Meglepetések
| ki évek óta vár a parkban, |
| s mikor már lába gyökeret eresztett, |
| és szél kuszálja lombhaját, |
| meglátja hölgye ablakában |
| a gyors, felvillanó fényt, |
| az elmulasztottnak hitt jeladást. |
|
| ha feldobott labdájából parányi |
| pontocska lesz, majd elnyeli az ég. |
|
| aki azt hiszi, fennsíkon poroszkál, |
| s egyszerre látja, hogy az árkok |
| ha egy rézsútos ösvény kaptatóján |
| az átugorhatatlan orrsövény. |
|
| Meglepődünk mindannyiszor, |
| ha arcot vált a megszokott jelenség, |
| vagy ha az emlékek madárrajában |
| megpillantunk egy szárnyas, különös lényt, |
| valami ismeretlen szellemet, |
| vagy ha unalmas zátonyunkról |
| távoli part felé sodor a hullám, |
| ahol üvegként átlátszók a sziklák, |
| a földnyelvek mint pántlikák lobognak, |
| s boldog a lelkünk, hogy fénylő kis kavics lehet |
|
|
Dél
| felbolydult darázsfelhő talál rám. |
| Forró szélben mozdulatlan állok |
|
| Vénülő, töppedten aszalódó |
| Cserben hagyja torkomat a hang. |
| Cserben hagyja arcomat a vér. |
|
| Állok száraz porviharban. |
| Állok parázsló szőrbozótban. |
| hőhullámok ostromgyűrűjében. |
|
| Majd ha a szivacsos éjszaka |
| likacsaiból hűvös fény szivárog, |
| ujjal megérint, ki lát először, |
| s összeomlok marék hamuvá. |
|
|
Hétköznapok
| lemondó legyintései a mélynek. |
|
| Szomorú sziklákon az ének |
| partra vetett limlommá züllik a szó. |
|
| A sötétség gyepűin nem hatol át |
| a fény káprázatos ellenérve. |
| Az áldozatok szentelt mezején |
| patkány futkos, sündisznó sündörög. |
|
| a hátukhoz tapadt batyut, |
| sem a bőrükkel összenőtt darócot. |
|
|
A szemtanú
| Őszi csillagok lombhullása. |
| Maga köré falat álmodik a mező. |
| Háztetőkről tengeri tajték |
| csorog a meztelen bokrok közé. |
| Ablakok tébolyát tükrözi künn a táj. |
|
| Fogytán a haszontalan türelem, |
| mit a százfogú óra morzsol. |
| Elbotorkálni még a szemhatárig, |
| hová csalóka, márványos derengés |
| hálója hívogat, s ott halni rovarok |
|
| forgott egy képzelt középpont körül, |
| és csak a fegyverek hiánya védte, |
| aki arcán üszkös mosollyal |
| látott száguldani tüzes tekéket, |
| s keze hamuba fúló fény után nyúlt, |
| amely térképet hatálytalanít, |
| mit is keresne még a sivatagban, |
| homokszínű körmenete vonul át? |
|
| Jobb helyben állni mereven, |
| amíg görcsüket el tudják tagadni |
| a zsigerek, s kétrét görnyedni nem kell |
| Mereven, mintha vallatásra várna, |
| mely – sajnos – úgyis elmarad. |
|
|
Magányosság
| Füstgomolyokkal, felhőcafatokkal övezve |
| száguldok, ahol nincsen előre, se hátra. |
| Farkasszemet néz velem az önfényében sütkérező, |
| elégedett, aranyszínű arc. |
|
| Nincs se takarni-, se félnivalóm. |
| Nyugodt szívvel, ha tehetném, |
| szembeköpném zsarnokomat. |
|
| ringatja örvénylő fejemet, |
| altatgat, hamuval betakar. |
|
|
Szeles napon
|
Selyemtekercsek az őszi felhők…
Jü Hszin
|
| Képzeld, hogy béna lábbal tolószékben ülsz, |
| s úgy nézel föl az októberi égre, |
| ahol csak imbolygó szigetekkel találkozol |
| egy végtelen tekintet tengerében. |
|
| Várj, míg a szél nemcsak a fák |
| dohánysárga szakállát tépdesi, |
| de téged is megfoszt vonásaidtól, |
| hogy arcod meddő karsztvidék legyen, |
| ahol a szakadékok, vízmosások |
| egy cseppfolyós lávában gázoló |
| őrült megfagyott lábnyomai. |
|
| És selyemtekercsekről szó ne essék! |
|
|
Az idő szintjei
| Egymást kergető és utol nem érő |
| Vonaglások a glóbus arcán. |
|
| Termek, ahol szót sem érdemlő célokat |
| idétlen tánclépésekkel kerülgetünk. |
|
| Az amfiteátrum lépcsősora, |
| hová önnömagunkat ünnepelni |
|
| Lejtők, hol a hazugság, öncsalás |
| szeméthegyei halmozódnak. |
|
| egy lift nélküli felhőkarcolóban. |
|
| kőtáblák, ahol elmosódva is |
| a legrosszabbat sejtetik az ábrák: |
|
| a gyilkos tűzben sistergő szemek, |
| egy mutatóujj, szüntelen kinyújtva |
| valami végzetrejtő gomb felé; |
|
| sokáig tűrő hátasállatunk, |
| mely lerázná nyomunkat is magáról; |
|
| amint lemondóan továbbvonulnak, |
| s más csillagot keresnek. |
|
|
Kalandozás egy égitesten
| Szürkéskéken alvó hegyek, |
| élettelen síkságok lábaiknál. |
| Legszomorúbb a városokba térve |
| látni a sárgán szanaszét szórt |
| csontok seregét a sikátorokban, |
| téglafalak vörhenyes csonkjait |
| az esti fény utolsó lobbanásakor, |
| és a kőlépcsőket a kikötőben, |
| melyekről a rászáradt vért lemosta |
|
| Hamueső hullt a könnyelműek |
| tetemei fölé, kik félrevezető |
| ösztöneiknek engedtek. |
A mélyben |
| pestisnél iszonyúbb járvány dühöngött, |
| de a csillagok ugyanúgy ragyogtak. |
| S ezt teszik akkor is, ha elborítja |
| a szobrokat s pártás toronytetőket. |
|
| Kudarc volt ez, de sötétjébe némi |
| hősiesség visszfénye is vegyül, |
| mert magasba törtek az elbukottak. |
| Szánalmasan végezték, de a szégyen |
| el nem törölheti soha a gyászt. |
| Itt az alázat most is leborul, |
| s csókolgatja a talaj sebeit, |
| az emlékezés horgával szivében. |
|
|
|