Farsang utóján

(1970–1975)

 

 

 

 

Kalandozás egy égitesten

 

 

 

 

Meglepetések

Megdöbben a szerelmes,
ki évek óta vár a parkban,
s mikor már lába gyökeret eresztett,
és szél kuszálja lombhaját,
meglátja hölgye ablakában
a gyors, felvillanó fényt,
az elmulasztottnak hitt jeladást.
És megdöbben a gyermek,
ha feldobott labdájából parányi
pontocska lesz, majd elnyeli az ég.
És meglepődik a lovas,
aki azt hiszi, fennsíkon poroszkál,
s egyszerre látja, hogy az árkok
óriási homlokbarázdák,
s meglepődik a vándor,
ha egy rézsútos ösvény kaptatóján
útjába áll
az átugorhatatlan orrsövény.
Meglepődünk mindannyiszor,
ha arcot vált a megszokott jelenség,
vagy ha az emlékek madárrajában
megpillantunk egy szárnyas, különös lényt,
valami ismeretlen szellemet,
vagy ha unalmas zátonyunkról
távoli part felé sodor a hullám,
ahol üvegként átlátszók a sziklák,
a földnyelvek mint pántlikák lobognak,
s boldog a lelkünk, hogy fénylő kis kavics lehet
a végtelen homokmezőben.

 

 

 

Dél

Tűrhetetlen napsütésben
felbolydult darázsfelhő talál rám.
Forró szélben mozdulatlan állok
kavicsok záporában.
Vénülő, töppedten aszalódó
képek halnak bennem el.
Cserben hagyja torkomat a hang.
Cserben hagyja arcomat a vér.
Állok száraz porviharban.
Állok parázsló szőrbozótban.
Állok a körém hurkolódó
hőhullámok ostromgyűrűjében.
Majd ha a szivacsos éjszaka
likacsaiból hűvös fény szivárog,
ujjal megérint, ki lát először,
s összeomlok marék hamuvá.

 

 

 

Hétköznapok

Az eseménytelen tavon
vízgyűrűk egyformasága,
lemondó legyintései a mélynek.
Szomorú sziklákon az ének
ezer darabra törik,
partra vetett limlommá züllik a szó.
A sötétség gyepűin nem hatol át
a fény káprázatos ellenérve.
Az áldozatok szentelt mezején
patkány futkos, sündisznó sündörög.
És jönnek hosszú sorban
az elfásult vezeklők,
kik soha le nem vethetik
a hátukhoz tapadt batyut,
sem a bőrükkel összenőtt darócot.

 

 

 

A szemtanú

Őszi csillagok lombhullása.
Maga köré falat álmodik a mező.
Háztetőkről tengeri tajték
csorog a meztelen bokrok közé.
Ablakok tébolyát tükrözi künn a táj.
Ugyanazt nézni mindig!
Fogytán a haszontalan türelem,
mit a százfogú óra morzsol.
Elbotorkálni még a szemhatárig,
hová csalóka, márványos derengés
hálója hívogat, s ott halni rovarok
zümmögő kínhalálát!
Ki esztendőkön át
forgott egy képzelt középpont körül,
és csak a fegyverek hiánya védte,
aki arcán üszkös mosollyal
látott száguldani tüzes tekéket,
s keze hamuba fúló fény után nyúlt,
s látott vízáradást,
amely térképet hatálytalanít,
mit is keresne még a sivatagban,
ahol óriás madarak
homokszínű körmenete vonul át?
Jobb helyben állni mereven,
amíg görcsüket el tudják tagadni
a zsigerek, s kétrét görnyedni nem kell
a megváltó hányingerig.
Mereven, mintha vallatásra várna,
mely – sajnos – úgyis elmarad.

 

 

 

Magányosság

Füstgomolyokkal, felhőcafatokkal övezve
száguldok, ahol nincsen előre, se hátra.
Farkasszemet néz velem az önfényében sütkérező,
elégedett, aranyszínű arc.
Nincs se takarni-, se félnivalóm.
Nyugodt szívvel, ha tehetném,
szembeköpném zsarnokomat.
Ha nem feszülne a póráz!
Reménytelenül hordozom
szikláimat, tengereimet.
Élősdieim kihalnak,
mezőim elszikesednek.
Dajkám, a megőszült idő
ringatja örvénylő fejemet,
altatgat, hamuval betakar.

 

 

 

Szeles napon

Selyemtekercsek az őszi felhők…

Jü Hszin

 
Képzeld, hogy béna lábbal tolószékben ülsz,
s úgy nézel föl az októberi égre,
ahol csak imbolygó szigetekkel találkozol
egy végtelen tekintet tengerében.
Várj, míg a szél nemcsak a fák
dohánysárga szakállát tépdesi,
de téged is megfoszt vonásaidtól,
hogy arcod meddő karsztvidék legyen,
ahol a szakadékok, vízmosások
egy cseppfolyós lávában gázoló
őrült megfagyott lábnyomai.
És selyemtekercsekről szó ne essék!

 

 

 

Az idő szintjei

Az idő szintjei…
Egymást kergető és utol nem érő
körcikkelyek.
Vonaglások a glóbus arcán.
Az idő szintjei…
Termek, ahol szót sem érdemlő célokat
idétlen tánclépésekkel kerülgetünk.
Az idő szintjei…
Az amfiteátrum lépcsősora,
hová önnömagunkat ünnepelni
elkésve érkezünk.
Az idő szintjei…
Lejtők, hol a hazugság, öncsalás
napot, holdat eltakaró
szeméthegyei halmozódnak.
Az idő szintjei…
Ziháltató emeletek
egy lift nélküli felhőkarcolóban.
Az idő szintjei…
Megálljt parancsoló
kőtáblák, ahol elmosódva is
a legrosszabbat sejtetik az ábrák:
a gyilkos tűzben sistergő szemek,
egy mutatóujj, szüntelen kinyújtva
valami végzetrejtő gomb felé;
sokáig tűrő hátasállatunk,
a felháborodott föld,
mely lerázná nyomunkat is magáról;
s a megbántott egek,
amint lemondóan továbbvonulnak,
s más csillagot keresnek.

