Egy hiányérzet margójára
a felejtés vegykonyháján, ahol |
kenetteljes mozdulatokkal? |
|
mikor beleegyezésünket adjuk |
Részvétlenekké, vagy tán cinkosokká? |
|
Hiába néztük megrendülve végig |
az értelmetlen szenvedést |
– végül csak annyi volt a test, |
mint földre hullt, sötét ruhacsomó –, |
ha egy homályos ablak áll utunkba, |
ahol még az árnyék sem látszik át… |
|
|
|