Egy mutatványos feljegyzéseiből
| Arcunkat liszttel, festékkel bekenjük, |
| a fűrészporban bukfencet vetünk, |
| hagyjuk, hogy más szégyenkezzék helyettünk, |
| és piruettezünk, komédiázunk, |
| az ingatag egyensúlyt, aminek |
| fanyar megalkuvás az ára. |
|
| Lefolyik, mint színpadon a cselekmény, |
| lefolyik, mint a türelmi idő, |
| lefolyik, mint az esti tárgyalás, |
| lefolyik, mint a hajnali kivégzés, |
| lefolyik, mint esővíz a falon, |
| lefolyik, mint vak tükrön a köpés. |
|
|
Az ügyelő intelme
| Miért érzed, hogy nem vagy itt, se túl, |
| míg színpadias megvilágításban |
| csúszkálsz a nagy vízválasztó gerincén, |
| a zsinórpadlásról lógnak föléd? |
|
| Jelenlétednek mi az ürügye |
| mind megfordíthatatlanok, |
| s megválik inkább gyíkfarkától az idő, |
| mintsem hogy visszarántsd? |
|
| Hisz tudom, irtóznál a hallgatástól, |
| az izzó szájkosártól akkor is, |
| ha cipődben már más láb lépegetne, |
| és levágott hajad a más fején |
|
| Lásd be, hogy e festett világban, |
| hol álom-ételt és italt fogyasztunk, |
| de roncsolni tud akkor is a kő, |
| ha vízen tükröződő arcba dobják. |
|
|
Pályám emlékezete
| Nem sejtettem, hogy minden utamat |
| előre megrajzolták és kimérték, |
| s megszabta egy idegen akarat |
| arcvonásaim minden rezzenését, |
| hogy ostorpattintásra kell ugornom, |
| ha látom a lángoló karikákat, |
| s hogy körbenforgok egyre a porondon, |
| én, idomíthatatlan állat. |
|
Mélytenger
| Vállam ágak súrolják a sötétben. |
| A fák tövébe hullok, mint a lomb. |
| Zseblámpa kattanása. Rám hajolnak. |
| Eltűnök. Egy falon kirajzolódom, |
|
| és más leszek. Fölkelek és lenyugszom |
| fényreklámok éjében s hajnalában. |
| Hídkorlátok peremén siklom át, |
| egyenletes zúgássá hengeredve. |
|
| A holdnál gyorsabban fogyatkozom, |
| felhőbe fullad sárga cikkelyem, |
| s fölhangzom egy raktár mélyén, a néma |
| pamutbálák között érthetetlen sikoltás. |
|
|
Személytelenül
| Féltérdedet fölhúzva ülsz |
| az üres délutánban, ottfeledve |
| egy árokparton, félig-meddig |
| fűhajjal már, s száraz kórószakállal. |
|
| De mielőtt magába olvaszt |
| s megemészt a falánk növényvilág, |
| hártyásodó szemréseden keresztül |
| meglátod a mozgalmas színpadot, |
| ahol a névtelen szereplők |
| minden fölbukkant s le nem írt sort, |
| minden fontos, mégis elhallgatott szót, |
| minden tagjaidban rekedt mozdulatot |
| megismételnek személytelenül. |
|
|
Sötétedés
| Mielőtt elsüllyedne a talajban, |
| a fényt újra fölemelkedni látod, |
| érzéketlen kolosszusokat vádoló |
| hajszálvékony tiltakozásul. |
|
| Míg szaporázzák táncukat a percek, |
| átjár a veszély madárvijjogása. |
| Egy farakás őrtornyából figyelsz |
| az agyafúrt hurkot vető utakra. |
|
| Kit rémalaknak hittél messziről, |
| a te másod jön talpig feketében, |
| álmatagon halad melletted el, |
|
|
Farsang utóján
| Rég kialudt vonzalmak lobbanása, |
| mit az emlékezet elnyomni nem tud, |
| tiltott táplálékok ízlelgetése, |
| úttévesztések váratlan kalandja, |