 

 

 

Kalandozás egy égitesten

Szürkéskéken alvó hegyek,
élettelen síkságok lábaiknál.
Legszomorúbb a városokba térve
látni a sárgán szanaszét szórt
csontok seregét a sikátorokban,
téglafalak vörhenyes csonkjait
az esti fény utolsó lobbanásakor,
és a kőlépcsőket a kikötőben,
melyekről a rászáradt vért lemosta
réges-rég a dagály…
Hamueső hullt a könnyelműek
tetemei fölé, kik félrevezető
ösztöneiknek engedtek.
ösztöneiknek engedtek. A mélyben
pestisnél iszonyúbb járvány dühöngött,
de a csillagok ugyanúgy ragyogtak.
S ezt teszik akkor is, ha elborítja
az őrjöngő növényzet
a szobrokat s pártás toronytetőket.
Kudarc volt ez, de sötétjébe némi
hősiesség visszfénye is vegyül,
mert magasba törtek az elbukottak.
Szánalmasan végezték, de a szégyen
el nem törölheti soha a gyászt.
Itt az alázat most is leborul,
s csókolgatja a talaj sebeit,
az emlékezés horgával szivében.

 

 

 

Láng és sötétség

 

 

 

 

Csak mint a fák…

Egyedül állni a nyári délutánban
egy ismeretlen város főterén,
a falnak vetve hátadat,
bámulni a gótikus tornyokat,
testes kupolán a rézrozsda zöldjét,
arcodon érezni a zápor
jótékony, langyos sortüzét,
és hálásan, halkan sóhajtani,
mint a porlepte fák…

 

 

 

A régi ház

Egy gyomfölverte őszi kert vöröslik,
hol az égő avar
tüze tompán fénylik a ködön át,
és a kőszobrot ellepő bozótnak
ormótlan, zöld szoborformája van.
Fölösleges belépni a szobákba,
ahol törött ablakon, rozsdaszeplős
tükrön árnyékokat táncoltat most a szél,
s a tapétáról megszöktek a színek.
Nem oldozhatja senki föl
a jövevényt, ki halasztást kapott,
a földön vesztegelni egyelőre.
Odabenn se pattanna szét
a homlokát szorongató vasabroncs.
Jobb elrohanni messze,
a korlát nélküli fahídon át,
vagy nézni lenn a vasszínű vizet,
amelyben arca eltorzult ellipszis,
és szája megvonagló téglalap.

 

 

 

A fény fonákja

A fáradt szél kékes foszlányai,
merev mozdulatok egyformasága.
Egy molyrágta arc megmerül
a szürkület mosdóvizében.
Alig felfogható hang:
egy ág hullása az emlékezetben.
Terasz, hol sárga fű tenyészik
a nagy kőasztalon.
Ki hinné, hogy itt egyszer vacsoráztak,
s megszelték a nyöszörgő kenyeret.
Inas, szikár árnyékok járnak erre,
a rég halottak képei,
s félresiklanak a kinyújtott kéz elől.
Ha jönne végre egy,
kinek hajában hullócsillagok,
s tekintetében egy sereg hal el,
nyomában a sötétség
az elszivárgó fény fonákja lenne.

 

 

 

A háttérben

Messze hintázó lámpák fényköre,
lassan megérő, halvány sejtelem,
éjszakai, tompa lábdobogás,
árulkodó nyomok a parthomokban…
Valaki les, figyel a házból,
arcát az ablakhoz szorítja,
elmosódott vonásait
rovátkolják az eső szálai.
Itt mindig nyirkosak a fák,
itt mindig egy irányból fúj a szél,
itt csak a némaság kiált,
itt semmi sincsen az arcokra írva,
itt nem lüktet az idő szívverése.
Itt, ami él, csak a háttérben él,
s nem önmaga, sápadt jelképe csak
valaminek, ami magára hagyva
vergődik, de nem képes megjelenni,
s folytatni, aminek nincs folytatása.

 

 

 

Meddő órán

Mit ér vajúdni, tépelődni?
Kisiklanak kezemből a szavak,
láncos golyót hurcol a gondolat,
szürkés iszap az órák üledéke.
Nincs megváltás az asztalára görnyedőnek,
nem nézhet fölfelé,
ahol színes palástban
vonulnak a koronás évszakok,
mint vándorló királyok,
ahol tánclépésben fut át a szél,
ahol szárnycsapás minden mozdulat,
s ahol elfüggönyözve
az ajtók, mik varázsszóra nyíltak,
és mögöttük halomban állt a kincs…

 

 

 

Bizonytalanság

A sűrű sötétből előrobog,
sisakos feje áttör a falon,
szemgödréből szél süvölt.
Melyik pillanat szülte meg
az éjszaka alvadt tócsáiból?
Mióta visszhangzanak
szívünk sírkamrájában
az ő dördülő léptei?
Mikor rohan tovább, s mikor talál ránk,
honnan tudnánk, te meg én,
gyanútlan, védtelen alvók?

 

 

 

Nyársirató

Miért bukunk föl az éjben
az óraketyegés egyenletes hullámaiból,
marokra szorítva az álmot,
mint aki játszadozik viperákkal,
kifeszíti s pengeti őket?
Miért látom szemedben
az elmaradt tűzvész ígéretét?
Már fölszakadoztak a nyár sebei,
harciszekér tördelte robogva a fák koronáját,
és elgereblyézték a kerti porondon a vér nyomát.
Viaszfehér az arcunk a zöldes fénylucsokban.
Hisz elvérzett a nyár… A kakukkszót hallod-e még?
Hallod-e még vágtatni a távoli lángparipákat?

 

 

 

Láng és sötétség

Egyszer csak fellobogtál,
éjjel-nappal kéklő lánggal égtél,
hiába próbált elfújni a szél,
hiába formált az út porából
hívogató ál-alakot,
sosem mentél utána.
Visszatartott szigorú iránytűd,
meg nem téveszthetőn.
Mi volnék mostmár nélküled?
Lyukas vederből elpergő hamu,
papírfoszlány, korláton fennakadva,
egy homályban eltűnő állat árnya.
Egyszer majd keresni fogjuk egymást.
Végigmégy, mint vak, a szobán.
Tapogatsz karszéket, padlót, falat.
Érinted létem kihűlt körvonalait,
s nem hallod, hogy hangtalan tátogással
próbálok feléd kiáltani.
Azután feladod. Ülsz egyedül.
És mintha mázsás súly dördülne, úgy hull
le egy apró malterdarab
a mennyezetről…
Kedvedért megjátszom, mintha hinném
a könyörületes mesét,
hogy van fogódzó a bizonytalanban.

