Meglepetések
| ki évek óta vár a parkban, |
| s mikor már lába gyökeret eresztett, |
| és szél kuszálja lombhaját, |
| meglátja hölgye ablakában |
| a gyors, felvillanó fényt, |
| az elmulasztottnak hitt jeladást. |
|
| ha feldobott labdájából parányi |
| pontocska lesz, majd elnyeli az ég. |
|
| aki azt hiszi, fennsíkon poroszkál, |
| s egyszerre látja, hogy az árkok |
| ha egy rézsútos ösvény kaptatóján |
| az átugorhatatlan orrsövény. |
|
| Meglepődünk mindannyiszor, |
| ha arcot vált a megszokott jelenség, |
| vagy ha az emlékek madárrajában |
| megpillantunk egy szárnyas, különös lényt, |
| valami ismeretlen szellemet, |
| vagy ha unalmas zátonyunkról |
| távoli part felé sodor a hullám, |
| ahol üvegként átlátszók a sziklák, |
| a földnyelvek mint pántlikák lobognak, |
| s boldog a lelkünk, hogy fénylő kis kavics lehet |
|
|
Dél
| felbolydult darázsfelhő talál rám. |
| Forró szélben mozdulatlan állok |
|
| Vénülő, töppedten aszalódó |
| Cserben hagyja torkomat a hang. |
| Cserben hagyja arcomat a vér. |
|
| Állok száraz porviharban. |
| Állok parázsló szőrbozótban. |
| hőhullámok ostromgyűrűjében. |
|
| Majd ha a szivacsos éjszaka |
| likacsaiból hűvös fény szivárog, |
| ujjal megérint, ki lát először, |
| s összeomlok marék hamuvá. |
|
|
Hétköznapok
| lemondó legyintései a mélynek. |
|
| Szomorú sziklákon az ének |
| partra vetett limlommá züllik a szó. |
|
| A sötétség gyepűin nem hatol át |
| a fény káprázatos ellenérve. |
| Az áldozatok szentelt mezején |
| patkány futkos, sündisznó sündörög. |
|
| a hátukhoz tapadt batyut, |
| sem a bőrükkel összenőtt darócot. |
|
|
A szemtanú
| Őszi csillagok lombhullása. |
| Maga köré falat álmodik a mező. |
| Háztetőkről tengeri tajték |
| csorog a meztelen bokrok közé. |
| Ablakok tébolyát tükrözi künn a táj. |
|
| Fogytán a haszontalan türelem, |
| mit a százfogú óra morzsol. |
| Elbotorkálni még a szemhatárig, |
| hová csalóka, márványos derengés |
| hálója hívogat, s ott halni rovarok |
|
| forgott egy képzelt középpont körül, |
| és csak a fegyverek hiánya védte, |
| aki arcán üszkös mosollyal |
| látott száguldani tüzes tekéket, |
| s keze hamuba fúló fény után nyúlt, |
| amely térképet hatálytalanít, |
| mit is keresne még a sivatagban, |
| homokszínű körmenete vonul át? |
|
| Jobb helyben állni mereven, |
| amíg görcsüket el tudják tagadni |
| a zsigerek, s kétrét görnyedni nem kell |
| Mereven, mintha vallatásra várna, |
| mely – sajnos – úgyis elmarad. |
|
|
Magányosság
| Füstgomolyokkal, felhőcafatokkal övezve |
| száguldok, ahol nincsen előre, se hátra. |
| Farkasszemet néz velem az önfényében sütkérező, |
| elégedett, aranyszínű arc. |
|
| Nincs se takarni-, se félnivalóm. |
| Nyugodt szívvel, ha tehetném, |
| szembeköpném zsarnokomat. |
|
| ringatja örvénylő fejemet, |
| altatgat, hamuval betakar. |
|
|
Szeles napon
|
Selyemtekercsek az őszi felhők…
Jü Hszin
|
| Képzeld, hogy béna lábbal tolószékben ülsz, |
| s úgy nézel föl az októberi égre, |
| ahol csak imbolygó szigetekkel találkozol |
| egy végtelen tekintet tengerében. |
|
| Várj, míg a szél nemcsak a fák |
| dohánysárga szakállát tépdesi, |
| de téged is megfoszt vonásaidtól, |
| hogy arcod meddő karsztvidék legyen, |
| ahol a szakadékok, vízmosások |
| egy cseppfolyós lávában gázoló |
| őrült megfagyott lábnyomai. |
|
| És selyemtekercsekről szó ne essék! |
|
|
Az idő szintjei
| Egymást kergető és utol nem érő |
