Hűség
Látszólag mozdulatlanok szánalmas szurdokukban csontjaik, |
szemük nem látja többé az idő eszelősen nyüzsgő tenyészetét, |
emléküket ki-kioltja a szél, sodródnak kozmikus viharban, |
sosem találnak vissza közénk. |
Hiába tárom szét karom, nem oltalmazhatom meg őket, |
vérem hiába lövell ki az érfalon, |
föl nem melegítheti őket, |
vörös fénye nem világítja át kihűlt szerveik éjjelét. |
Nem érhetem őket utol, akikhez nem vezet út, |
akiknek a reggel is éjszaka, a dél is éjfél, |
akik tehetetlenül fekvő csemegék valami zsarnok asztalán. |
Mégsem nyugszom bele. Viaskodom erőtlenül. |
Holtomig fog lüktetni értük |
harcban kapott, állatszív formájú sebem! |
|
|