 

 

 

Nélküled

Megszólaltat, mint hangvillát, hiányod,
ülök, homlokom kezembe temetve,
elviselni már nem tudom ideiglenes halálodat sem.
Ha nem vagy, nem vagyok.
Csak mint üres szoba,
hol az elköltözött lakók
szétszórták a gyűrött újságpapírt.
Az ablak alatt lámpák sorfala,
meghajtja nyakát a sötétség,
ha kardjukat kivonják.
Nem számít, hogy éreztek hasonlót
előttem mások, és érezni fognak.
Nem vigasztal, hogy rám gondolsz: nem érzem…
Nem vigasztal, hogy évek óta
járod velem
reménytelen útvesztőjét a szerelemnek.
Siess! Mire visszajössz, nem találsz,
egy üres képmás pótol ezután,
ő ül székemen, ő iszik poharamból.
Mint kés hasít tekintete.
Jókedvet mímelve nevet lélektelenül.
Akkorra messze járok,
megbotlom kőben, keshedt fűcsomóban,
zsebeimet kiforgatom,
elhagyom mindenemet,
gondolattalan ülök egy fatönkön,
arcomon át hangyák vonulnak,
nap, hold értetlenül bámul szemembe.
Nélküled hagyom múlni az időt
– és nélkülem…

 

 

 

Újraszületés

Majd fölemel, majd magasba emel
aranyszín tenyerén a feledés,
hol a gyülekező évszakok táborában,
fény és árnyék közös, tarka köpönyegén,
a pirkadat parázsló ketrecében,
a madárfüttyös ég halálkék harmatában
görbülten fekszünk, mint az embriók.

 

 

 

Változatok egy témára

 

 

 

 

Az elsodortak

Újra és újra látom a képet, amely köznapiságával lenyűgöz,
banalitásával mellbe vág, szürkeségével lehengerel,
az egri főutcát a század harmincas éveiben,
a nyüzsgő esti korzót a liceumtól a moziig
terjedő kurta útszakaszon,
a sárga lámpafényben fürdő, elmosódott arcokat,
a gömbölyű hasú, középkorú urak méltóságteljes lépteit,
a vastag arany óraláncokat, amint a hivatalfőnökök vagy módosabb kereskedők
állig begombolt mellényét szegik rézsútosan,
látom terjedelmes vagy ösztövér hitveseik malomkerék-kalapját,
jól hallom a matrózruhás iskoláslányok vihogását,
amint kitódulnak az angolkisasszonyok kápolnájából, a májusi litániáról,
itt kölnivíz illata csap meg, amott bor- vagy szivarszag,
a törvényszéki bíró és neje kétoldalról fogják karon bolond leányukat,
mert máskülönben a fiúkat simogatná,
ezüstfejű bottal, ferencjózsef-kabátban
végzi esti sétáját a telekkönyvezető,
a nagytemplom őszhajú karnagya csitrik után lohol,
üveges ajtajú batárban hajtat el egy lilaöves kanonok,
és hat vagy hét templomtoronyból
hangzik föl egyszerre az estharangszó,
s már hullámozni kezd a kép,
míg a vízáradásszerű kondulások remegtetik,
hegyi folyóvá szűkül össze hirtelen a keskeny utcasor,
a hanghullámok áradása sodrába kapja a járókelőket,
tempóznak a karok, a víz fölött pontyszájak, harcsabajszok,
fuldokló kapkodás, némán tátogó halálfélelem,
így sodródnak mindannyian az éjfekete torkolat felé,
döglött pisztráng, én is velük, de lehorzsolt ezüstpikkelyeim
sokáig ott csillognak még az alkonyatban
a házfalakon vagy a parti sziklák oldalán.

 

 

 

Az emlékező

És látja őket, látja arcukat,
amint egy pocsolyából fölmerülnek,
eszelősen csapódnak rá az ablakokra,
s esőpászták maszatjává fakulnak.
S nincs semmi eszköz, jöttük elleni,
kóvályognak fel s alá a szelekben,
s ő tudja: nem lehet nem hallani
a morajló hangokat a falakban,
s dübörgéssé növekvő ütemük
fájó halántékán úgy hatol át,
mint mikor a zongora fedelét
durván lecsapják, és a futamok
ideges csillagszóróját kioltják.

 

 

 

A menekülő

Míg talpa a zsombékot tapogatja
az éjféli árnyékok mocsarában,
a félelem recéje lepi arcát.
Mázsás ólomtömb lett a levegő.
Fojtott hangon kiált.
Egy fal tövében összerogy.
Minden hiába! Már titokban
körbevették az üldözők.
Tehetetlenül forgolódik.
Irgalmas kéz nyújt színezüst
pengét feléje egy felhő mögül.
Megkönnyebbülten dől belé.

 

 

 

Minden napra

Hiába lázongsz, nincs meghallgatás.
Hiába küszködsz, a legyőzhetetlen
titok csonthéja nem fog szétrepedni.
Nincs fény. Lerakta díszeit a nap.
Tűrj vád nélkül. Késéles szél hasít
arcodba minden reggel új rovást.
Egy szálat minden este elmetélsz.
Minden éjjel utolsó éjszakád.

 

 

 

Sorsvonal

Talán csak egy marék agyag
vagy csillagok felé kitáruló növény,
talán egy csontgödréből kiszökő,
független szemgolyó leszek. Nem tudhatom.
Talán majd egy fasor fedélzetén
hajózom el, ha a száraz, meleg szél
az akácok fehér vitorláit dagasztja,
talán az irgalom magasságába lendül
a sorsomat himbáló mérlegserpenyő.
Talán kiválik a homályból a határkő,
hol tündöklő kard vágja ketté
az ösztönök sötét gubancát.

 

 

 

A látogató

Te közelítesz-e hozzám, vagy én
botorkálok ügyetlenül feléd, ki tudja?
Lépéseket jelez halk ropogással
a kavicsos út. Szél motoszkál
a lepattogzott zöldű zsalugáteren.
Irtózik az odabenn lakó
elmúlni dolgavégezetlen.
Pedig a bútorok, porlepte tárgyak,
az elmosatlan poharak, edények
mint valami alkalmi vérpad
sivár kellékei…
Mutasd, hóhér, mutasd időtlen arcod,
mutasd palaszürke csillagaid
tompa fényét a hamusivatagban,
ahol úr vagy, mielőtt letarolnál
pallosoddal, akár az őszi kertet,
hol dércsípte gyümölcsök dideregnek
hajnal felé…

 

 

 

Visszatérés

Egyszer majd visszajövök, és senki sem vesz észre,
mécslángként föl-le futok az omladozó falakon,
a gyomsűrűben keresem levedlett régi arcomat,
fejem fölött a túlvilág krétaszín csillagaival.
Lassan tájékozódom, mint a hajótörött,
aki szélcsendnek képzeli a megállt időt.
Gubója ha átforrósodik, izeg-mozog a báb,
a rozsdás penge újra kibújik a kardhüvelyből,
máglyák pattogó nevetése fúródik az űr fagyába.
De az én gyönge fényem nem táplál idegen tüzet:
árnyékok rácsai között reszketve kihamvadok.

