A szemtanú

Őszi csillagok lombhullása. Maga köré falat álmodik a mező. Háztetőkről tengeri tajték csorog a meztelen bokrok közé. Ablakok tébolyát tükrözi künn a táj. Ugyanazt nézni mindig! Fogytán a haszontalan türelem, mit a százfogú óra morzsol. Elbotorkálni még a szemhatárig, hová csalóka, márványos derengés hálója hívogat, s ott halni rovarok zümmögő kínhalálát! Ki esztendőkön át forgott egy képzelt középpont körül, és csak a fegyverek hiánya védte, aki arcán üszkös mosollyal látott száguldani tüzes tekéket, s keze hamuba fúló fény után nyúlt, s látott vízáradást, amely térképet hatálytalanít, mit is keresne még a sivatagban, ahol óriás madarak homokszínű körmenete vonul át? Jobb helyben állni mereven, amíg görcsüket el tudják tagadni a zsigerek, s kétrét görnyedni nem kell a megváltó hányingerig. Mereven, mintha vallatásra várna, mely – sajnos – úgyis elmarad.