Fojtogató emlék

A megvetemedett ajtót kinyitják az ismeretlentől megborzongó kezek. A homokóra alján mozdulatlan parányi sivatag: a halott évek üledéke. De mintha eszelős dagályát hömpölygetve terjedne szét egy tenger, mely fölfalta partjait. Azután egy fonográf hengere kezd forogni a leghomályosabb sarokban. Fényevesztett hang szól, de alig van szavához már közünk. Nem nekünk gyújtották meg azt a mécsest, nem lábunk nyűtte el a küszöböt, nem mi vagyunk a fénykép a falon. Vagy ha igen, el kell felejteni! Ha menekülünk is, tovább viseljük a régi, csúfos hegeket, az eltörölhetetlen nyomokat. Ami történt, durván birtokba vesz bármelyik órában, tetszés szerint, s testestül-lelkestül övé vagyunk. Sejtetőn simogatva érint, mint a szultán mohó keze a kegyencnő szőrig csupasz hasát.