 

 

 

Egyszerű fejfa

Anyám emlékének

 
Arc, mit tükrözött a tiszta tenger,
szétroncsolt a hullám, nem felelsz.
Dallam, emberi ajkak lakója,
házadat elhagytad, nem felelsz.
Mondat, mit a föld porába róttak,
elmosott a zápor, nem felelsz.
Kör, mit madár írt a levegőbe,
az a madár elszállt, nem felelsz.
Láthatatlan lettél, néma lettél,
mint aki sosem volt, nem felelsz.

 

 

 

Találkozás

Még néha megjelensz az ingoványos szürkületben.
Arcod sárgán világító holdudvarában
elhalnak a fényérzékeny növények.
Nem látható drótakadály borzolja tüskéit közöttünk.
Az asztalon lassan elvérzik a vörösboros pohár,
és jeladás reccsen a bútorokban.
Elindulok, az eső tengerzöld hullámai arcomba csapnak,
a léten túli navigációt próbálgatom, ügyetlen tengerész,
akit mindig tévútra visz valami gúnyos szélroham,
és küzd ereje fogytáig a rosszindulatú áramlatokkal.
Vagy mint aki koromsötét szobában ébred,
s találomra botorkál valamerre,
székekbe ütközik, és tapogatózó keze
az asztalon az apró tárgyak rendjét megzavarja,
s az ajtót keresi, mit régen befalaztak…

 

 

 

Egy hiányérzet margójára

Mivé válik az emlék
a felejtés vegykonyháján, ahol
ízetlenné és színtelenné
pácolják, gőzölik
képmutató szakácsok
kenetteljes mozdulatokkal?
S mivé leszünk magunk,
mikor beleegyezésünket adjuk
az alvilági művelethez?
Részvétlenekké, vagy tán cinkosokká?
Hiába néztük megrendülve végig
az értelmetlen szenvedést
– végül csak annyi volt a test,
mint földre hullt, sötét ruhacsomó –,
ha egy homályos ablak áll utunkba,
ahol még az árnyék sem látszik át…

 

 

 

Magányos utas

Leszállsz a földre, nehézkes madár,
szárnyaidról lerázod a havat,
csőröddel kopogtatsz az ablakon,
de nincs kéz, hogy kinyissa.
Éhesen fölcsipegeted
mások elejtett szavait,
a nappal földre hullatott
ismerős mozdulatokat.
Körülnézel, a környék ugyanaz még,
amott bóbiskol a formátlan kőszobor.
Fejed vállára hajtanod mit érne?
Nincs semmi más, csak ami volt,
és amiért nem érdemes maradni.
Zajt hallasz, tebenned zuhan le
valami súlyos tárgy, az egyedüllét
purgatóriumából nem válthat ki a tehetetlen remény,
csak terjegeti kifordult, sápadt két tenyerét,
mint aki nem felelhet a történtekért.
Újra felszállsz. Mögötted sárga fényben
bontakozik ki az örökre
félbemaradt építkezés állványzata.

 

 

 

Megbánás

Zsákutca béna foglya,
arcod megmártanád sekélyes pocsolyákban,
gyászlobogóba takaródznál,
megvénülnél idő előtt.
Holtágak csöndje vesz körül,
döglött halak hasán látod viszont
tulajdon sápadtságodat.
Egy személytelen ujj
korommal festi az egekre:
így történt, így marad.

 

 

 

A bocsánat

A házak ingón féloldalra dőlnek,
rézsútos sávok, át az arcokon.
Jön egy madár, csőrében levelet hoz.
Talán a várva várt feloldozás!
Elmúlt a tél. Ideje, hogy fölengedj.
Vágj neki a mezőknek szabadon.
Sebaj, ha lábad kásás hóba süpped.
Csüggedésed senkit sem boldogít.
S mégis tölcsérszerű kínzószerszám az önvád,
minden új nap új mákonyt tölt belé.
Izzadó tenyérrel elkapod,
és szürcsölöd, és szürcsölöd mohón,
míg belekábulsz, támolyogni kezdesz,
s úgy érzed, meg kell hogy fogóddz,
hisz egy lélegzet is továbbsodorhat,
s a párás messzeség magába szív.

 

 

 

Szégyen

Terepszínű sátrak a félhomályban.
Emitt egy villanyfényes udvar.
Még látni őket, akik négyszögében
állnak az alacsony épületeknek.
Egy ajtó fölött bádogtábla: FÜRDŐ.
S porlepte, izzadó embertömeg
tolong a víztelen csapoknál.
Mért kellene folytatni, részletezni?
Egy pontba is sűríthető a látvány:
egy vércsepp, mit az erőszak kisajtolt,
lehullik szégyenében.

 

 

 

Hűség

Látszólag mozdulatlanok szánalmas szurdokukban csontjaik,
szemük nem látja többé az idő eszelősen nyüzsgő tenyészetét,
emléküket ki-kioltja a szél, sodródnak kozmikus viharban,
sosem találnak vissza közénk.
Hiába tárom szét karom, nem oltalmazhatom meg őket,
vérem hiába lövell ki az érfalon,
föl nem melegítheti őket,
vörös fénye nem világítja át kihűlt szerveik éjjelét.
Nem érhetem őket utol, akikhez nem vezet út,
akiknek a reggel is éjszaka, a dél is éjfél,
akik tehetetlenül fekvő csemegék valami zsarnok asztalán.
Mégsem nyugszom bele. Viaskodom erőtlenül.
Holtomig fog lüktetni értük
harcban kapott, állatszív formájú sebem!

 

 

 

Évfordulóra

In memoriam T. P.

 

1

Huszonöt éve, hogy nem élsz.
Felbukó fejeden a szőke haj
huszonöt éve küszködik
a föld ragacsos hullámaival.
Nem tudom, hol van az a ház,
ahová most is visszajársz még,
mégis jól látom a kaput,
amint belépsz, törékeny árnyék.
Mint aki vízben gázol, úgy
botorkálsz a vetetlen ágyig.
Állsz, mint fehérlő gyertyaszál,
sápadt tested az ingen átvilágít.
A mozdulatlan liftbe szállsz,
eleven arcokat keresve.
Az óriási, béna hintaló
fölcammog a legfelső emeletre.
Nyöszörögsz, a falat tapogatod,
járod a kihűlt romszobákat.
A lyukas tetőn át kezed
az elguruló csillagok után kap.
És minden így gurul tovább,
amiben már-már megkapaszkodol.
Az éjszakák véletlene
partra dob, aztán elsodor.
 

