Meglepetések
ki évek óta vár a parkban, |
s mikor már lába gyökeret eresztett, |
és szél kuszálja lombhaját, |
meglátja hölgye ablakában |
a gyors, felvillanó fényt, |
az elmulasztottnak hitt jeladást. |
|
ha feldobott labdájából parányi |
pontocska lesz, majd elnyeli az ég. |
|
aki azt hiszi, fennsíkon poroszkál, |
s egyszerre látja, hogy az árkok |
ha egy rézsútos ösvény kaptatóján |
az átugorhatatlan orrsövény. |
|
Meglepődünk mindannyiszor, |
ha arcot vált a megszokott jelenség, |
vagy ha az emlékek madárrajában |
megpillantunk egy szárnyas, különös lényt, |
valami ismeretlen szellemet, |
vagy ha unalmas zátonyunkról |
távoli part felé sodor a hullám, |
ahol üvegként átlátszók a sziklák, |
a földnyelvek mint pántlikák lobognak, |
s boldog a lelkünk, hogy fénylő kis kavics lehet |
|
|
Dél
felbolydult darázsfelhő talál rám. |
Forró szélben mozdulatlan állok |
|
Vénülő, töppedten aszalódó |
Cserben hagyja torkomat a hang. |
Cserben hagyja arcomat a vér. |
|
Állok száraz porviharban. |
Állok parázsló szőrbozótban. |
hőhullámok ostromgyűrűjében. |
|
Majd ha a szivacsos éjszaka |
likacsaiból hűvös fény szivárog, |
ujjal megérint, ki lát először, |
s összeomlok marék hamuvá. |
|
|
Hétköznapok
lemondó legyintései a mélynek. |
|
Szomorú sziklákon az ének |
partra vetett limlommá züllik a szó. |
|
A sötétség gyepűin nem hatol át |
a fény káprázatos ellenérve. |
Az áldozatok szentelt mezején |
patkány futkos, sündisznó sündörög. |
|
a hátukhoz tapadt batyut, |
sem a bőrükkel összenőtt darócot. |
|
|
A szemtanú
Őszi csillagok lombhullása. |
Maga köré falat álmodik a mező. |
Háztetőkről tengeri tajték |
csorog a meztelen bokrok közé. |
Ablakok tébolyát tükrözi künn a táj. |
|
Fogytán a haszontalan türelem, |
mit a százfogú óra morzsol. |
Elbotorkálni még a szemhatárig, |
hová csalóka, márványos derengés |
hálója hívogat, s ott halni rovarok |
|
forgott egy képzelt középpont körül, |
és csak a fegyverek hiánya védte, |
aki arcán üszkös mosollyal |
látott száguldani tüzes tekéket, |
s keze hamuba fúló fény után nyúlt, |
amely térképet hatálytalanít, |
mit is keresne még a sivatagban, |
homokszínű körmenete vonul át? |
|
Jobb helyben állni mereven, |
amíg görcsüket el tudják tagadni |
a zsigerek, s kétrét görnyedni nem kell |
Mereven, mintha vallatásra várna, |
mely – sajnos – úgyis elmarad. |
|
|
Magányosság
Füstgomolyokkal, felhőcafatokkal övezve |
száguldok, ahol nincsen előre, se hátra. |
Farkasszemet néz velem az önfényében sütkérező, |
elégedett, aranyszínű arc. |
|
Nincs se takarni-, se félnivalóm. |
Nyugodt szívvel, ha tehetném, |
szembeköpném zsarnokomat. |
|
ringatja örvénylő fejemet, |
altatgat, hamuval betakar. |
|
|
Szeles napon
Selyemtekercsek az őszi felhők…
Jü Hszin
|
Képzeld, hogy béna lábbal tolószékben ülsz, |
s úgy nézel föl az októberi égre, |
ahol csak imbolygó szigetekkel találkozol |
egy végtelen tekintet tengerében. |
|
Várj, míg a szél nemcsak a fák |
dohánysárga szakállát tépdesi, |
de téged is megfoszt vonásaidtól, |
hogy arcod meddő karsztvidék legyen, |
ahol a szakadékok, vízmosások |
egy cseppfolyós lávában gázoló |
őrült megfagyott lábnyomai. |
|
És selyemtekercsekről szó ne essék! |
|
|
Az idő szintjei
Egymást kergető és utol nem érő |
Vonaglások a glóbus arcán. |
|
Termek, ahol szót sem érdemlő célokat |
idétlen tánclépésekkel kerülgetünk. |
|
Az amfiteátrum lépcsősora, |
hová önnömagunkat ünnepelni |
|
Lejtők, hol a hazugság, öncsalás |
szeméthegyei halmozódnak. |
|
egy lift nélküli felhőkarcolóban. |
|
kőtáblák, ahol elmosódva is |
a legrosszabbat sejtetik az ábrák: |
|
a gyilkos tűzben sistergő szemek, |
egy mutatóujj, szüntelen kinyújtva |
valami végzetrejtő gomb felé; |
|
sokáig tűrő hátasállatunk, |
mely lerázná nyomunkat is magáról; |
|
amint lemondóan továbbvonulnak, |
s más csillagot keresnek. |
|
|
Kalandozás egy égitesten
Szürkéskéken alvó hegyek, |
élettelen síkságok lábaiknál. |
Legszomorúbb a városokba térve |
látni a sárgán szanaszét szórt |
csontok seregét a sikátorokban, |
téglafalak vörhenyes csonkjait |
az esti fény utolsó lobbanásakor, |
és a kőlépcsőket a kikötőben, |
melyekről a rászáradt vért lemosta |
|
Hamueső hullt a könnyelműek |
tetemei fölé, kik félrevezető |
ösztöneiknek engedtek. |
A mélyben |
pestisnél iszonyúbb járvány dühöngött, |
de a csillagok ugyanúgy ragyogtak. |
S ezt teszik akkor is, ha elborítja |
a szobrokat s pártás toronytetőket. |
|
Kudarc volt ez, de sötétjébe némi |
hősiesség visszfénye is vegyül, |
mert magasba törtek az elbukottak. |
Szánalmasan végezték, de a szégyen |
el nem törölheti soha a gyászt. |
Itt az alázat most is leborul, |
s csókolgatja a talaj sebeit, |
az emlékezés horgával szivében. |
|
|
|