Nélküled

Megszólaltat, mint hangvillát, hiányod, ülök, homlokom kezembe temetve, elviselni már nem tudom ideiglenes halálodat sem. Ha nem vagy, nem vagyok. Csak mint üres szoba, hol az elköltözött lakók szétszórták a gyűrött újságpapírt. Az ablak alatt lámpák sorfala, meghajtja nyakát a sötétség, ha kardjukat kivonják. Nem számít, hogy éreztek hasonlót előttem mások, és érezni fognak. Nem vigasztal, hogy rám gondolsz: nem érzem… Nem vigasztal, hogy évek óta járod velem reménytelen útvesztőjét a szerelemnek. Siess! Mire visszajössz, nem találsz, egy üres képmás pótol ezután, ő ül székemen, ő iszik poharamból. Mint kés hasít tekintete. Jókedvet mímelve nevet lélektelenül. Akkorra messze járok, megbotlom kőben, keshedt fűcsomóban, zsebeimet kiforgatom, elhagyom mindenemet, gondolattalan ülök egy fatönkön, arcomon át hangyák vonulnak, nap, hold értetlenül bámul szemembe. Nélküled hagyom múlni az időt – és nélkülem…