2

A látszólag burkolt fenyegetések,
a sivatagi szél, mely el nem ül,
a jövő járhatatlan tartománya,
amint kiterjedéstelen terül,
a hullámpostán hányódó palackban
érkező, szem nem látta üzenet,
az alkonyati ég alján a messzi,
tőmondatszerű torkolattüzek,
a színleg hebehurgya támadások,
a kardcsapás, mely mellettünk suhan,
a sanda mordály, mely csütörtököt mond,
a célját tévesztő lovasroham,
az ólálkodó ezerféle rémkép,
mely jön, hogy lelkünkön erőt vegyen,
ablakon beleső kocsonyaarcok,
formátlan lábnyomok a szőnyegen,
az éjszaka, a sötétség erői,
mik játszanak velünk tetszés szerint,
érzékeink utolsó lobbanása,
kihunyó belső naprendszereink,
a kés, a méreg, a kötél a torkon,
a szívbe fúródó acélszigony…
Min estél túl? Mi zajlik még előttem?
Nem tudom! Jaj, nem tudom! Nem tudom!
 

3

Feketeruhás koporsóvivőid
nem kívántak neked rosszat, se jót,
mikor föléd borították az éjjelt,
ezt a belül üres ólomgolyót.
Magányos voltál, kiszolgáltatott is,
mohó ellenségek közt védtelen.
Fehér férgek nyüzsögtek rajtad ott is,
hová nem nyúlhatott az én kezem.
Jobb nem tudni, nem is gondolni arra,
az a tivornya meddig tarthatott,
amit messze kerül el minden élő,
de mozdulatlan tűr el a halott.
S hogy végre megpihentek fölfalóid,
mert látták, hogy nincs egy falat se már,
de nem lehetett hová menekülni,
s győzött a férgeken az éhhalál,
hosszú csend jött, majd a széthullni vágyó
csontok utolsó roppanásai…
Porod faggatnám: mondd, csak ennyi történt?
De titkait a föld nem adja ki.

 

 

 

Letépett álarcok

Szélben lengő mécsláng alatt
halovány fénykörben kuporgó,
idomtalan fejű, reszketeg árnyék.
A véletlen szülötte.
Karmok széttéphetik,
szétloccsanthatja koponyáját
egy kődarab.
És mégis eleven hit
lakja a szívét! Hiszi, hogy trón illeti őt,
a gyengét és veszendőt.
S a mindenséget ostromolni készen,
ekképp kiált:
„Köröskörül romlás és rombolás!
Széthullnak égitestek.
Tűzeső veri városaimat.
Lávakövekké fagynak a csillagok,
melyeket egy képzeletbeli égbolt
tereit bevilágítani öntök.
Képek vesznek körül, káprázatok,
miket a puszta légből bűvöltem elő,
mítoszaimat vakmerően fölidézve,
noha nem tudom, egyenesen állok-e,
vagy fejjel lefelé függök az űrben.
Öklöt rázok a menny felé,
ha tarjagos felhőkből lecsapó
villám fonódik tornyaimra,
vagy járványok vörhenyes szőrű farkascsordája kerülget.
Mert bátran káromol hatalmakat
a lény, ki ellenséges környezetben is
képes volt megfoganni,
ki nem hóember és nem szalmabáb,
de eszméletre ébredt sárkolonc,
az anyag élő kétségbevonása,
vályogviskó a mocsár szigetén,
egy mélyre süllyedt isten menedéke.
Ez a trónfosztott szellem gyújt világot
sejtjeim éjében, idegeim
hamar rozsdásodó drótszálain
az ő parancsa futkos.
Ő nem tűri, hogy a legyőzetés
szégyenébe belenyugodva,
tehetetlenül elheverjek
ürülékem kupacai között.
Ő késztetett föloldhatatlan ellentéteim
tövisbozótjából magasba nézni,
hogy lássam a kárpitok lebbenését,
melyek mögül álarcok kandikálnak.
Csontcsészében, pépes anyag tekervényeiben
ő kényszerített szőni terveket ellenük.
Az ő tüzes ösztökéje tanított
repülni, hogy egyszer zsarnokaim
csillagálmú, nyugodt völgyeinek
kéklő csendjét földúljam. Ő mutatta meg,
hogyan tűzzem ki zászlóm rongyait
fellegváruk fokára.
És ő bátorított, a messzeségben
sápadozó fénypontokra mutatva:
Nézd! Ott az én lámpáim égnek!
A bölcsesség, mit hetven-nyolcvan éven át szívok magamba,
testem petyhüdt tömlőjéből kifolyhat,
s tudatlan leszek ismét, mint a föld pora,
de termékenyítő veszély
vonzza milliárdnyi képmásomat,
hogy a gömbhöz fűző köldökzsinórt
elvágják, és súlyuktól szabadultan
induljanak ama fények felé,
hogy a leplek, álcák, miket ma még
néven nevezni nem tudunk,
de művük szenvedés, nyomor, halál,
egyszer ronggyá foszoljanak.
Igen! Én mondom ezt, halálra szánt,
féregcsupasz teremtmény, ki csigánál
védtelenebb, egyedül mit sem ér,
annál veszélyesebb sokadmagával,
s kit fölfelé visz a szárnyas tudásszomj.
Igen! Én mondom ezt: Nem veszhet el,
ki újraszüli önmagát!”

 

 

 

Ígéret

A reggel mint ünnepnap reggele,
az utakon sűrű menet vonul,
zászlókat visznek és jelvényeket,
az arcokon várakozó komolyság.
S ünnepies fölöttük a nap is,
a langymeleg, szélcsöndes levegőben
a felhők mint szikrázó pendelyek,
és zene szól a messzi csarnokokban.
Nem mi vagyunk, egy más kor népe már ez,
szemükben irigység, se gyűlölet nem ég,
évfordulóikhoz vér nem tapad,
a madarak vállukra telepednek.
Nálunk sokkalta szebbek, okosabbak,
fakó lángunk ragyogássá növekszik
bennük, avítt, elkopott szavainkat
színessé bűvölik és dallamossá.
Lassan hömpölyög az emberfolyam,
mint hullám csap magasba énekük.
Látva derűs, de elszánt arcukat,
vicsorogva torpan meg a halál,
s mi egy ilyen nap kedvéért hiszünk
az öröklétben egy kevés időre,
és markoljuk, mit elveszíthetünk,
és ismételjük a felejthetőt.
Már nincsen a légkörben semmi baljós.
Boldogságunkban térdre roskadunk,
s úgy érezzük a fényt felénk hatolni,
mint egy aranyszárnyú ígéretet.

