Változatok egy témára

 

 

 

 

Az elsodortak

Újra és újra látom a képet, amely köznapiságával lenyűgöz,
banalitásával mellbe vág, szürkeségével lehengerel,
az egri főutcát a század harmincas éveiben,
a nyüzsgő esti korzót a liceumtól a moziig
terjedő kurta útszakaszon,
a sárga lámpafényben fürdő, elmosódott arcokat,
a gömbölyű hasú, középkorú urak méltóságteljes lépteit,
a vastag arany óraláncokat, amint a hivatalfőnökök vagy módosabb kereskedők
állig begombolt mellényét szegik rézsútosan,
látom terjedelmes vagy ösztövér hitveseik malomkerék-kalapját,
jól hallom a matrózruhás iskoláslányok vihogását,
amint kitódulnak az angolkisasszonyok kápolnájából, a májusi litániáról,
itt kölnivíz illata csap meg, amott bor- vagy szivarszag,
a törvényszéki bíró és neje kétoldalról fogják karon bolond leányukat,
mert máskülönben a fiúkat simogatná,
ezüstfejű bottal, ferencjózsef-kabátban
végzi esti sétáját a telekkönyvezető,
a nagytemplom őszhajú karnagya csitrik után lohol,
üveges ajtajú batárban hajtat el egy lilaöves kanonok,
és hat vagy hét templomtoronyból
hangzik föl egyszerre az estharangszó,
s már hullámozni kezd a kép,
míg a vízáradásszerű kondulások remegtetik,
hegyi folyóvá szűkül össze hirtelen a keskeny utcasor,
a hanghullámok áradása sodrába kapja a járókelőket,
tempóznak a karok, a víz fölött pontyszájak, harcsabajszok,
fuldokló kapkodás, némán tátogó halálfélelem,
így sodródnak mindannyian az éjfekete torkolat felé,
döglött pisztráng, én is velük, de lehorzsolt ezüstpikkelyeim
sokáig ott csillognak még az alkonyatban
a házfalakon vagy a parti sziklák oldalán.

 

 

 

Az emlékező

És látja őket, látja arcukat,
amint egy pocsolyából fölmerülnek,
eszelősen csapódnak rá az ablakokra,
s esőpászták maszatjává fakulnak.
S nincs semmi eszköz, jöttük elleni,
kóvályognak fel s alá a szelekben,
s ő tudja: nem lehet nem hallani
a morajló hangokat a falakban,
s dübörgéssé növekvő ütemük
fájó halántékán úgy hatol át,
mint mikor a zongora fedelét
durván lecsapják, és a futamok
ideges csillagszóróját kioltják.

 

 

 

A menekülő

Míg talpa a zsombékot tapogatja
az éjféli árnyékok mocsarában,
a félelem recéje lepi arcát.
Mázsás ólomtömb lett a levegő.
Fojtott hangon kiált.
Egy fal tövében összerogy.
Minden hiába! Már titokban
körbevették az üldözők.
Tehetetlenül forgolódik.
Irgalmas kéz nyújt színezüst
pengét feléje egy felhő mögül.
Megkönnyebbülten dől belé.

 

 

 

Minden napra

Hiába lázongsz, nincs meghallgatás.
Hiába küszködsz, a legyőzhetetlen
titok csonthéja nem fog szétrepedni.
Nincs fény. Lerakta díszeit a nap.
Tűrj vád nélkül. Késéles szél hasít
arcodba minden reggel új rovást.
Egy szálat minden este elmetélsz.
Minden éjjel utolsó éjszakád.

 

 

 

Sorsvonal

Talán csak egy marék agyag
vagy csillagok felé kitáruló növény,
talán egy csontgödréből kiszökő,
független szemgolyó leszek. Nem tudhatom.
Talán majd egy fasor fedélzetén
hajózom el, ha a száraz, meleg szél
az akácok fehér vitorláit dagasztja,
talán az irgalom magasságába lendül
a sorsomat himbáló mérlegserpenyő.
Talán kiválik a homályból a határkő,
hol tündöklő kard vágja ketté
az ösztönök sötét gubancát.

