Farsang utóján

 

 

 

 

Egy mutatványos feljegyzéseiből

Arcunkat liszttel, festékkel bekenjük,
a fűrészporban bukfencet vetünk,
hagyjuk, hogy más szégyenkezzék helyettünk,
és piruettezünk, komédiázunk,
hogy végre megtaláljuk
az ingatag egyensúlyt, aminek
fanyar megalkuvás az ára.
*
Lefolyik, mint színpadon a cselekmény,
lefolyik, mint a türelmi idő,
lefolyik, mint az esti tárgyalás,
lefolyik, mint a hajnali kivégzés,
lefolyik, mint esővíz a falon,
lefolyik, mint vak tükrön a köpés.

 

 

 

Az ügyelő intelme

Miért érzed, hogy nem vagy itt, se túl,
míg színpadias megvilágításban
csúszkálsz a nagy vízválasztó gerincén,
és elkövetkező háttereid
a zsinórpadlásról lógnak föléd?
Jelenlétednek mi az ürügye
ott, ahol a jelenetek
mind megfordíthatatlanok,
s megválik inkább gyíkfarkától az idő,
mintsem hogy visszarántsd?
Hisz tudom, irtóznál a hallgatástól,
az izzó szájkosártól akkor is,
ha cipődben már más láb lépegetne,
és levágott hajad a más fején
viaskodna a széllel.
Lásd be, hogy e festett világban,
hol álom-ételt és italt fogyasztunk,
hatástalan eszköz a szó,
de roncsolni tud akkor is a kő,
ha vízen tükröződő arcba dobják.

 

 

 

Pályám emlékezete

Nem sejtettem, hogy minden utamat
előre megrajzolták és kimérték,
s megszabta egy idegen akarat
arcvonásaim minden rezzenését,
hogy ostorpattintásra kell ugornom,
ha látom a lángoló karikákat,
s hogy körbenforgok egyre a porondon,
én, idomíthatatlan állat.

 

 

 

Mélytenger

Vállam ágak súrolják a sötétben.
A fák tövébe hullok, mint a lomb.
Zseblámpa kattanása. Rám hajolnak.
Eltűnök. Egy falon kirajzolódom,
és más leszek. Fölkelek és lenyugszom
fényreklámok éjében s hajnalában.
Hídkorlátok peremén siklom át,
egyenletes zúgássá hengeredve.
A holdnál gyorsabban fogyatkozom,
felhőbe fullad sárga cikkelyem,
s fölhangzom egy raktár mélyén, a néma
pamutbálák között érthetetlen sikoltás.

 

 

 

Személytelenül

Féltérdedet fölhúzva ülsz
az üres délutánban, ottfeledve
egy árokparton, félig-meddig
fűhajjal már, s száraz kórószakállal.
De mielőtt magába olvaszt
s megemészt a falánk növényvilág,
hártyásodó szemréseden keresztül
meglátod a mozgalmas színpadot,
ahol a névtelen szereplők
minden fölbukkant s le nem írt sort,
minden fontos, mégis elhallgatott szót,
minden tagjaidban rekedt mozdulatot
megismételnek személytelenül.

 

 

 

Sötétedés

Mielőtt elsüllyedne a talajban,
a fényt újra fölemelkedni látod,
érzéketlen kolosszusokat vádoló
hajszálvékony tiltakozásul.
Míg szaporázzák táncukat a percek,
átjár a veszély madárvijjogása.
Egy farakás őrtornyából figyelsz
az agyafúrt hurkot vető utakra.
Kit rémalaknak hittél messziről,
a te másod jön talpig feketében,
álmatagon halad melletted el,
mint aki meg se lát.

 

 

 

Farsang utóján

Rég kialudt vonzalmak lobbanása,
mit az emlékezet elnyomni nem tud,
tiltott táplálékok ízlelgetése,
úttévesztések váratlan kalandja,
félrevezető kiáltások a ködben,
ki nem bogozható szagok csalétke
és ablakrésen át elpárolgó zenék,
ott, hol szomjas szelek kerülgetik a cégért,
s az elmulasztott alkalmak vinnyogva sírnak,
mint hóra kitett csecsemők…
Nem nyughatom, míg újra s újra
kibontom őket bugyraikból.
Kiktől koldulok, nékik adnám mindenem,
kiket marasztalnék, nem alkudoznak.
Ferde képű vakremény jár előttük,
nyomukban évtizednyi másnaposság,
lankasztó eseménytelenség
és az örökös józanság kolonca.
Valódi kísértők helyett:
póznára szúrt, kivájt tökhéjban gyertyaláng.

 

 

 

Lemondás

Ha egyszer nem a megszokott eget
látjuk, csak egy hatalmas, sáros udvart,
ahol hajnalban összesöprik
a fényevesztett csillagtörmeléket,
s halljuk a kapuszárnyakat csapódni,
ha egyszer érezzük, hogy a szavak
kútba hulló kövek,
ideje elindulni lefelé
a magunk választotta alvilágba
vezető csigalépcső
izzó spirálján.

 

 

 

Fojtogató emlék

A megvetemedett ajtót kinyitják
az ismeretlentől megborzongó kezek.
A homokóra alján mozdulatlan
parányi sivatag: a halott évek üledéke.
De mintha eszelős dagályát hömpölygetve terjedne szét
egy tenger, mely fölfalta partjait.
Azután egy fonográf hengere kezd forogni
a leghomályosabb sarokban. Fényevesztett
hang szól, de alig van szavához már közünk.
Nem nekünk gyújtották meg azt a mécsest,
nem lábunk nyűtte el a küszöböt,
nem mi vagyunk a fénykép a falon.
Vagy ha igen, el kell felejteni!
Ha menekülünk is, tovább viseljük
a régi, csúfos hegeket,
az eltörölhetetlen nyomokat.
Ami történt, durván birtokba vesz
bármelyik órában, tetszés szerint,
s testestül-lelkestül övé vagyunk.
Sejtetőn simogatva érint,
mint a szultán mohó keze
a kegyencnő szőrig csupasz hasát.

