Magányos utas

Leszállsz a földre, nehézkes madár,
szárnyaidról lerázod a havat,
csőröddel kopogtatsz az ablakon,
de nincs kéz, hogy kinyissa.
Éhesen fölcsipegeted
mások elejtett szavait,
a nappal földre hullatott
ismerős mozdulatokat.
Körülnézel, a környék ugyanaz még,
amott bóbiskol a formátlan kőszobor.
Fejed vállára hajtanod mit érne?
Nincs semmi más, csak ami volt,
és amiért nem érdemes maradni.
Zajt hallasz, tebenned zuhan le
valami súlyos tárgy, az egyedüllét
purgatóriumából nem válthat ki a tehetetlen remény,
csak terjegeti kifordult, sápadt két tenyerét,
mint aki nem felelhet a történtekért.
Újra felszállsz. Mögötted sárga fényben
bontakozik ki az örökre
félbemaradt építkezés állványzata.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]