 

 

 

A látogató

Te közelítesz-e hozzám, vagy én
botorkálok ügyetlenül feléd, ki tudja?
Lépéseket jelez halk ropogással
a kavicsos út. Szél motoszkál
a lepattogzott zöldű zsalugáteren.
Irtózik az odabenn lakó
elmúlni dolgavégezetlen.
Pedig a bútorok, porlepte tárgyak,
az elmosatlan poharak, edények
mint valami alkalmi vérpad
sivár kellékei…
Mutasd, hóhér, mutasd időtlen arcod,
mutasd palaszürke csillagaid
tompa fényét a hamusivatagban,
ahol úr vagy, mielőtt letarolnál
pallosoddal, akár az őszi kertet,
hol dércsípte gyümölcsök dideregnek
hajnal felé…

 

 

 

Visszatérés

Egyszer majd visszajövök, és senki sem vesz észre,
mécslángként föl-le futok az omladozó falakon,
a gyomsűrűben keresem levedlett régi arcomat,
fejem fölött a túlvilág krétaszín csillagaival.
Lassan tájékozódom, mint a hajótörött,
aki szélcsendnek képzeli a megállt időt.
Gubója ha átforrósodik, izeg-mozog a báb,
a rozsdás penge újra kibújik a kardhüvelyből,
máglyák pattogó nevetése fúródik az űr fagyába.
De az én gyönge fényem nem táplál idegen tüzet:
árnyékok rácsai között reszketve kihamvadok.

 

 

 

Egyszerű fejfa

Anyám emlékének

 
Arc, mit tükrözött a tiszta tenger,
szétroncsolt a hullám, nem felelsz.
Dallam, emberi ajkak lakója,
házadat elhagytad, nem felelsz.
Mondat, mit a föld porába róttak,
elmosott a zápor, nem felelsz.
Kör, mit madár írt a levegőbe,
az a madár elszállt, nem felelsz.
Láthatatlan lettél, néma lettél,
mint aki sosem volt, nem felelsz.

 

 

 

Találkozás

Még néha megjelensz az ingoványos szürkületben.
Arcod sárgán világító holdudvarában
elhalnak a fényérzékeny növények.
Nem látható drótakadály borzolja tüskéit közöttünk.
Az asztalon lassan elvérzik a vörösboros pohár,
és jeladás reccsen a bútorokban.
Elindulok, az eső tengerzöld hullámai arcomba csapnak,
a léten túli navigációt próbálgatom, ügyetlen tengerész,
akit mindig tévútra visz valami gúnyos szélroham,
és küzd ereje fogytáig a rosszindulatú áramlatokkal.
Vagy mint aki koromsötét szobában ébred,
s találomra botorkál valamerre,
székekbe ütközik, és tapogatózó keze
az asztalon az apró tárgyak rendjét megzavarja,
s az ajtót keresi, mit régen befalaztak…

 

 

 

Egy hiányérzet margójára

Mivé válik az emlék
a felejtés vegykonyháján, ahol
ízetlenné és színtelenné
pácolják, gőzölik
képmutató szakácsok
kenetteljes mozdulatokkal?
S mivé leszünk magunk,
mikor beleegyezésünket adjuk
az alvilági művelethez?
Részvétlenekké, vagy tán cinkosokká?
Hiába néztük megrendülve végig
az értelmetlen szenvedést
– végül csak annyi volt a test,
mint földre hullt, sötét ruhacsomó –,
ha egy homályos ablak áll utunkba,
ahol még az árnyék sem látszik át…

 

 

 

Magányos utas

Leszállsz a földre, nehézkes madár,
szárnyaidról lerázod a havat,
csőröddel kopogtatsz az ablakon,
de nincs kéz, hogy kinyissa.
Éhesen fölcsipegeted
mások elejtett szavait,
a nappal földre hullatott
ismerős mozdulatokat.
Körülnézel, a környék ugyanaz még,
amott bóbiskol a formátlan kőszobor.
Fejed vállára hajtanod mit érne?
Nincs semmi más, csak ami volt,
és amiért nem érdemes maradni.
Zajt hallasz, tebenned zuhan le
valami súlyos tárgy, az egyedüllét
purgatóriumából nem válthat ki a tehetetlen remény,
csak terjegeti kifordult, sápadt két tenyerét,
mint aki nem felelhet a történtekért.
Újra felszállsz. Mögötted sárga fényben
bontakozik ki az örökre
félbemaradt építkezés állványzata.

 

 

 

Megbánás

Zsákutca béna foglya,
arcod megmártanád sekélyes pocsolyákban,
gyászlobogóba takaródznál,
megvénülnél idő előtt.
Holtágak csöndje vesz körül,
döglött halak hasán látod viszont
tulajdon sápadtságodat.
Egy személytelen ujj
korommal festi az egekre:
így történt, így marad.

 

 

 

A bocsánat

A házak ingón féloldalra dőlnek,
rézsútos sávok, át az arcokon.
Jön egy madár, csőrében levelet hoz.
Talán a várva várt feloldozás!
Elmúlt a tél. Ideje, hogy fölengedj.
Vágj neki a mezőknek szabadon.
Sebaj, ha lábad kásás hóba süpped.
Csüggedésed senkit sem boldogít.
S mégis tölcsérszerű kínzószerszám az önvád,
minden új nap új mákonyt tölt belé.
Izzadó tenyérrel elkapod,
és szürcsölöd, és szürcsölöd mohón,
míg belekábulsz, támolyogni kezdesz,
s úgy érzed, meg kell hogy fogóddz,
hisz egy lélegzet is továbbsodorhat,
s a párás messzeség magába szív.