 

 

 

X. Y. elkárhozása

A várakozás tikkadt percei…
Előbb-utóbb megjelenik az arc,
mit oly keserves eltorzulva látni.
Lassanként minden összedől,
szakad a vászon, kétségbeesett
kezek tépik a délután egét,
s a nyitott szemek lámpáit kioltják.
A táguló sötétben
valami szárnyak fémes csattogása…
Felkapnak a földről, elejtenek,
hogy új szemével láthasson a vak,
ne tapicskoljon önsajnálata
sekély állóvizében.
Látom, ott lóg, már élettelenül,
a régen félárbocra vont remény.
Vigyázva, mint tükör felületén,
lépések nélkül siklok, távozom,
eltűnök egy korhadt palánk mögött,
és beissza árnyékomat a föld.

 

 

 

A labirintus

ahol a palota kapuján belépni már bukás
ahol a folyosókon a járás bizonytalan tapogatózás
ahol az alattomos homály látszólag egy irányba vonz
ahol sárgalángú halotti lámpák pislákolnak a fordulókban
ahol tovább kell tántorogni spirális szédületben
ahol megtorpan a láb mikor az út csarnokká öblösödik
ahol a körbefutó fal kétségbeejtő táblaképei várnak
ahol az áldozatok a megbántottak arca tekint alá
ahol a szemgödrökből véres víz szivárog könny helyett
ahol a pergamentbőrű kezek vádolva integetnek
ahol megváltás lenne változni bogárrá pihévé semmivé
ahol az útjelzők előre-hátra egyformán mutatnak
ahol csigavonalban fúj a fojtó föld alatti szél
ahol az arcot pókháló vagy szellemkéz súrolja végig
ahol a tévelygő emberre rátör az embertelen félelem
ahol gyomrában kés forog fejében légcsavar süvölt
ahol a húsevő vadak forró förtelmes bűze csapja meg
ahol az eltévedt megérzi nincs tovább egy lépés a halál
ahol mozdulatlanul figyeli mi közelít felé
ahol a pikkelyes szörny a középpontban terpeszkedik
ahol mozdulatlanul figyeli mi közelít felé
ahol az eltévedt megérzi nincs tovább egy lépés a halál
ahol a húsevő vadak forró förtelmes bűze csapja meg
ahol gyomrában kés forog fejében légcsavar süvölt
ahol a tévelygő emberre rátör az embertelen félelem
ahol az arcot pókháló vagy szellemkéz súrolja végig
ahol csigavonalban fúj a fojtó föld alatti szél
ahol az útjelzők előre-hátra egyformán mutatnak
ahol megváltás lenne változni bogárrá pihévé semmivé
ahol a pergamentbőrű kezek vádolva integetnek
ahol a szemgödrökből véres víz szivárog könny helyett
ahol az áldozatok a megbántottak arca tekint alá
ahol a körbefutó fal kétségbeejtő táblaképei várnak
ahol megtorpan a láb mikor az út csarnokká öblösödik
ahol tovább kell tántorogni spirális szédületben
ahol sárgalángú halotti lámpák pislákolnak a fordulókban
ahol az alattomos homály látszólag egy irányba vonz
ahol a folyosókon a járás bizonytalan tapogatózás
ahol a palota kapuján belépni már bukás

 

 

 

Szvidrigajlov utolsó éjszakája

Aludnék, s nem jön álom a szememre.
Miért hánykódom itt, hepehupás
ágyán egy kéteshírű fogadónak?
Mi ült lelkemre, mint a por,
mely könyvek lapjai közé szivárog,
s elmossa a betűket?
Miért olyan ijesztő
a fák zúgása künn, a szélviharban?
Mily messze tűnt vidéki kúriám,
a megszokott pipák és bútorok,
az oly szükségesnek hitt kényelem,
az éhomra felhajtott papramorgó,
a tűzdelt fácán- s fogolypecsenyék,
früstökre kis kövér fenyőrigók,
a kamrában oldalszalonnák, sódarok,
a zongoraszó este a szalonban,
a whist-partik, a megejtett leányok
ölelésbe fúló tiltakozása,
sok titkos, bűnös, édes összebújás,
a lejtős úton a csilingelő szán,
s fakó lovacskák árnya a havon.
Mit érdekelne mindez
engem, akit halottak látogatnak?
Már nem vesz semmi sem körül,
csak a tárgyak fekete foltjai,
bőrszag, egérbűz, szennyes ágynemű
s az undorító ételmaradék
a tálcán, legyek lakomája.
Pénzem szétosztogattam.
Méltóknak-e? Jobb, ha nem firtatom.
Innen indulni könnyebb,
s az út végét előre sejthetem.
Igen! Igen! Az örökkévalóság
nem szent mennyország, nem tüzes pokol.
Poros kuckó az, nincsen ott egyéb,
csak holmi át nem látszó, piszkos ablak,
nádfonatú rossz szék, a falusi
fürdőkamráknak korma a falon
és sűrű pókháló a szögletekben.
Ott ásítozik, bóbiskol az ember
ezredévtől a másik ezredévig.
Fölrezzen olykor. Véli: kopogást hall
az ajtón, pedig csak kihűlt szive
dobban meg néha. Bosszúsan legyint,
s nehéz feje ismét mellére kókad.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]