Szvidrigajlov utolsó éjszakája

Aludnék, s nem jön álom a szememre. Miért hánykódom itt, hepehupás ágyán egy kéteshírű fogadónak? Mi ült lelkemre, mint a por, mely könyvek lapjai közé szivárog, s elmossa a betűket? Miért olyan ijesztő a fák zúgása künn, a szélviharban? Mily messze tűnt vidéki kúriám, a megszokott pipák és bútorok, az oly szükségesnek hitt kényelem, az éhomra felhajtott papramorgó, a tűzdelt fácán- s fogolypecsenyék, früstökre kis kövér fenyőrigók, a kamrában oldalszalonnák, sódarok, a zongoraszó este a szalonban, a whist-partik, a megejtett leányok ölelésbe fúló tiltakozása, sok titkos, bűnös, édes összebújás, a lejtős úton a csilingelő szán, s fakó lovacskák árnya a havon. Mit érdekelne mindez engem, akit halottak látogatnak? Már nem vesz semmi sem körül, csak a tárgyak fekete foltjai, bőrszag, egérbűz, szennyes ágynemű s az undorító ételmaradék a tálcán, legyek lakomája. Pénzem szétosztogattam. Méltóknak-e? Jobb, ha nem firtatom. Innen indulni könnyebb, s az út végét előre sejthetem. Igen! Igen! Az örökkévalóság nem szent mennyország, nem tüzes pokol. Poros kuckó az, nincsen ott egyéb, csak holmi át nem látszó, piszkos ablak, nádfonatú rossz szék, a falusi fürdőkamráknak korma a falon és sűrű pókháló a szögletekben. Ott ásítozik, bóbiskol az ember ezredévtől a másik ezredévig. Fölrezzen olykor. Véli: kopogást hall az ajtón, pedig csak kihűlt szive dobban meg néha. Bosszúsan legyint, s nehéz feje ismét mellére kókad.