Az elsodortak
Újra és újra látom a képet, amely köznapiságával lenyűgöz, |
banalitásával mellbe vág, szürkeségével lehengerel, |
az egri főutcát a század harmincas éveiben, |
a nyüzsgő esti korzót a liceumtól a moziig |
terjedő kurta útszakaszon, |
a sárga lámpafényben fürdő, elmosódott arcokat, |
a gömbölyű hasú, középkorú urak méltóságteljes lépteit, |
a vastag arany óraláncokat, amint a hivatalfőnökök vagy módosabb kereskedők |
állig begombolt mellényét szegik rézsútosan, |
látom terjedelmes vagy ösztövér hitveseik malomkerék-kalapját, |
jól hallom a matrózruhás iskoláslányok vihogását, |
amint kitódulnak az angolkisasszonyok kápolnájából, a májusi litániáról, |
itt kölnivíz illata csap meg, amott bor- vagy szivarszag, |
a törvényszéki bíró és neje kétoldalról fogják karon bolond leányukat, |
mert máskülönben a fiúkat simogatná, |
ezüstfejű bottal, ferencjózsef-kabátban |
végzi esti sétáját a telekkönyvezető, |
a nagytemplom őszhajú karnagya csitrik után lohol, |
üveges ajtajú batárban hajtat el egy lilaöves kanonok, |
és hat vagy hét templomtoronyból |
hangzik föl egyszerre az estharangszó, |
s már hullámozni kezd a kép, |
míg a vízáradásszerű kondulások remegtetik, |
hegyi folyóvá szűkül össze hirtelen a keskeny utcasor, |
a hanghullámok áradása sodrába kapja a járókelőket, |
tempóznak a karok, a víz fölött pontyszájak, harcsabajszok, |
fuldokló kapkodás, némán tátogó halálfélelem, |
így sodródnak mindannyian az éjfekete torkolat felé, |
döglött pisztráng, én is velük, de lehorzsolt ezüstpikkelyeim |
sokáig ott csillognak még az alkonyatban |
a házfalakon vagy a parti sziklák oldalán. |
|
Az emlékező
És látja őket, látja arcukat, |
amint egy pocsolyából fölmerülnek, |
eszelősen csapódnak rá az ablakokra, |
s esőpászták maszatjává fakulnak. |
|
S nincs semmi eszköz, jöttük elleni, |
kóvályognak fel s alá a szelekben, |
s ő tudja: nem lehet nem hallani |
a morajló hangokat a falakban, |
|
s dübörgéssé növekvő ütemük |
fájó halántékán úgy hatol át, |
mint mikor a zongora fedelét |
durván lecsapják, és a futamok |
ideges csillagszóróját kioltják. |
|
|
A menekülő
Míg talpa a zsombékot tapogatja |
az éjféli árnyékok mocsarában, |
a félelem recéje lepi arcát. |
|
Mázsás ólomtömb lett a levegő. |
Egy fal tövében összerogy. |
|
Minden hiába! Már titokban |
|
Irgalmas kéz nyújt színezüst |
pengét feléje egy felhő mögül. |
Megkönnyebbülten dől belé. |
|
|
Minden napra
Hiába lázongsz, nincs meghallgatás. |
Hiába küszködsz, a legyőzhetetlen |
titok csonthéja nem fog szétrepedni. |
Nincs fény. Lerakta díszeit a nap. |
|
Tűrj vád nélkül. Késéles szél hasít |
arcodba minden reggel új rovást. |
Egy szálat minden este elmetélsz. |
Minden éjjel utolsó éjszakád. |
|
|
Sorsvonal
Talán csak egy marék agyag |
vagy csillagok felé kitáruló növény, |
talán egy csontgödréből kiszökő, |
független szemgolyó leszek. Nem tudhatom. |
|
Talán majd egy fasor fedélzetén |
hajózom el, ha a száraz, meleg szél |
az akácok fehér vitorláit dagasztja, |
talán az irgalom magasságába lendül |
a sorsomat himbáló mérlegserpenyő. |
|
Talán kiválik a homályból a határkő, |
hol tündöklő kard vágja ketté |
az ösztönök sötét gubancát. |
|
|
A látogató
Te közelítesz-e hozzám, vagy én |
botorkálok ügyetlenül feléd, ki tudja? |
Lépéseket jelez halk ropogással |
a kavicsos út. Szél motoszkál |
a lepattogzott zöldű zsalugáteren. |
|
Pedig a bútorok, porlepte tárgyak, |
