Letépett álarcok

Szélben lengő mécsláng alatt halovány fénykörben kuporgó, idomtalan fejű, reszketeg árnyék. A véletlen szülötte. Karmok széttéphetik, szétloccsanthatja koponyáját egy kődarab. És mégis eleven hit lakja a szívét! Hiszi, hogy trón illeti őt, a gyengét és veszendőt. S a mindenséget ostromolni készen, ekképp kiált: „Köröskörül romlás és rombolás! Széthullnak égitestek. Tűzeső veri városaimat. Lávakövekké fagynak a csillagok, melyeket egy képzeletbeli égbolt tereit bevilágítani öntök. Képek vesznek körül, káprázatok, miket a puszta légből bűvöltem elő, mítoszaimat vakmerően fölidézve, noha nem tudom, egyenesen állok-e, vagy fejjel lefelé függök az űrben. Öklöt rázok a menny felé, ha tarjagos felhőkből lecsapó villám fonódik tornyaimra, vagy járványok vörhenyes szőrű farkascsordája kerülget. Mert bátran káromol hatalmakat a lény, ki ellenséges környezetben is képes volt megfoganni, ki nem hóember és nem szalmabáb, de eszméletre ébredt sárkolonc, az anyag élő kétségbevonása, vályogviskó a mocsár szigetén, egy mélyre süllyedt isten menedéke. Ez a trónfosztott szellem gyújt világot sejtjeim éjében, idegeim hamar rozsdásodó drótszálain az ő parancsa futkos. Ő nem tűri, hogy a legyőzetés szégyenébe belenyugodva, tehetetlenül elheverjek ürülékem kupacai között. Ő késztetett föloldhatatlan ellentéteim tövisbozótjából magasba nézni, hogy lássam a kárpitok lebbenését, melyek mögül álarcok kandikálnak. Csontcsészében, pépes anyag tekervényeiben ő kényszerített szőni terveket ellenük. Az ő tüzes ösztökéje tanított repülni, hogy egyszer zsarnokaim csillagálmú, nyugodt völgyeinek kéklő csendjét földúljam. Ő mutatta meg, hogyan tűzzem ki zászlóm rongyait fellegváruk fokára. És ő bátorított, a messzeségben sápadozó fénypontokra mutatva: Nézd! Ott az én lámpáim égnek! A bölcsesség, mit hetven-nyolcvan éven át szívok magamba, testem petyhüdt tömlőjéből kifolyhat, s tudatlan leszek ismét, mint a föld pora, de termékenyítő veszély vonzza milliárdnyi képmásomat, hogy a gömbhöz fűző köldökzsinórt elvágják, és súlyuktól szabadultan induljanak ama fények felé, hogy a leplek, álcák, miket ma még néven nevezni nem tudunk, de művük szenvedés, nyomor, halál, egyszer ronggyá foszoljanak. Igen! Én mondom ezt, halálra szánt, féregcsupasz teremtmény, ki csigánál védtelenebb, egyedül mit sem ér, annál veszélyesebb sokadmagával, s kit fölfelé visz a szárnyas tudásszomj. Igen! Én mondom ezt: Nem veszhet el, ki újraszüli önmagát!”