Kalandozás egy égitesten
Szürkéskéken alvó hegyek, |
élettelen síkságok lábaiknál. |
Legszomorúbb a városokba térve |
látni a sárgán szanaszét szórt |
csontok seregét a sikátorokban, |
téglafalak vörhenyes csonkjait |
az esti fény utolsó lobbanásakor, |
és a kőlépcsőket a kikötőben, |
melyekről a rászáradt vért lemosta |
|
Hamueső hullt a könnyelműek |
tetemei fölé, kik félrevezető |
ösztöneiknek engedtek. |
A mélyben |
pestisnél iszonyúbb járvány dühöngött, |
de a csillagok ugyanúgy ragyogtak. |
S ezt teszik akkor is, ha elborítja |
a szobrokat s pártás toronytetőket. |
|
Kudarc volt ez, de sötétjébe némi |
hősiesség visszfénye is vegyül, |
mert magasba törtek az elbukottak. |
Szánalmasan végezték, de a szégyen |
el nem törölheti soha a gyászt. |
Itt az alázat most is leborul, |
s csókolgatja a talaj sebeit, |
az emlékezés horgával szivében. |
|
|
|