| félrevezető kiáltások a ködben, |
| ki nem bogozható szagok csalétke |
| és ablakrésen át elpárolgó zenék, |
| ott, hol szomjas szelek kerülgetik a cégért, |
| s az elmulasztott alkalmak vinnyogva sírnak, |
| mint hóra kitett csecsemők… |
|
| Nem nyughatom, míg újra s újra |
| kibontom őket bugyraikból. |
| Kiktől koldulok, nékik adnám mindenem, |
| kiket marasztalnék, nem alkudoznak. |
| Ferde képű vakremény jár előttük, |
| nyomukban évtizednyi másnaposság, |
| lankasztó eseménytelenség |
| és az örökös józanság kolonca. |
| póznára szúrt, kivájt tökhéjban gyertyaláng. |
|
|
Lemondás
| Ha egyszer nem a megszokott eget |
| látjuk, csak egy hatalmas, sáros udvart, |
| ahol hajnalban összesöprik |
| a fényevesztett csillagtörmeléket, |
| s halljuk a kapuszárnyakat csapódni, |
| ha egyszer érezzük, hogy a szavak |
| a magunk választotta alvilágba |
|
Fojtogató emlék
| A megvetemedett ajtót kinyitják |
| az ismeretlentől megborzongó kezek. |
| A homokóra alján mozdulatlan |
| parányi sivatag: a halott évek üledéke. |
| De mintha eszelős dagályát hömpölygetve terjedne szét |
| egy tenger, mely fölfalta partjait. |
|
| Azután egy fonográf hengere kezd forogni |
| a leghomályosabb sarokban. Fényevesztett |
| hang szól, de alig van szavához már közünk. |
| Nem nekünk gyújtották meg azt a mécsest, |
| nem lábunk nyűtte el a küszöböt, |
| nem mi vagyunk a fénykép a falon. |
| Vagy ha igen, el kell felejteni! |
|
| Ha menekülünk is, tovább viseljük |
| az eltörölhetetlen nyomokat. |
| Ami történt, durván birtokba vesz |
| bármelyik órában, tetszés szerint, |
| s testestül-lelkestül övé vagyunk. |
| Sejtetőn simogatva érint, |
| a kegyencnő szőrig csupasz hasát. |
|
|
X. Y. elkárhozása
| A várakozás tikkadt percei… |
| Előbb-utóbb megjelenik az arc, |
| mit oly keserves eltorzulva látni. |
| Lassanként minden összedől, |
| szakad a vászon, kétségbeesett |
| kezek tépik a délután egét, |
| s a nyitott szemek lámpáit kioltják. |
| valami szárnyak fémes csattogása… |
| Felkapnak a földről, elejtenek, |
| hogy új szemével láthasson a vak, |
| ne tapicskoljon önsajnálata |
| Látom, ott lóg, már élettelenül, |
| a régen félárbocra vont remény. |
| Vigyázva, mint tükör felületén, |
| lépések nélkül siklok, távozom, |
| eltűnök egy korhadt palánk mögött, |
| és beissza árnyékomat a föld. |
|
A labirintus
| ahol a palota kapuján belépni már bukás |
| ahol a folyosókon a járás bizonytalan tapogatózás |
| ahol az alattomos homály látszólag egy irányba vonz |
| ahol sárgalángú halotti lámpák pislákolnak a fordulókban |
| ahol tovább kell tántorogni spirális szédületben |
| ahol megtorpan a láb mikor az út csarnokká öblösödik |
| ahol a körbefutó fal kétségbeejtő táblaképei várnak |
| ahol az áldozatok a megbántottak arca tekint alá |
| ahol a szemgödrökből véres víz szivárog könny helyett |
| ahol a pergamentbőrű kezek vádolva integetnek |
| ahol megváltás lenne változni bogárrá pihévé semmivé |
| ahol az útjelzők előre-hátra egyformán mutatnak |
