Hűség

Látszólag mozdulatlanok szánalmas szurdokukban csontjaik,

szemük nem látja többé az idő eszelősen nyüzsgő tenyészetét,

emléküket ki-kioltja a szél, sodródnak kozmikus viharban,

sosem találnak vissza közénk.

Hiába tárom szét karom, nem oltalmazhatom meg őket,

vérem hiába lövell ki az érfalon,

föl nem melegítheti őket,

vörös fénye nem világítja át kihűlt szerveik éjjelét.

Nem érhetem őket utol, akikhez nem vezet út,

akiknek a reggel is éjszaka, a dél is éjfél,

akik tehetetlenül fekvő csemegék valami zsarnok asztalán.

Mégsem nyugszom bele. Viaskodom erőtlenül.

Holtomig fog lüktetni értük

harcban kapott, állatszív formájú sebem!