az elmosatlan poharak, edények |
mint valami alkalmi vérpad |
|
Mutasd, hóhér, mutasd időtlen arcod, |
mutasd palaszürke csillagaid |
tompa fényét a hamusivatagban, |
ahol úr vagy, mielőtt letarolnál |
pallosoddal, akár az őszi kertet, |
hol dércsípte gyümölcsök dideregnek |
|
|
Visszatérés
Egyszer majd visszajövök, és senki sem vesz észre, |
mécslángként föl-le futok az omladozó falakon, |
a gyomsűrűben keresem levedlett régi arcomat, |
fejem fölött a túlvilág krétaszín csillagaival. |
Lassan tájékozódom, mint a hajótörött, |
aki szélcsendnek képzeli a megállt időt. |
|
Gubója ha átforrósodik, izeg-mozog a báb, |
a rozsdás penge újra kibújik a kardhüvelyből, |
máglyák pattogó nevetése fúródik az űr fagyába. |
De az én gyönge fényem nem táplál idegen tüzet: |
árnyékok rácsai között reszketve kihamvadok. |
|
|
Egyszerű fejfa
Anyám emlékének
Arc, mit tükrözött a tiszta tenger, |
szétroncsolt a hullám, nem felelsz. |
|
Dallam, emberi ajkak lakója, |
házadat elhagytad, nem felelsz. |
|
Mondat, mit a föld porába róttak, |
elmosott a zápor, nem felelsz. |
|
Kör, mit madár írt a levegőbe, |
az a madár elszállt, nem felelsz. |
|
Láthatatlan lettél, néma lettél, |
mint aki sosem volt, nem felelsz. |
|
|
Találkozás
Még néha megjelensz az ingoványos szürkületben. |
Arcod sárgán világító holdudvarában |
elhalnak a fényérzékeny növények. |
Nem látható drótakadály borzolja tüskéit közöttünk. |
Az asztalon lassan elvérzik a vörösboros pohár, |
és jeladás reccsen a bútorokban. |
|
Elindulok, az eső tengerzöld hullámai arcomba csapnak, |
a léten túli navigációt próbálgatom, ügyetlen tengerész, |
akit mindig tévútra visz valami gúnyos szélroham, |
és küzd ereje fogytáig a rosszindulatú áramlatokkal. |
Vagy mint aki koromsötét szobában ébred, |
s találomra botorkál valamerre, |
székekbe ütközik, és tapogatózó keze |
az asztalon az apró tárgyak rendjét megzavarja, |
s az ajtót keresi, mit régen befalaztak… |
|
|
Egy hiányérzet margójára
a felejtés vegykonyháján, ahol |
kenetteljes mozdulatokkal? |
|
mikor beleegyezésünket adjuk |
Részvétlenekké, vagy tán cinkosokká? |
|
Hiába néztük megrendülve végig |
az értelmetlen szenvedést |
– végül csak annyi volt a test, |
mint földre hullt, sötét ruhacsomó –, |
ha egy homályos ablak áll utunkba, |
ahol még az árnyék sem látszik át… |
|
|
Magányos utas
Leszállsz a földre, nehézkes madár, |
szárnyaidról lerázod a havat, |
csőröddel kopogtatsz az ablakon, |
de nincs kéz, hogy kinyissa. |
a nappal földre hullatott |
Körülnézel, a környék ugyanaz még, |
amott bóbiskol a formátlan kőszobor. |
Fejed vállára hajtanod mit érne? |
Nincs semmi más, csak ami volt, |
és amiért nem érdemes maradni. |
Zajt hallasz, tebenned zuhan le |
valami súlyos tárgy, az egyedüllét |
purgatóriumából nem válthat ki a tehetetlen remény, |
csak terjegeti kifordult, sápadt két tenyerét, |
mint aki nem felelhet a történtekért. |
|
Újra felszállsz. Mögötted sárga fényben |
félbemaradt építkezés állványzata. |
|
|
Megbánás
arcod megmártanád sekélyes pocsolyákban, |
gyászlobogóba takaródznál, |
|
Holtágak csöndje vesz körül, |
döglött halak hasán látod viszont |
korommal festi az egekre: |
|
|
A bocsánat
A házak ingón féloldalra dőlnek, |
rézsútos sávok, át az arcokon. |
Jön egy madár, csőrében levelet hoz. |
Talán a várva várt feloldozás! |
|
Elmúlt a tél. Ideje, hogy fölengedj. |
Vágj neki a mezőknek szabadon. |
Sebaj, ha lábad kásás hóba süpped. |
