Láng és sötétség

Egyszer csak fellobogtál, éjjel-nappal kéklő lánggal égtél, hiába próbált elfújni a szél, hiába formált az út porából hívogató ál-alakot, sosem mentél utána. Visszatartott szigorú iránytűd, meg nem téveszthetőn. Mi volnék mostmár nélküled? Lyukas vederből elpergő hamu, papírfoszlány, korláton fennakadva, egy homályban eltűnő állat árnya. Egyszer majd keresni fogjuk egymást. Végigmégy, mint vak, a szobán. Tapogatsz karszéket, padlót, falat. Érinted létem kihűlt körvonalait, s nem hallod, hogy hangtalan tátogással próbálok feléd kiáltani. Azután feladod. Ülsz egyedül. És mintha mázsás súly dördülne, úgy hull le egy apró malterdarab a mennyezetről… Kedvedért megjátszom, mintha hinném a könyörületes mesét, hogy van fogódzó a bizonytalanban.