Kalandozás egy égitesten

Szürkéskéken alvó hegyek,
élettelen síkságok lábaiknál.
Legszomorúbb a városokba térve
látni a sárgán szanaszét szórt
csontok seregét a sikátorokban,
téglafalak vörhenyes csonkjait
az esti fény utolsó lobbanásakor,
és a kőlépcsőket a kikötőben,
melyekről a rászáradt vért lemosta
réges-rég a dagály…
Hamueső hullt a könnyelműek
tetemei fölé, kik félrevezető
ösztöneiknek engedtek.
ösztöneiknek engedtek. A mélyben
pestisnél iszonyúbb járvány dühöngött,
de a csillagok ugyanúgy ragyogtak.
S ezt teszik akkor is, ha elborítja
az őrjöngő növényzet
a szobrokat s pártás toronytetőket.
Kudarc volt ez, de sötétjébe némi
hősiesség visszfénye is vegyül,
mert magasba törtek az elbukottak.
Szánalmasan végezték, de a szégyen
el nem törölheti soha a gyászt.
Itt az alázat most is leborul,
s csókolgatja a talaj sebeit,
az emlékezés horgával szivében.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]