 

 

 

Szégyen

Terepszínű sátrak a félhomályban.
Emitt egy villanyfényes udvar.
Még látni őket, akik négyszögében
állnak az alacsony épületeknek.
Egy ajtó fölött bádogtábla: FÜRDŐ.
S porlepte, izzadó embertömeg
tolong a víztelen csapoknál.
Mért kellene folytatni, részletezni?
Egy pontba is sűríthető a látvány:
egy vércsepp, mit az erőszak kisajtolt,
lehullik szégyenében.

 

 

 

Hűség

Látszólag mozdulatlanok szánalmas szurdokukban csontjaik,
szemük nem látja többé az idő eszelősen nyüzsgő tenyészetét,
emléküket ki-kioltja a szél, sodródnak kozmikus viharban,
sosem találnak vissza közénk.
Hiába tárom szét karom, nem oltalmazhatom meg őket,
vérem hiába lövell ki az érfalon,
föl nem melegítheti őket,
vörös fénye nem világítja át kihűlt szerveik éjjelét.
Nem érhetem őket utol, akikhez nem vezet út,
akiknek a reggel is éjszaka, a dél is éjfél,
akik tehetetlenül fekvő csemegék valami zsarnok asztalán.
Mégsem nyugszom bele. Viaskodom erőtlenül.
Holtomig fog lüktetni értük
harcban kapott, állatszív formájú sebem!

 

 

 

Évfordulóra

In memoriam T. P.

 

1

Huszonöt éve, hogy nem élsz.
Felbukó fejeden a szőke haj
huszonöt éve küszködik
a föld ragacsos hullámaival.
Nem tudom, hol van az a ház,
ahová most is visszajársz még,
mégis jól látom a kaput,
amint belépsz, törékeny árnyék.
Mint aki vízben gázol, úgy
botorkálsz a vetetlen ágyig.
Állsz, mint fehérlő gyertyaszál,
sápadt tested az ingen átvilágít.
A mozdulatlan liftbe szállsz,
eleven arcokat keresve.
Az óriási, béna hintaló
fölcammog a legfelső emeletre.
Nyöszörögsz, a falat tapogatod,
járod a kihűlt romszobákat.
A lyukas tetőn át kezed
az elguruló csillagok után kap.
És minden így gurul tovább,
amiben már-már megkapaszkodol.
Az éjszakák véletlene
partra dob, aztán elsodor.
 

2

A látszólag burkolt fenyegetések,
a sivatagi szél, mely el nem ül,
a jövő járhatatlan tartománya,
amint kiterjedéstelen terül,
a hullámpostán hányódó palackban
érkező, szem nem látta üzenet,
az alkonyati ég alján a messzi,
tőmondatszerű torkolattüzek,
a színleg hebehurgya támadások,
a kardcsapás, mely mellettünk suhan,
a sanda mordály, mely csütörtököt mond,
a célját tévesztő lovasroham,
az ólálkodó ezerféle rémkép,
mely jön, hogy lelkünkön erőt vegyen,
ablakon beleső kocsonyaarcok,
formátlan lábnyomok a szőnyegen,
az éjszaka, a sötétség erői,
mik játszanak velünk tetszés szerint,
érzékeink utolsó lobbanása,
kihunyó belső naprendszereink,
a kés, a méreg, a kötél a torkon,
a szívbe fúródó acélszigony…
Min estél túl? Mi zajlik még előttem?
Nem tudom! Jaj, nem tudom! Nem tudom!
 

3

Feketeruhás koporsóvivőid
nem kívántak neked rosszat, se jót,
mikor föléd borították az éjjelt,
ezt a belül üres ólomgolyót.
Magányos voltál, kiszolgáltatott is,
mohó ellenségek közt védtelen.
Fehér férgek nyüzsögtek rajtad ott is,
hová nem nyúlhatott az én kezem.
Jobb nem tudni, nem is gondolni arra,
az a tivornya meddig tarthatott,
amit messze kerül el minden élő,
de mozdulatlan tűr el a halott.
S hogy végre megpihentek fölfalóid,
mert látták, hogy nincs egy falat se már,
de nem lehetett hová menekülni,
s győzött a férgeken az éhhalál,
hosszú csend jött, majd a széthullni vágyó
csontok utolsó roppanásai…
Porod faggatnám: mondd, csak ennyi történt?
De titkait a föld nem adja ki.

