A bocsánat

A házak ingón féloldalra dőlnek, rézsútos sávok, át az arcokon. Jön egy madár, csőrében levelet hoz. Talán a várva várt feloldozás! Elmúlt a tél. Ideje, hogy fölengedj. Vágj neki a mezőknek szabadon. Sebaj, ha lábad kásás hóba süpped. Csüggedésed senkit sem boldogít. S mégis tölcsérszerű kínzószerszám az önvád, minden új nap új mákonyt tölt belé. Izzadó tenyérrel elkapod, és szürcsölöd, és szürcsölöd mohón, míg belekábulsz, támolyogni kezdesz, s úgy érzed, meg kell hogy fogóddz, hisz egy lélegzet is továbbsodorhat, s a párás messzeség magába szív.