 

 

 

Farsang utóján

 

 

 

 

Egy mutatványos feljegyzéseiből

Arcunkat liszttel, festékkel bekenjük,
a fűrészporban bukfencet vetünk,
hagyjuk, hogy más szégyenkezzék helyettünk,
és piruettezünk, komédiázunk,
hogy végre megtaláljuk
az ingatag egyensúlyt, aminek
fanyar megalkuvás az ára.
*
Lefolyik, mint színpadon a cselekmény,
lefolyik, mint a türelmi idő,
lefolyik, mint az esti tárgyalás,
lefolyik, mint a hajnali kivégzés,
lefolyik, mint esővíz a falon,
lefolyik, mint vak tükrön a köpés.

 

 

 

Az ügyelő intelme

Miért érzed, hogy nem vagy itt, se túl,
míg színpadias megvilágításban
csúszkálsz a nagy vízválasztó gerincén,
és elkövetkező háttereid
a zsinórpadlásról lógnak föléd?
Jelenlétednek mi az ürügye
ott, ahol a jelenetek
mind megfordíthatatlanok,
s megválik inkább gyíkfarkától az idő,
mintsem hogy visszarántsd?
Hisz tudom, irtóznál a hallgatástól,
az izzó szájkosártól akkor is,
ha cipődben már más láb lépegetne,
és levágott hajad a más fején
viaskodna a széllel.
Lásd be, hogy e festett világban,
hol álom-ételt és italt fogyasztunk,
hatástalan eszköz a szó,
de roncsolni tud akkor is a kő,
ha vízen tükröződő arcba dobják.

 

 

 

Pályám emlékezete

Nem sejtettem, hogy minden utamat
előre megrajzolták és kimérték,
s megszabta egy idegen akarat
arcvonásaim minden rezzenését,
hogy ostorpattintásra kell ugornom,
ha látom a lángoló karikákat,
s hogy körbenforgok egyre a porondon,
én, idomíthatatlan állat.

 

 

 

Mélytenger

Vállam ágak súrolják a sötétben.
A fák tövébe hullok, mint a lomb.
Zseblámpa kattanása. Rám hajolnak.
Eltűnök. Egy falon kirajzolódom,
és más leszek. Fölkelek és lenyugszom
fényreklámok éjében s hajnalában.
Hídkorlátok peremén siklom át,
egyenletes zúgássá hengeredve.
A holdnál gyorsabban fogyatkozom,
felhőbe fullad sárga cikkelyem,
s fölhangzom egy raktár mélyén, a néma
pamutbálák között érthetetlen sikoltás.

 

 

 

Személytelenül

Féltérdedet fölhúzva ülsz
az üres délutánban, ottfeledve
egy árokparton, félig-meddig
fűhajjal már, s száraz kórószakállal.
De mielőtt magába olvaszt
s megemészt a falánk növényvilág,
hártyásodó szemréseden keresztül
meglátod a mozgalmas színpadot,
ahol a névtelen szereplők
minden fölbukkant s le nem írt sort,
minden fontos, mégis elhallgatott szót,
minden tagjaidban rekedt mozdulatot
megismételnek személytelenül.

 

 

 

Sötétedés

Mielőtt elsüllyedne a talajban,
a fényt újra fölemelkedni látod,
érzéketlen kolosszusokat vádoló
hajszálvékony tiltakozásul.
Míg szaporázzák táncukat a percek,
átjár a veszély madárvijjogása.
Egy farakás őrtornyából figyelsz
az agyafúrt hurkot vető utakra.
Kit rémalaknak hittél messziről,
a te másod jön talpig feketében,
álmatagon halad melletted el,
mint aki meg se lát.

 

 

 

Farsang utóján

Rég kialudt vonzalmak lobbanása,
mit az emlékezet elnyomni nem tud,
tiltott táplálékok ízlelgetése,
úttévesztések váratlan kalandja,
félrevezető kiáltások a ködben,
ki nem bogozható szagok csalétke
és ablakrésen át elpárolgó zenék,
ott, hol szomjas szelek kerülgetik a cégért,
s az elmulasztott alkalmak vinnyogva sírnak,
mint hóra kitett csecsemők…
Nem nyughatom, míg újra s újra
kibontom őket bugyraikból.
Kiktől koldulok, nékik adnám mindenem,
kiket marasztalnék, nem alkudoznak.
Ferde képű vakremény jár előttük,
nyomukban évtizednyi másnaposság,
lankasztó eseménytelenség
és az örökös józanság kolonca.
Valódi kísértők helyett:
póznára szúrt, kivájt tökhéjban gyertyaláng.

 

 

 

Lemondás

Ha egyszer nem a megszokott eget
látjuk, csak egy hatalmas, sáros udvart,
ahol hajnalban összesöprik
a fényevesztett csillagtörmeléket,
s halljuk a kapuszárnyakat csapódni,
ha egyszer érezzük, hogy a szavak
kútba hulló kövek,
ideje elindulni lefelé
a magunk választotta alvilágba
vezető csigalépcső
izzó spirálján.

 

 

 

Fojtogató emlék

A megvetemedett ajtót kinyitják
az ismeretlentől megborzongó kezek.
A homokóra alján mozdulatlan
parányi sivatag: a halott évek üledéke.
De mintha eszelős dagályát hömpölygetve terjedne szét
egy tenger, mely fölfalta partjait.
Azután egy fonográf hengere kezd forogni
a leghomályosabb sarokban. Fényevesztett
hang szól, de alig van szavához már közünk.
Nem nekünk gyújtották meg azt a mécsest,
nem lábunk nyűtte el a küszöböt,
nem mi vagyunk a fénykép a falon.
Vagy ha igen, el kell felejteni!
Ha menekülünk is, tovább viseljük
a régi, csúfos hegeket,
az eltörölhetetlen nyomokat.
Ami történt, durván birtokba vesz
bármelyik órában, tetszés szerint,
s testestül-lelkestül övé vagyunk.
Sejtetőn simogatva érint,
mint a szultán mohó keze
a kegyencnő szőrig csupasz hasát.

