Évfordulóra
| 
 In memoriam T. P. 
| Huszonöt éve, hogy nem élsz. |   
| Felbukó fejeden a szőke haj |   
| a föld ragacsos hullámaival. |   
 |   
| Nem tudom, hol van az a ház, |   
| ahová most is visszajársz még, |   
| amint belépsz, törékeny árnyék. |   
 |   
| Mint aki vízben gázol, úgy |   
| botorkálsz a vetetlen ágyig. |   
| Állsz, mint fehérlő gyertyaszál, |   
| sápadt tested az ingen átvilágít. |   
 |   
| A mozdulatlan liftbe szállsz, |   
| fölcammog a legfelső emeletre. |   
 |   
| Nyöszörögsz, a falat tapogatod, |   
| járod a kihűlt romszobákat. |   
| az elguruló csillagok után kap. |   
 |   
| És minden így gurul tovább, |   
| amiben már-már megkapaszkodol. |   
| partra dob, aztán elsodor. |   
 |   
 |   
| A látszólag burkolt fenyegetések, |   
| a sivatagi szél, mely el nem ül, |   
| a jövő járhatatlan tartománya, |   
| amint kiterjedéstelen terül, |   
| a hullámpostán hányódó palackban |   
| érkező, szem nem látta üzenet, |   
| az alkonyati ég alján a messzi, |   
| tőmondatszerű torkolattüzek, |   
| a színleg hebehurgya támadások, |   
| a kardcsapás, mely mellettünk suhan, |   
| a sanda mordály, mely csütörtököt mond, |   
| a célját tévesztő lovasroham, |   
| az ólálkodó ezerféle rémkép, |   
| mely jön, hogy lelkünkön erőt vegyen, |   
| ablakon beleső kocsonyaarcok, |   
| formátlan lábnyomok a szőnyegen, |   
| az éjszaka, a sötétség erői, |   
| mik játszanak velünk tetszés szerint, |   
| érzékeink utolsó lobbanása, |   
| kihunyó belső naprendszereink, |   
| a kés, a méreg, a kötél a torkon, |   
| a szívbe fúródó acélszigony… |   
| Min estél túl? Mi zajlik még előttem? |   
| Nem tudom! Jaj, nem tudom! Nem tudom! |   
 |   
| Feketeruhás koporsóvivőid |   
| nem kívántak neked rosszat, se jót, |   
| mikor föléd borították az éjjelt, |   
| ezt a belül üres ólomgolyót. |   
 |   
| Magányos voltál, kiszolgáltatott is, |   
| mohó ellenségek közt védtelen. |   
| Fehér férgek nyüzsögtek rajtad ott is, |   
| hová nem nyúlhatott az én kezem. |   
 |   
| Jobb nem tudni, nem is gondolni arra, |   
| az a tivornya meddig tarthatott, |   
| amit messze kerül el minden élő, |   
| de mozdulatlan tűr el a halott. |   
 |   
| S hogy végre megpihentek fölfalóid, |   
| mert látták, hogy nincs egy falat se már, |   
| de nem lehetett hová menekülni, |   
| s győzött a férgeken az éhhalál, |   
 |   
| hosszú csend jött, majd a széthullni vágyó |   
| csontok utolsó roppanásai… |   
| Porod faggatnám: mondd, csak ennyi történt? |   
| De titkait a föld nem adja ki. |   
 |   
 |   
 |   
  |