Az elsodortak

Újra és újra látom a képet, amely köznapiságával lenyűgöz, banalitásával mellbe vág, szürkeségével lehengerel, az egri főutcát a század harmincas éveiben, a nyüzsgő esti korzót a liceumtól a moziig terjedő kurta útszakaszon, a sárga lámpafényben fürdő, elmosódott arcokat, a gömbölyű hasú, középkorú urak méltóságteljes lépteit, a vastag arany óraláncokat, amint a hivatalfőnökök vagy módosabb kereskedők állig begombolt mellényét szegik rézsútosan, látom terjedelmes vagy ösztövér hitveseik malomkerék-kalapját, jól hallom a matrózruhás iskoláslányok vihogását, amint kitódulnak az angolkisasszonyok kápolnájából, a májusi litániáról, itt kölnivíz illata csap meg, amott bor- vagy szivarszag, a törvényszéki bíró és neje kétoldalról fogják karon bolond leányukat, mert máskülönben a fiúkat simogatná, ezüstfejű bottal, ferencjózsef-kabátban végzi esti sétáját a telekkönyvezető, a nagytemplom őszhajú karnagya csitrik után lohol, üveges ajtajú batárban hajtat el egy lilaöves kanonok, és hat vagy hét templomtoronyból hangzik föl egyszerre az estharangszó, s már hullámozni kezd a kép, míg a vízáradásszerű kondulások remegtetik, hegyi folyóvá szűkül össze hirtelen a keskeny utcasor, a hanghullámok áradása sodrába kapja a járókelőket, tempóznak a karok, a víz fölött pontyszájak, harcsabajszok, fuldokló kapkodás, némán tátogó halálfélelem, így sodródnak mindannyian az éjfekete torkolat felé, döglött pisztráng, én is velük, de lehorzsolt ezüstpikkelyeim sokáig ott csillognak még az alkonyatban a házfalakon vagy a parti sziklák oldalán.