Csak mint a fák…
| Egyedül állni a nyári délutánban |
| egy ismeretlen város főterén, |
| bámulni a gótikus tornyokat, |
| testes kupolán a rézrozsda zöldjét, |
| jótékony, langyos sortüzét, |
| és hálásan, halkan sóhajtani, |
|
A régi ház
| Egy gyomfölverte őszi kert vöröslik, |
| tüze tompán fénylik a ködön át, |
| és a kőszobrot ellepő bozótnak |
| ormótlan, zöld szoborformája van. |
| Fölösleges belépni a szobákba, |
| ahol törött ablakon, rozsdaszeplős |
| tükrön árnyékokat táncoltat most a szél, |
| s a tapétáról megszöktek a színek. |
| a jövevényt, ki halasztást kapott, |
| a földön vesztegelni egyelőre. |
| a homlokát szorongató vasabroncs. |
|
| a korlát nélküli fahídon át, |
| vagy nézni lenn a vasszínű vizet, |
| amelyben arca eltorzult ellipszis, |
| és szája megvonagló téglalap. |
|
|
A fény fonákja
| A fáradt szél kékes foszlányai, |
| merev mozdulatok egyformasága. |
| Egy molyrágta arc megmerül |
| a szürkület mosdóvizében. |
|
| egy ág hullása az emlékezetben. |
|
| Terasz, hol sárga fű tenyészik |
| Ki hinné, hogy itt egyszer vacsoráztak, |
| s megszelték a nyöszörgő kenyeret. |
|
| Inas, szikár árnyékok járnak erre, |
| s félresiklanak a kinyújtott kéz elől. |
|
| kinek hajában hullócsillagok, |
| s tekintetében egy sereg hal el, |
| az elszivárgó fény fonákja lenne. |
|
|
A háttérben
| Messze hintázó lámpák fényköre, |
| lassan megérő, halvány sejtelem, |
| éjszakai, tompa lábdobogás, |
| árulkodó nyomok a parthomokban… |
| Valaki les, figyel a házból, |
| arcát az ablakhoz szorítja, |
| rovátkolják az eső szálai. |
|
| Itt mindig nyirkosak a fák, |
| itt mindig egy irányból fúj a szél, |
| itt csak a némaság kiált, |
| itt semmi sincsen az arcokra írva, |
| itt nem lüktet az idő szívverése. |
| Itt, ami él, csak a háttérben él, |
| s nem önmaga, sápadt jelképe csak |
| valaminek, ami magára hagyva |
| vergődik, de nem képes megjelenni, |
| s folytatni, aminek nincs folytatása. |
|
|
Meddő órán
| Mit ér vajúdni, tépelődni? |
| Kisiklanak kezemből a szavak, |
| láncos golyót hurcol a gondolat, |
| szürkés iszap az órák üledéke. |
| Nincs megváltás az asztalára görnyedőnek, |
| vonulnak a koronás évszakok, |
| ahol tánclépésben fut át a szél, |
| ahol szárnycsapás minden mozdulat, |
| az ajtók, mik varázsszóra nyíltak, |
| és mögöttük halomban állt a kincs… |
|
Bizonytalanság
| A sűrű sötétből előrobog, |
| sisakos feje áttör a falon, |
| szemgödréből szél süvölt. |
|
| Melyik pillanat szülte meg |
| az éjszaka alvadt tócsáiból? |
| Mikor rohan tovább, s mikor talál ránk, |
| honnan tudnánk, te meg én, |
| gyanútlan, védtelen alvók? |
|
|
Nyársirató
| Miért bukunk föl az éjben |
| az óraketyegés egyenletes hullámaiból, |
| marokra szorítva az álmot, |
| mint aki játszadozik viperákkal, |
| kifeszíti s pengeti őket? |
|
| az elmaradt tűzvész ígéretét? |
| Már fölszakadoztak a nyár sebei, |
| harciszekér tördelte robogva a fák koronáját, |
| és elgereblyézték a kerti porondon a vér nyomát. |
| Viaszfehér az arcunk a zöldes fénylucsokban. |
| Hisz elvérzett a nyár… A kakukkszót hallod-e még? |
|
| Hallod-e még vágtatni a távoli lángparipákat? |
|
|
Láng és sötétség
| Egyszer csak fellobogtál, |
| éjjel-nappal kéklő lánggal égtél, |
| hiába próbált elfújni a szél, |
| hiába formált az út porából |
| Visszatartott szigorú iránytűd, |
|
| Mi volnék mostmár nélküled? |
| Lyukas vederből elpergő hamu, |
| papírfoszlány, korláton fennakadva, |
| egy homályban eltűnő állat árnya. |
|
| Egyszer majd keresni fogjuk egymást. |
| Végigmégy, mint vak, a szobán. |
| Tapogatsz karszéket, padlót, falat. |
| Érinted létem kihűlt körvonalait, |
| s nem hallod, hogy hangtalan tátogással |
| Azután feladod. Ülsz egyedül. |
| És mintha mázsás súly dördülne, úgy hull |
|
| Kedvedért megjátszom, mintha hinném |
| hogy van fogódzó a bizonytalanban. |
|
|
Nélküled
| Megszólaltat, mint hangvillát, hiányod, |
| ülök, homlokom kezembe temetve, |
| elviselni már nem tudom ideiglenes halálodat sem. |
| szétszórták a gyűrött újságpapírt. |
| Az ablak alatt lámpák sorfala, |
| meghajtja nyakát a sötétség, |
|
| Nem számít, hogy éreztek hasonlót |
| előttem mások, és érezni fognak. |
| Nem vigasztal, hogy rám gondolsz: nem érzem… |
| Nem vigasztal, hogy évek óta |
| reménytelen útvesztőjét a szerelemnek. |
|
| Siess! Mire visszajössz, nem találsz, |
| egy üres képmás pótol ezután, |
| ő ül székemen, ő iszik poharamból. |
| Mint kés hasít tekintete. |
| Jókedvet mímelve nevet lélektelenül. |
|
| megbotlom kőben, keshedt fűcsomóban, |
| gondolattalan ülök egy fatönkön, |
| arcomon át hangyák vonulnak, |
| nap, hold értetlenül bámul szemembe. |
| Nélküled hagyom múlni az időt |
|
|
Újraszületés
| Majd fölemel, majd magasba emel |
| aranyszín tenyerén a feledés, |
| hol a gyülekező évszakok táborában, |
| fény és árnyék közös, tarka köpönyegén, |
| a pirkadat parázsló ketrecében, |
| a madárfüttyös ég halálkék harmatában |
| görbülten fekszünk, mint az embriók. |
|
|