Láng és sötétség

 

 

 

 

Csak mint a fák…

Egyedül állni a nyári délutánban
egy ismeretlen város főterén,
a falnak vetve hátadat,
bámulni a gótikus tornyokat,
testes kupolán a rézrozsda zöldjét,
arcodon érezni a zápor
jótékony, langyos sortüzét,
és hálásan, halkan sóhajtani,
mint a porlepte fák…

 

 

 

A régi ház

Egy gyomfölverte őszi kert vöröslik,
hol az égő avar
tüze tompán fénylik a ködön át,
és a kőszobrot ellepő bozótnak
ormótlan, zöld szoborformája van.
Fölösleges belépni a szobákba,
ahol törött ablakon, rozsdaszeplős
tükrön árnyékokat táncoltat most a szél,
s a tapétáról megszöktek a színek.
Nem oldozhatja senki föl
a jövevényt, ki halasztást kapott,
a földön vesztegelni egyelőre.
Odabenn se pattanna szét
a homlokát szorongató vasabroncs.
Jobb elrohanni messze,
a korlát nélküli fahídon át,
vagy nézni lenn a vasszínű vizet,
amelyben arca eltorzult ellipszis,
és szája megvonagló téglalap.

 

 

 

A fény fonákja

A fáradt szél kékes foszlányai,
merev mozdulatok egyformasága.
Egy molyrágta arc megmerül
a szürkület mosdóvizében.
Alig felfogható hang:
egy ág hullása az emlékezetben.
Terasz, hol sárga fű tenyészik
a nagy kőasztalon.
Ki hinné, hogy itt egyszer vacsoráztak,
s megszelték a nyöszörgő kenyeret.
Inas, szikár árnyékok járnak erre,
a rég halottak képei,
s félresiklanak a kinyújtott kéz elől.
Ha jönne végre egy,
kinek hajában hullócsillagok,
s tekintetében egy sereg hal el,
nyomában a sötétség
az elszivárgó fény fonákja lenne.

 

 

 

A háttérben

Messze hintázó lámpák fényköre,
lassan megérő, halvány sejtelem,
éjszakai, tompa lábdobogás,
árulkodó nyomok a parthomokban…
Valaki les, figyel a házból,
arcát az ablakhoz szorítja,
elmosódott vonásait
rovátkolják az eső szálai.
Itt mindig nyirkosak a fák,
itt mindig egy irányból fúj a szél,
itt csak a némaság kiált,
itt semmi sincsen az arcokra írva,
itt nem lüktet az idő szívverése.
Itt, ami él, csak a háttérben él,
s nem önmaga, sápadt jelképe csak
valaminek, ami magára hagyva
vergődik, de nem képes megjelenni,
s folytatni, aminek nincs folytatása.

 

 

 

Meddő órán

Mit ér vajúdni, tépelődni?
Kisiklanak kezemből a szavak,
láncos golyót hurcol a gondolat,
szürkés iszap az órák üledéke.
Nincs megváltás az asztalára görnyedőnek,
nem nézhet fölfelé,
ahol színes palástban
vonulnak a koronás évszakok,
mint vándorló királyok,
ahol tánclépésben fut át a szél,
ahol szárnycsapás minden mozdulat,
s ahol elfüggönyözve
az ajtók, mik varázsszóra nyíltak,
és mögöttük halomban állt a kincs…

 

 

 

Bizonytalanság

A sűrű sötétből előrobog,
sisakos feje áttör a falon,
szemgödréből szél süvölt.
Melyik pillanat szülte meg
az éjszaka alvadt tócsáiból?
Mióta visszhangzanak
szívünk sírkamrájában
az ő dördülő léptei?
Mikor rohan tovább, s mikor talál ránk,
honnan tudnánk, te meg én,
gyanútlan, védtelen alvók?

 

 

 

Nyársirató

Miért bukunk föl az éjben
az óraketyegés egyenletes hullámaiból,
marokra szorítva az álmot,
mint aki játszadozik viperákkal,
kifeszíti s pengeti őket?
Miért látom szemedben
az elmaradt tűzvész ígéretét?
Már fölszakadoztak a nyár sebei,
harciszekér tördelte robogva a fák koronáját,
és elgereblyézték a kerti porondon a vér nyomát.
Viaszfehér az arcunk a zöldes fénylucsokban.
Hisz elvérzett a nyár… A kakukkszót hallod-e még?
Hallod-e még vágtatni a távoli lángparipákat?

 

 

 

Láng és sötétség

Egyszer csak fellobogtál,
éjjel-nappal kéklő lánggal égtél,
hiába próbált elfújni a szél,
hiába formált az út porából
hívogató ál-alakot,
sosem mentél utána.
Visszatartott szigorú iránytűd,
meg nem téveszthetőn.
Mi volnék mostmár nélküled?
Lyukas vederből elpergő hamu,
papírfoszlány, korláton fennakadva,
egy homályban eltűnő állat árnya.
Egyszer majd keresni fogjuk egymást.
Végigmégy, mint vak, a szobán.
Tapogatsz karszéket, padlót, falat.
Érinted létem kihűlt körvonalait,
s nem hallod, hogy hangtalan tátogással
próbálok feléd kiáltani.
Azután feladod. Ülsz egyedül.
És mintha mázsás súly dördülne, úgy hull
le egy apró malterdarab
a mennyezetről…
Kedvedért megjátszom, mintha hinném
a könyörületes mesét,
hogy van fogódzó a bizonytalanban.

 

 

 

Nélküled

Megszólaltat, mint hangvillát, hiányod,
ülök, homlokom kezembe temetve,
elviselni már nem tudom ideiglenes halálodat sem.
Ha nem vagy, nem vagyok.
Csak mint üres szoba,
hol az elköltözött lakók
szétszórták a gyűrött újságpapírt.
Az ablak alatt lámpák sorfala,
meghajtja nyakát a sötétség,
ha kardjukat kivonják.
Nem számít, hogy éreztek hasonlót
előttem mások, és érezni fognak.
Nem vigasztal, hogy rám gondolsz: nem érzem…
Nem vigasztal, hogy évek óta
járod velem
reménytelen útvesztőjét a szerelemnek.
Siess! Mire visszajössz, nem találsz,
egy üres képmás pótol ezután,
ő ül székemen, ő iszik poharamból.
Mint kés hasít tekintete.
Jókedvet mímelve nevet lélektelenül.
Akkorra messze járok,
megbotlom kőben, keshedt fűcsomóban,
zsebeimet kiforgatom,
elhagyom mindenemet,
gondolattalan ülök egy fatönkön,
arcomon át hangyák vonulnak,
nap, hold értetlenül bámul szemembe.
Nélküled hagyom múlni az időt
– és nélkülem…

 

 

 

Újraszületés

Majd fölemel, majd magasba emel
aranyszín tenyerén a feledés,
hol a gyülekező évszakok táborában,
fény és árnyék közös, tarka köpönyegén,
a pirkadat parázsló ketrecében,
a madárfüttyös ég halálkék harmatában
görbülten fekszünk, mint az embriók.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]