Csüggedésed senkit sem boldogít. |
|
S mégis tölcsérszerű kínzószerszám az önvád, |
minden új nap új mákonyt tölt belé. |
Izzadó tenyérrel elkapod, |
és szürcsölöd, és szürcsölöd mohón, |
|
míg belekábulsz, támolyogni kezdesz, |
s úgy érzed, meg kell hogy fogóddz, |
hisz egy lélegzet is továbbsodorhat, |
s a párás messzeség magába szív. |
|
|
Szégyen
Terepszínű sátrak a félhomályban. |
Emitt egy villanyfényes udvar. |
Még látni őket, akik négyszögében |
állnak az alacsony épületeknek. |
|
Egy ajtó fölött bádogtábla: FÜRDŐ. |
S porlepte, izzadó embertömeg |
tolong a víztelen csapoknál. |
|
Mért kellene folytatni, részletezni? |
Egy pontba is sűríthető a látvány: |
egy vércsepp, mit az erőszak kisajtolt, |
|
|
Hűség
Látszólag mozdulatlanok szánalmas szurdokukban csontjaik, |
szemük nem látja többé az idő eszelősen nyüzsgő tenyészetét, |
emléküket ki-kioltja a szél, sodródnak kozmikus viharban, |
sosem találnak vissza közénk. |
Hiába tárom szét karom, nem oltalmazhatom meg őket, |
vérem hiába lövell ki az érfalon, |
föl nem melegítheti őket, |
vörös fénye nem világítja át kihűlt szerveik éjjelét. |
Nem érhetem őket utol, akikhez nem vezet út, |
akiknek a reggel is éjszaka, a dél is éjfél, |
akik tehetetlenül fekvő csemegék valami zsarnok asztalán. |
Mégsem nyugszom bele. Viaskodom erőtlenül. |
Holtomig fog lüktetni értük |
harcban kapott, állatszív formájú sebem! |
|
Évfordulóra
In memoriam T. P.
Huszonöt éve, hogy nem élsz. |
Felbukó fejeden a szőke haj |
a föld ragacsos hullámaival. |
|
Nem tudom, hol van az a ház, |
ahová most is visszajársz még, |
amint belépsz, törékeny árnyék. |
|
Mint aki vízben gázol, úgy |
botorkálsz a vetetlen ágyig. |
Állsz, mint fehérlő gyertyaszál, |
sápadt tested az ingen átvilágít. |
|
A mozdulatlan liftbe szállsz, |
fölcammog a legfelső emeletre. |
|
Nyöszörögsz, a falat tapogatod, |
járod a kihűlt romszobákat. |
az elguruló csillagok után kap. |
|
És minden így gurul tovább, |
amiben már-már megkapaszkodol. |
partra dob, aztán elsodor. |
|
|
A látszólag burkolt fenyegetések, |
a sivatagi szél, mely el nem ül, |
a jövő járhatatlan tartománya, |
amint kiterjedéstelen terül, |
a hullámpostán hányódó palackban |
érkező, szem nem látta üzenet, |
az alkonyati ég alján a messzi, |
tőmondatszerű torkolattüzek, |
a színleg hebehurgya támadások, |
a kardcsapás, mely mellettünk suhan, |
a sanda mordály, mely csütörtököt mond, |
a célját tévesztő lovasroham, |
az ólálkodó ezerféle rémkép, |
mely jön, hogy lelkünkön erőt vegyen, |
ablakon beleső kocsonyaarcok, |
formátlan lábnyomok a szőnyegen, |
az éjszaka, a sötétség erői, |
mik játszanak velünk tetszés szerint, |
érzékeink utolsó lobbanása, |
kihunyó belső naprendszereink, |
a kés, a méreg, a kötél a torkon, |
a szívbe fúródó acélszigony… |
Min estél túl? Mi zajlik még előttem? |
Nem tudom! Jaj, nem tudom! Nem tudom! |
|
Feketeruhás koporsóvivőid |
nem kívántak neked rosszat, se jót, |
mikor föléd borították az éjjelt, |
ezt a belül üres ólomgolyót. |
|
Magányos voltál, kiszolgáltatott is, |
mohó ellenségek közt védtelen. |
Fehér férgek nyüzsögtek rajtad ott is, |
hová nem nyúlhatott az én kezem. |
|
Jobb nem tudni, nem is gondolni arra, |
az a tivornya meddig tarthatott, |
amit messze kerül el minden élő, |
de mozdulatlan tűr el a halott. |
|
S hogy végre megpihentek fölfalóid, |
mert látták, hogy nincs egy falat se már, |
de nem lehetett hová menekülni, |
s győzött a férgeken az éhhalál, |
