Csak mint a fák…
Egyedül állni a nyári délutánban |
egy ismeretlen város főterén, |
bámulni a gótikus tornyokat, |
testes kupolán a rézrozsda zöldjét, |
jótékony, langyos sortüzét, |
és hálásan, halkan sóhajtani, |
|
A régi ház
Egy gyomfölverte őszi kert vöröslik, |
tüze tompán fénylik a ködön át, |
és a kőszobrot ellepő bozótnak |
ormótlan, zöld szoborformája van. |
Fölösleges belépni a szobákba, |
ahol törött ablakon, rozsdaszeplős |
tükrön árnyékokat táncoltat most a szél, |
s a tapétáról megszöktek a színek. |
a jövevényt, ki halasztást kapott, |
a földön vesztegelni egyelőre. |
a homlokát szorongató vasabroncs. |
|
a korlát nélküli fahídon át, |
vagy nézni lenn a vasszínű vizet, |
amelyben arca eltorzult ellipszis, |
és szája megvonagló téglalap. |
|
|
A fény fonákja
A fáradt szél kékes foszlányai, |
merev mozdulatok egyformasága. |
Egy molyrágta arc megmerül |
a szürkület mosdóvizében. |
|
egy ág hullása az emlékezetben. |
|
Terasz, hol sárga fű tenyészik |
Ki hinné, hogy itt egyszer vacsoráztak, |
s megszelték a nyöszörgő kenyeret. |
|
Inas, szikár árnyékok járnak erre, |
s félresiklanak a kinyújtott kéz elől. |
|
kinek hajában hullócsillagok, |
s tekintetében egy sereg hal el, |
az elszivárgó fény fonákja lenne. |
|
|
A háttérben
Messze hintázó lámpák fényköre, |
lassan megérő, halvány sejtelem, |
éjszakai, tompa lábdobogás, |
árulkodó nyomok a parthomokban… |
Valaki les, figyel a házból, |
arcát az ablakhoz szorítja, |
rovátkolják az eső szálai. |
|
Itt mindig nyirkosak a fák, |
itt mindig egy irányból fúj a szél, |
itt csak a némaság kiált, |
itt semmi sincsen az arcokra írva, |
itt nem lüktet az idő szívverése. |
Itt, ami él, csak a háttérben él, |
s nem önmaga, sápadt jelképe csak |
valaminek, ami magára hagyva |
vergődik, de nem képes megjelenni, |
s folytatni, aminek nincs folytatása. |
|
|
Meddő órán
Mit ér vajúdni, tépelődni? |
Kisiklanak kezemből a szavak, |
láncos golyót hurcol a gondolat, |
szürkés iszap az órák üledéke. |
Nincs megváltás az asztalára görnyedőnek, |
vonulnak a koronás évszakok, |
ahol tánclépésben fut át a szél, |
ahol szárnycsapás minden mozdulat, |
az ajtók, mik varázsszóra nyíltak, |
és mögöttük halomban állt a kincs… |
|
Bizonytalanság
A sűrű sötétből előrobog, |
sisakos feje áttör a falon, |
szemgödréből szél süvölt. |
|
Melyik pillanat szülte meg |
az éjszaka alvadt tócsáiból? |
Mikor rohan tovább, s mikor talál ránk, |
honnan tudnánk, te meg én, |
gyanútlan, védtelen alvók? |
|
|
Nyársirató
Miért bukunk föl az éjben |
az óraketyegés egyenletes hullámaiból, |
marokra szorítva az álmot, |
mint aki játszadozik viperákkal, |
kifeszíti s pengeti őket? |
|
az elmaradt tűzvész ígéretét? |
Már fölszakadoztak a nyár sebei, |
harciszekér tördelte robogva a fák koronáját, |
és elgereblyézték a kerti porondon a vér nyomát. |
Viaszfehér az arcunk a zöldes fénylucsokban. |
Hisz elvérzett a nyár… A kakukkszót hallod-e még? |
|
Hallod-e még vágtatni a távoli lángparipákat? |
|
|
Láng és sötétség
Egyszer csak fellobogtál, |
éjjel-nappal kéklő lánggal égtél, |
hiába próbált elfújni a szél, |
hiába formált az út porából |
Visszatartott szigorú iránytűd, |
|
Mi volnék mostmár nélküled? |
Lyukas vederből elpergő hamu, |
papírfoszlány, korláton fennakadva, |
egy homályban eltűnő állat árnya. |
|
Egyszer majd keresni fogjuk egymást. |
Végigmégy, mint vak, a szobán. |
Tapogatsz karszéket, padlót, falat. |
Érinted létem kihűlt körvonalait, |
s nem hallod, hogy hangtalan tátogással |
Azután feladod. Ülsz egyedül. |
És mintha mázsás súly dördülne, úgy hull |
|
Kedvedért megjátszom, mintha hinném |
hogy van fogódzó a bizonytalanban. |
|
|
Nélküled
Megszólaltat, mint hangvillát, hiányod, |
ülök, homlokom kezembe temetve, |
elviselni már nem tudom ideiglenes halálodat sem. |
szétszórták a gyűrött újságpapírt. |
Az ablak alatt lámpák sorfala, |
meghajtja nyakát a sötétség, |
|
Nem számít, hogy éreztek hasonlót |
előttem mások, és érezni fognak. |
Nem vigasztal, hogy rám gondolsz: nem érzem… |
Nem vigasztal, hogy évek óta |
reménytelen útvesztőjét a szerelemnek. |
|
Siess! Mire visszajössz, nem találsz, |
egy üres képmás pótol ezután, |
ő ül székemen, ő iszik poharamból. |
Mint kés hasít tekintete. |
Jókedvet mímelve nevet lélektelenül. |
|
megbotlom kőben, keshedt fűcsomóban, |
gondolattalan ülök egy fatönkön, |
arcomon át hangyák vonulnak, |
nap, hold értetlenül bámul szemembe. |
Nélküled hagyom múlni az időt |
|
|
Újraszületés
Majd fölemel, majd magasba emel |
aranyszín tenyerén a feledés, |
hol a gyülekező évszakok táborában, |
fény és árnyék közös, tarka köpönyegén, |
a pirkadat parázsló ketrecében, |
a madárfüttyös ég halálkék harmatában |
görbülten fekszünk, mint az embriók. |
|
|