Magányos utas

Leszállsz a földre, nehézkes madár, szárnyaidról lerázod a havat, csőröddel kopogtatsz az ablakon, de nincs kéz, hogy kinyissa. Éhesen fölcsipegeted mások elejtett szavait, a nappal földre hullatott ismerős mozdulatokat. Körülnézel, a környék ugyanaz még, amott bóbiskol a formátlan kőszobor. Fejed vállára hajtanod mit érne? Nincs semmi más, csak ami volt, és amiért nem érdemes maradni. Zajt hallasz, tebenned zuhan le valami súlyos tárgy, az egyedüllét purgatóriumából nem válthat ki a tehetetlen remény, csak terjegeti kifordult, sápadt két tenyerét, mint aki nem felelhet a történtekért. Újra felszállsz. Mögötted sárga fényben bontakozik ki az örökre félbemaradt építkezés állványzata.