 

 

 

X. Y. elkárhozása

A várakozás tikkadt percei…
Előbb-utóbb megjelenik az arc,
mit oly keserves eltorzulva látni.
Lassanként minden összedől,
szakad a vászon, kétségbeesett
kezek tépik a délután egét,
s a nyitott szemek lámpáit kioltják.
A táguló sötétben
valami szárnyak fémes csattogása…
Felkapnak a földről, elejtenek,
hogy új szemével láthasson a vak,
ne tapicskoljon önsajnálata
sekély állóvizében.
Látom, ott lóg, már élettelenül,
a régen félárbocra vont remény.
Vigyázva, mint tükör felületén,
lépések nélkül siklok, távozom,
eltűnök egy korhadt palánk mögött,
és beissza árnyékomat a föld.

 

 

 

A labirintus

ahol a palota kapuján belépni már bukás
ahol a folyosókon a járás bizonytalan tapogatózás
ahol az alattomos homály látszólag egy irányba vonz
ahol sárgalángú halotti lámpák pislákolnak a fordulókban
ahol tovább kell tántorogni spirális szédületben
ahol megtorpan a láb mikor az út csarnokká öblösödik
ahol a körbefutó fal kétségbeejtő táblaképei várnak
ahol az áldozatok a megbántottak arca tekint alá
ahol a szemgödrökből véres víz szivárog könny helyett
ahol a pergamentbőrű kezek vádolva integetnek
ahol megváltás lenne változni bogárrá pihévé semmivé
ahol az útjelzők előre-hátra egyformán mutatnak
ahol csigavonalban fúj a fojtó föld alatti szél
ahol az arcot pókháló vagy szellemkéz súrolja végig
ahol a tévelygő emberre rátör az embertelen félelem
ahol gyomrában kés forog fejében légcsavar süvölt
ahol a húsevő vadak forró förtelmes bűze csapja meg
ahol az eltévedt megérzi nincs tovább egy lépés a halál
ahol mozdulatlanul figyeli mi közelít felé
ahol a pikkelyes szörny a középpontban terpeszkedik
ahol mozdulatlanul figyeli mi közelít felé
ahol az eltévedt megérzi nincs tovább egy lépés a halál
ahol a húsevő vadak forró förtelmes bűze csapja meg
ahol gyomrában kés forog fejében légcsavar süvölt
ahol a tévelygő emberre rátör az embertelen félelem
ahol az arcot pókháló vagy szellemkéz súrolja végig
ahol csigavonalban fúj a fojtó föld alatti szél
ahol az útjelzők előre-hátra egyformán mutatnak
ahol megváltás lenne változni bogárrá pihévé semmivé
ahol a pergamentbőrű kezek vádolva integetnek
ahol a szemgödrökből véres víz szivárog könny helyett
ahol az áldozatok a megbántottak arca tekint alá
ahol a körbefutó fal kétségbeejtő táblaképei várnak
ahol megtorpan a láb mikor az út csarnokká öblösödik
ahol tovább kell tántorogni spirális szédületben
ahol sárgalángú halotti lámpák pislákolnak a fordulókban
ahol az alattomos homály látszólag egy irányba vonz
ahol a folyosókon a járás bizonytalan tapogatózás
ahol a palota kapuján belépni már bukás

 

 

 

Szvidrigajlov utolsó éjszakája

Aludnék, s nem jön álom a szememre.
Miért hánykódom itt, hepehupás
ágyán egy kéteshírű fogadónak?
Mi ült lelkemre, mint a por,
mely könyvek lapjai közé szivárog,
s elmossa a betűket?
Miért olyan ijesztő
a fák zúgása künn, a szélviharban?
Mily messze tűnt vidéki kúriám,
a megszokott pipák és bútorok,
az oly szükségesnek hitt kényelem,
az éhomra felhajtott papramorgó,
a tűzdelt fácán- s fogolypecsenyék,
früstökre kis kövér fenyőrigók,
a kamrában oldalszalonnák, sódarok,
a zongoraszó este a szalonban,
a whist-partik, a megejtett leányok
ölelésbe fúló tiltakozása,
sok titkos, bűnös, édes összebújás,
a lejtős úton a csilingelő szán,
s fakó lovacskák árnya a havon.
Mit érdekelne mindez
engem, akit halottak látogatnak?
Már nem vesz semmi sem körül,
csak a tárgyak fekete foltjai,
bőrszag, egérbűz, szennyes ágynemű
s az undorító ételmaradék
a tálcán, legyek lakomája.
Pénzem szétosztogattam.
Méltóknak-e? Jobb, ha nem firtatom.
Innen indulni könnyebb,
s az út végét előre sejthetem.
Igen! Igen! Az örökkévalóság
nem szent mennyország, nem tüzes pokol.
Poros kuckó az, nincsen ott egyéb,
csak holmi át nem látszó, piszkos ablak,
nádfonatú rossz szék, a falusi
fürdőkamráknak korma a falon
és sűrű pókháló a szögletekben.
Ott ásítozik, bóbiskol az ember
ezredévtől a másik ezredévig.
Fölrezzen olykor. Véli: kopogást hall
az ajtón, pedig csak kihűlt szive
dobban meg néha. Bosszúsan legyint,
s nehéz feje ismét mellére kókad.

 

 

 

Az eszmélet fintoraiból

 

 

 

 

Fohászok senkihez

Az álnokság, a félrevezetés
selyemkesztyűs simogatásai…
Hogy hiányzol közülünk,
kristálykemény, elrendező igazság!
*
Engedj bármilyen megszégyenülést
annyiba vennem,
mint nemiszervek ábráit, amelyek
egy vizelde falán az esti fényben
átszellemülnek.

 

 

 

Megállapítások

 

1

a térzene szelében
az akasztott ember
óraingát utánoz –
esti sétája közben
tűnődve meg-megáll
a bokrok közt hagyott
réztrombitákon a holdfény
 

2

a fotelokból felszálló por
szürkén rakódik a gondolatra
makacsul hallgató faláb
ujjaira most húz hüvelykszorítót
egy kíméletes inkvizíció
 

3

ismeretlen rovarok isznak
félig üres poharamból
míg Polyhimnia meddő
szobrára erényövet
fon fölöslegesen az árnyék
 

4

sohasem léphetek
a bensőmbe vezető
lépcsőfokokra
megállapítani
vajon az ott folyó
idült üszkösödés
tömegjárvány-e vagy személyes ügy

 

 

 

További megállapítások

 

