Kalandozás egy égitesten

Szürkéskéken alvó hegyek, élettelen síkságok lábaiknál. Legszomorúbb a városokba térve látni a sárgán szanaszét szórt csontok seregét a sikátorokban, téglafalak vörhenyes csonkjait az esti fény utolsó lobbanásakor, és a kőlépcsőket a kikötőben, melyekről a rászáradt vért lemosta réges-rég a dagály… Hamueső hullt a könnyelműek tetemei fölé, kik félrevezető ösztöneiknek engedtek. ösztöneiknek engedtek. A mélyben pestisnél iszonyúbb járvány dühöngött, de a csillagok ugyanúgy ragyogtak. S ezt teszik akkor is, ha elborítja az őrjöngő növényzet a szobrokat s pártás toronytetőket. Kudarc volt ez, de sötétjébe némi hősiesség visszfénye is vegyül, mert magasba törtek az elbukottak. Szánalmasan végezték, de a szégyen el nem törölheti soha a gyászt. Itt az alázat most is leborul, s csókolgatja a talaj sebeit, az emlékezés horgával szivében.