|
hosszú csend jött, majd a széthullni vágyó |
csontok utolsó roppanásai… |
Porod faggatnám: mondd, csak ennyi történt? |
De titkait a föld nem adja ki. |
|
|
|
Letépett álarcok
Szélben lengő mécsláng alatt |
halovány fénykörben kuporgó, |
idomtalan fejű, reszketeg árnyék. |
szétloccsanthatja koponyáját |
lakja a szívét! Hiszi, hogy trón illeti őt, |
S a mindenséget ostromolni készen, |
|
„Köröskörül romlás és rombolás! |
Lávakövekké fagynak a csillagok, |
melyeket egy képzeletbeli égbolt |
tereit bevilágítani öntök. |
Képek vesznek körül, káprázatok, |
miket a puszta légből bűvöltem elő, |
mítoszaimat vakmerően fölidézve, |
noha nem tudom, egyenesen állok-e, |
vagy fejjel lefelé függök az űrben. |
Öklöt rázok a menny felé, |
ha tarjagos felhőkből lecsapó |
villám fonódik tornyaimra, |
vagy járványok vörhenyes szőrű farkascsordája kerülget. |
Mert bátran káromol hatalmakat |
a lény, ki ellenséges környezetben is |
ki nem hóember és nem szalmabáb, |
de eszméletre ébredt sárkolonc, |
az anyag élő kétségbevonása, |
vályogviskó a mocsár szigetén, |
egy mélyre süllyedt isten menedéke. |
|
Ez a trónfosztott szellem gyújt világot |
hamar rozsdásodó drótszálain |
Ő nem tűri, hogy a legyőzetés |
Ő késztetett föloldhatatlan ellentéteim |
tövisbozótjából magasba nézni, |
hogy lássam a kárpitok lebbenését, |
melyek mögül álarcok kandikálnak. |
Csontcsészében, pépes anyag tekervényeiben |
ő kényszerített szőni terveket ellenük. |
Az ő tüzes ösztökéje tanított |
repülni, hogy egyszer zsarnokaim |
csillagálmú, nyugodt völgyeinek |
kéklő csendjét földúljam. Ő mutatta meg, |
hogyan tűzzem ki zászlóm rongyait |
És ő bátorított, a messzeségben |
sápadozó fénypontokra mutatva: |
Nézd! Ott az én lámpáim égnek! |
|
A bölcsesség, mit hetven-nyolcvan éven át szívok magamba, |
testem petyhüdt tömlőjéből kifolyhat, |
s tudatlan leszek ismét, mint a föld pora, |
vonzza milliárdnyi képmásomat, |
hogy a gömbhöz fűző köldökzsinórt |
elvágják, és súlyuktól szabadultan |
induljanak ama fények felé, |
hogy a leplek, álcák, miket ma még |
néven nevezni nem tudunk, |
de művük szenvedés, nyomor, halál, |
egyszer ronggyá foszoljanak. |
Igen! Én mondom ezt, halálra szánt, |
féregcsupasz teremtmény, ki csigánál |
védtelenebb, egyedül mit sem ér, |
annál veszélyesebb sokadmagával, |
s kit fölfelé visz a szárnyas tudásszomj. |
Igen! Én mondom ezt: Nem veszhet el, |
|
|
Ígéret
A reggel mint ünnepnap reggele, |
az utakon sűrű menet vonul, |
zászlókat visznek és jelvényeket, |
az arcokon várakozó komolyság. |
S ünnepies fölöttük a nap is, |
a langymeleg, szélcsöndes levegőben |
a felhők mint szikrázó pendelyek, |
és zene szól a messzi csarnokokban. |
|
Nem mi vagyunk, egy más kor népe már ez, |
szemükben irigység, se gyűlölet nem ég, |
évfordulóikhoz vér nem tapad, |
a madarak vállukra telepednek. |
Nálunk sokkalta szebbek, okosabbak, |
fakó lángunk ragyogássá növekszik |
bennük, avítt, elkopott szavainkat |
színessé bűvölik és dallamossá. |
|
Lassan hömpölyög az emberfolyam, |
mint hullám csap magasba énekük. |
Látva derűs, de elszánt arcukat, |
vicsorogva torpan meg a halál, |
s mi egy ilyen nap kedvéért hiszünk |
az öröklétben egy kevés időre, |
és markoljuk, mit elveszíthetünk, |
és ismételjük a felejthetőt. |
|
Már nincsen a légkörben semmi baljós. |
Boldogságunkban térdre roskadunk, |
s úgy érezzük a fényt felénk hatolni, |
mint egy aranyszárnyú ígéretet. |
|
|
|