1

vadkan törtet a rózsakerten át
ormótlan bálnahegy takarja el
ezüstrácsát a hullámfodrozásnak
s a kékben zölden úszó szigetet –
miről úgy hisszük tiszta és világos
bepöttyözi tudós széljegyzetekkel
a kommentátorok ügyeskedése
akik az érthetőt s nyilvánvalót
homályos-bonyolulttá magyarázzák
(avagy világossá az érthetetlent)
 

2

életfogytiglani zárkámban ülve
hallom a piac örök hangjait
a medvelánc-rázó melldöngetést
nyakkendőmintás szószátyárkodást
legokosabb lesz elhallgatni mindent
amit megtudtam másokról s magamról
 

3

mit építgettem egy életen át
látnom kell hogy már életemben
a hanyatlás penészes foltjai
ütköznek ki a város arcán
és a falak megunt felhámjukat
egy vállrándítással levedlik
 

4

megérkezésünk pályaudvarán
oroszlánképű mozdonyok pöfögnek
pókhálós raktárablakokra
olvadt arany csordogál a magasból
sasok röpítenek kék baldachint
de sorsunk már kiosztott kártyalap
és nem leszünk azok akik lehetnénk
 

5

vidáman csillogó csempék között
lubickoltunk jó forró volt a fürdő
s ekkor élvezetünk tetőfokán
nagy hirtelen kihúzták a dugót
ijesztő zúgást hallunk fázva most
s nagyobb hidegtől tartva reszketünk
a kádat lassan elhagyó időben

 

 

 

Mozaik

 

 

 

 

Verstöredékek

Korszakokkal születésem előtti
időben élek, nyúlós félhomályban.
Nyálkás falú gödörben forgolódom,
valami ellen védekezni készen,
rovarokat szaporító melegben…
*
A partokon élhetsz örökké, azt hiszed,
ahol nappal a nap
csorgatja aranyszínű levesét
az öblök kéklő tálaiba,
éjjel madár visz csőrében csillagot,
s oda sodródtál mégis,
ahol szélben fehérlő, hosszú fátyolukkal
száguldanak a vonatok,
mint menekülő, őrült menyasszonyok.
Pedig voltak intő jelek,
mikor vér fröccsent ki az ingaóra
számlapja mögül,
s egy veseformájú arcélt
láttál az ablakon túl…
*
Nem lehet az idő szivacsát kifacsarni,
és nem lehet a szél gyökereit kitépni.
Egyszer hanyatt vágódom a földön,
megfáradt, kiszolgált madárijesztő,
fejemet kidőlt mérföldkőre hajtva,
s ezer képmásom jár-kel a világban,
pótol, helyettesít.
Hol én hasztalanul vesződtem,
a vakablakban egyikük
emlékemre gyújt rózsaszín lámpavilágot,
pirosló lángot a sötét kandalló hamujában…
*
A törmelékkupacból föltekint
egy arc, szakálla órainga volt,
a májkonzerves doboz boldogan
pihen az ülőkád ágyékzománcán,
és csigahéjba préselt tánczene
mászik át nyálkás dallamlábain
a keshedt fűcsomókon…
*
Az este színjátékai…
A már üres színpadok a fennsíkokon…
Szomorú, borvörös fény kíséri
az árba lassanként alábukókat,
a nem ígért, de várt csónak hogy elmaradt…
*
Ki érti meg, mitől
erősödik, mitől halkul a csend?
Ültében összeroskad,
fektében fölmagasodik.
Ki mondja meg, miért sír
a kés a köszörűkövön,
a gyermek a sötét, hideg szobában,
a szúnyog a homályos levegőben?
Ugyan mi nehezedik reájuk
földrétegnél is súlyosabban,
akik nemrég itt jártak közöttünk
tiszta szemmel, gyanútlan arccal?
Ha próbálnék beszélni róla,
lepattogzana arcomról a máz,
ha érte kapnék, markolnám a semmit,
ismételném a rég tudottat…
*
Rongyos zászlót tépáz a szél,
képzelt szabadságommal áltat,
nevetséges mozdulatokra késztet,
csatázni porviharba küldene,
árnyékbóbitát tűzne sisakomra…
*
Szennyszürke sugarat lövell az ablak-
üvegre a mogorva reggel.
A tágas udvaron alakok állnak,
s hadonászva mutatják,
hogy holnap bontják az épületet…
*
Az óriás kétéltűek elűzték
lakóit a szigetnek,
melynek egy tűzhányó a köldöke.
Azóta fokról-fokra gyorsuló sodródás az életük,
mogyoróhéjban ülve hányódnak a viharban,
hajnaluk párakastély, delük égő vitorla…
*
Alvadt fényű télvégi hajnal
szele rázza a léckaput.
Arcunkon kényszeredett mosoly,
pedig hó üli meg testünk titkos ösvényeit…
*
Ólomarccal néz alá a készülő vihar,
fehér sörétje sortüzével ostoroz,
fakón nézünk a mészárlás elébe,
talán félórai haladékot kapunk,
vagy szimatolunk gyanútlanul,
mint puha orrú, szelíd állatok,
azután hatalmasat lobban az utolsó pillanat…
*
A visszafordulás mozdulata…
Végig az ösvényen a kifacsart napok
elkékült hullái, köröskörül
kartácstűzben elhulló kuglibábuk.
Nincs hátra más, mint megadóan
sebezhetetlenségünkről lemondani
az ismeretlenek javára.
Addig is, az alig járható terepen
a félbe nem szakítható menetelés,
a kitágult pórusokból szivárgó
nyirkot nem törölheti le kezünk,
nem kötözhetjük be a nyitott sebeket,
merev szemmel bámulunk a napba.
Szomjunkat nem oltjuk, s a kútüregből
visszatekintő arcot egyikünk sem hozza fel.
Ágon megülhet a madár,
éneke akkor is magasba szárnyal.
Mi fuldokolva köpjük ki a hangok
megfagyott rögeit…
*
Az elhúzódó, apró lángokat
sorban kioltod, mint a szél,
ha meglebben sötétlő köpenyed.
Lépéseid a levegőbe vesznek,
fák csonka ágbogán pihensz,
elhiteted velünk: nem is vagy!
Pedig arcunk árkaiban motoszkálsz,
utat vágsz benső tömbjeink felé.
Pedig testünk kamráiban fogantál,
s nekünk kellett téged világrahozni,
időtlen újszülött!…
*
Még minden reggel magamra öltöm testemet,
szakadozó bőrömet jól-rosszul összefércelem,
s a mindennapi szertartásra készülök,
mint ismeretlen szekta papja.
Mindenütt holtak lábnyomába lépek,
hajdani körvonalaikat súrolom
minden mozdulatommal…

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]