 

 

 

Letépett álarcok

Szélben lengő mécsláng alatt
halovány fénykörben kuporgó,
idomtalan fejű, reszketeg árnyék.
A véletlen szülötte.
Karmok széttéphetik,
szétloccsanthatja koponyáját
egy kődarab.
És mégis eleven hit
lakja a szívét! Hiszi, hogy trón illeti őt,
a gyengét és veszendőt.
S a mindenséget ostromolni készen,
ekképp kiált:
„Köröskörül romlás és rombolás!
Széthullnak égitestek.
Tűzeső veri városaimat.
Lávakövekké fagynak a csillagok,
melyeket egy képzeletbeli égbolt
tereit bevilágítani öntök.
Képek vesznek körül, káprázatok,
miket a puszta légből bűvöltem elő,
mítoszaimat vakmerően fölidézve,
noha nem tudom, egyenesen állok-e,
vagy fejjel lefelé függök az űrben.
Öklöt rázok a menny felé,
ha tarjagos felhőkből lecsapó
villám fonódik tornyaimra,
vagy járványok vörhenyes szőrű farkascsordája kerülget.
Mert bátran káromol hatalmakat
a lény, ki ellenséges környezetben is
képes volt megfoganni,
ki nem hóember és nem szalmabáb,
de eszméletre ébredt sárkolonc,
az anyag élő kétségbevonása,
vályogviskó a mocsár szigetén,
egy mélyre süllyedt isten menedéke.
Ez a trónfosztott szellem gyújt világot
sejtjeim éjében, idegeim
hamar rozsdásodó drótszálain
az ő parancsa futkos.
Ő nem tűri, hogy a legyőzetés
szégyenébe belenyugodva,
tehetetlenül elheverjek
ürülékem kupacai között.
Ő késztetett föloldhatatlan ellentéteim
tövisbozótjából magasba nézni,
hogy lássam a kárpitok lebbenését,
melyek mögül álarcok kandikálnak.
Csontcsészében, pépes anyag tekervényeiben
ő kényszerített szőni terveket ellenük.
Az ő tüzes ösztökéje tanított
repülni, hogy egyszer zsarnokaim
csillagálmú, nyugodt völgyeinek
kéklő csendjét földúljam. Ő mutatta meg,
hogyan tűzzem ki zászlóm rongyait
fellegváruk fokára.
És ő bátorított, a messzeségben
sápadozó fénypontokra mutatva:
Nézd! Ott az én lámpáim égnek!
A bölcsesség, mit hetven-nyolcvan éven át szívok magamba,
testem petyhüdt tömlőjéből kifolyhat,
s tudatlan leszek ismét, mint a föld pora,
de termékenyítő veszély
vonzza milliárdnyi képmásomat,
hogy a gömbhöz fűző köldökzsinórt
elvágják, és súlyuktól szabadultan
induljanak ama fények felé,
hogy a leplek, álcák, miket ma még
néven nevezni nem tudunk,
de művük szenvedés, nyomor, halál,
egyszer ronggyá foszoljanak.
Igen! Én mondom ezt, halálra szánt,
féregcsupasz teremtmény, ki csigánál
védtelenebb, egyedül mit sem ér,
annál veszélyesebb sokadmagával,
s kit fölfelé visz a szárnyas tudásszomj.
Igen! Én mondom ezt: Nem veszhet el,
ki újraszüli önmagát!”

 

 

 

Ígéret

A reggel mint ünnepnap reggele,
az utakon sűrű menet vonul,
zászlókat visznek és jelvényeket,
az arcokon várakozó komolyság.
S ünnepies fölöttük a nap is,
a langymeleg, szélcsöndes levegőben
a felhők mint szikrázó pendelyek,
és zene szól a messzi csarnokokban.
Nem mi vagyunk, egy más kor népe már ez,
szemükben irigység, se gyűlölet nem ég,
évfordulóikhoz vér nem tapad,
a madarak vállukra telepednek.
Nálunk sokkalta szebbek, okosabbak,
fakó lángunk ragyogássá növekszik
bennük, avítt, elkopott szavainkat
színessé bűvölik és dallamossá.
Lassan hömpölyög az emberfolyam,
mint hullám csap magasba énekük.
Látva derűs, de elszánt arcukat,
vicsorogva torpan meg a halál,
s mi egy ilyen nap kedvéért hiszünk
az öröklétben egy kevés időre,
és markoljuk, mit elveszíthetünk,
és ismételjük a felejthetőt.
Már nincsen a légkörben semmi baljós.
Boldogságunkban térdre roskadunk,
s úgy érezzük a fényt felénk hatolni,
mint egy aranyszárnyú ígéretet.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]