Ígéret

A reggel mint ünnepnap reggele, az utakon sűrű menet vonul, zászlókat visznek és jelvényeket, az arcokon várakozó komolyság. S ünnepies fölöttük a nap is, a langymeleg, szélcsöndes levegőben a felhők mint szikrázó pendelyek, és zene szól a messzi csarnokokban. Nem mi vagyunk, egy más kor népe már ez, szemükben irigység, se gyűlölet nem ég, évfordulóikhoz vér nem tapad, a madarak vállukra telepednek. Nálunk sokkalta szebbek, okosabbak, fakó lángunk ragyogássá növekszik bennük, avítt, elkopott szavainkat színessé bűvölik és dallamossá. Lassan hömpölyög az emberfolyam, mint hullám csap magasba énekük. Látva derűs, de elszánt arcukat, vicsorogva torpan meg a halál, s mi egy ilyen nap kedvéért hiszünk az öröklétben egy kevés időre, és markoljuk, mit elveszíthetünk, és ismételjük a felejthetőt. Már nincsen a légkörben semmi baljós. Boldogságunkban térdre roskadunk, s úgy érezzük a fényt felénk hatolni, mint egy aranyszárnyú ígéretet.