| ahol csigavonalban fúj a fojtó föld alatti szél |
| ahol az arcot pókháló vagy szellemkéz súrolja végig |
| ahol a tévelygő emberre rátör az embertelen félelem |
| ahol gyomrában kés forog fejében légcsavar süvölt |
| ahol a húsevő vadak forró förtelmes bűze csapja meg |
| ahol az eltévedt megérzi nincs tovább egy lépés a halál |
| ahol mozdulatlanul figyeli mi közelít felé |
| ahol a pikkelyes szörny a középpontban terpeszkedik |
| ahol mozdulatlanul figyeli mi közelít felé |
| ahol az eltévedt megérzi nincs tovább egy lépés a halál |
| ahol a húsevő vadak forró förtelmes bűze csapja meg |
| ahol gyomrában kés forog fejében légcsavar süvölt |
| ahol a tévelygő emberre rátör az embertelen félelem |
| ahol az arcot pókháló vagy szellemkéz súrolja végig |
| ahol csigavonalban fúj a fojtó föld alatti szél |
| ahol az útjelzők előre-hátra egyformán mutatnak |
| ahol megváltás lenne változni bogárrá pihévé semmivé |
| ahol a pergamentbőrű kezek vádolva integetnek |
| ahol a szemgödrökből véres víz szivárog könny helyett |
| ahol az áldozatok a megbántottak arca tekint alá |
| ahol a körbefutó fal kétségbeejtő táblaképei várnak |
| ahol megtorpan a láb mikor az út csarnokká öblösödik |
| ahol tovább kell tántorogni spirális szédületben |
| ahol sárgalángú halotti lámpák pislákolnak a fordulókban |
| ahol az alattomos homály látszólag egy irányba vonz |
| ahol a folyosókon a járás bizonytalan tapogatózás |
| ahol a palota kapuján belépni már bukás |
|
Szvidrigajlov utolsó éjszakája
| Aludnék, s nem jön álom a szememre. |
| Miért hánykódom itt, hepehupás |
| ágyán egy kéteshírű fogadónak? |
| Mi ült lelkemre, mint a por, |
| mely könyvek lapjai közé szivárog, |
| a fák zúgása künn, a szélviharban? |
| Mily messze tűnt vidéki kúriám, |
| a megszokott pipák és bútorok, |
| az oly szükségesnek hitt kényelem, |
| az éhomra felhajtott papramorgó, |
| a tűzdelt fácán- s fogolypecsenyék, |
| früstökre kis kövér fenyőrigók, |
| a kamrában oldalszalonnák, sódarok, |
| a zongoraszó este a szalonban, |
| a whist-partik, a megejtett leányok |
| ölelésbe fúló tiltakozása, |
| sok titkos, bűnös, édes összebújás, |
| a lejtős úton a csilingelő szán, |
| s fakó lovacskák árnya a havon. |
|
| engem, akit halottak látogatnak? |
| Már nem vesz semmi sem körül, |
| csak a tárgyak fekete foltjai, |
| bőrszag, egérbűz, szennyes ágynemű |
| s az undorító ételmaradék |
| a tálcán, legyek lakomája. |
| Méltóknak-e? Jobb, ha nem firtatom. |
| s az út végét előre sejthetem. |
|
| Igen! Igen! Az örökkévalóság |
| nem szent mennyország, nem tüzes pokol. |
| Poros kuckó az, nincsen ott egyéb, |
| csak holmi át nem látszó, piszkos ablak, |
| nádfonatú rossz szék, a falusi |
| fürdőkamráknak korma a falon |
| és sűrű pókháló a szögletekben. |
| Ott ásítozik, bóbiskol az ember |
| ezredévtől a másik ezredévig. |
| Fölrezzen olykor. Véli: kopogást hall |
| az ajtón, pedig csak kihűlt szive |
| dobban meg néha. Bosszúsan legyint, |
| s nehéz feje ismét mellére kókad. |
|
|
|