| Vonaglások a glóbus arcán. |
|
| Termek, ahol szót sem érdemlő célokat |
| idétlen tánclépésekkel kerülgetünk. |
|
| Az amfiteátrum lépcsősora, |
| hová önnömagunkat ünnepelni |
|
| Lejtők, hol a hazugság, öncsalás |
| szeméthegyei halmozódnak. |
|
| egy lift nélküli felhőkarcolóban. |
|
| kőtáblák, ahol elmosódva is |
| a legrosszabbat sejtetik az ábrák: |
|
| a gyilkos tűzben sistergő szemek, |
| egy mutatóujj, szüntelen kinyújtva |
| valami végzetrejtő gomb felé; |
|
| sokáig tűrő hátasállatunk, |
| mely lerázná nyomunkat is magáról; |
|
| amint lemondóan továbbvonulnak, |
| s más csillagot keresnek. |
|
|
Kalandozás egy égitesten
| Szürkéskéken alvó hegyek, |
| élettelen síkságok lábaiknál. |
| Legszomorúbb a városokba térve |
| látni a sárgán szanaszét szórt |
| csontok seregét a sikátorokban, |
| téglafalak vörhenyes csonkjait |
| az esti fény utolsó lobbanásakor, |
| és a kőlépcsőket a kikötőben, |
| melyekről a rászáradt vért lemosta |
|
| Hamueső hullt a könnyelműek |
| tetemei fölé, kik félrevezető |
| ösztöneiknek engedtek. |
A mélyben |
| pestisnél iszonyúbb járvány dühöngött, |
| de a csillagok ugyanúgy ragyogtak. |
| S ezt teszik akkor is, ha elborítja |
| a szobrokat s pártás toronytetőket. |
|
| Kudarc volt ez, de sötétjébe némi |
| hősiesség visszfénye is vegyül, |
| mert magasba törtek az elbukottak. |
| Szánalmasan végezték, de a szégyen |
| el nem törölheti soha a gyászt. |
| Itt az alázat most is leborul, |
| s csókolgatja a talaj sebeit, |
| az emlékezés horgával szivében. |
|
|
Csak mint a fák…
| Egyedül állni a nyári délutánban |
| egy ismeretlen város főterén, |
| bámulni a gótikus tornyokat, |
| testes kupolán a rézrozsda zöldjét, |
| jótékony, langyos sortüzét, |
| és hálásan, halkan sóhajtani, |
|
A régi ház
| Egy gyomfölverte őszi kert vöröslik, |
| tüze tompán fénylik a ködön át, |
| és a kőszobrot ellepő bozótnak |
| ormótlan, zöld szoborformája van. |
| Fölösleges belépni a szobákba, |
| ahol törött ablakon, rozsdaszeplős |
| tükrön árnyékokat táncoltat most a szél, |
| s a tapétáról megszöktek a színek. |
| a jövevényt, ki halasztást kapott, |
| a földön vesztegelni egyelőre. |
| a homlokát szorongató vasabroncs. |
|
| a korlát nélküli fahídon át, |
| vagy nézni lenn a vasszínű vizet, |
| amelyben arca eltorzult ellipszis, |
| és szája megvonagló téglalap. |
|
|
A fény fonákja
| A fáradt szél kékes foszlányai, |
| merev mozdulatok egyformasága. |
| Egy molyrágta arc megmerül |
| a szürkület mosdóvizében. |
|
| egy ág hullása az emlékezetben. |
|
| Terasz, hol sárga fű tenyészik |
| Ki hinné, hogy itt egyszer vacsoráztak, |
| s megszelték a nyöszörgő kenyeret. |
|
| Inas, szikár árnyékok járnak erre, |
| s félresiklanak a kinyújtott kéz elől. |
|
| kinek hajában hullócsillagok, |
| s tekintetében egy sereg hal el, |
| az elszivárgó fény fonákja lenne. |
|
|
A háttérben
| Messze hintázó lámpák fényköre, |
| lassan megérő, halvány sejtelem, |
| éjszakai, tompa lábdobogás, |
| árulkodó nyomok a parthomokban… |
| Valaki les, figyel a házból, |
| arcát az ablakhoz szorítja, |
| rovátkolják az eső szálai. |
|
| Itt mindig nyirkosak a fák, |
| itt mindig egy irányból fúj a szél, |
| itt csak a némaság kiált, |
| itt semmi sincsen az arcokra írva, |
| itt nem lüktet az idő szívverése. |
| Itt, ami él, csak a háttérben él, |
| s nem önmaga, sápadt jelképe csak |
| valaminek, ami magára hagyva |
| vergődik, de nem képes megjelenni, |
| s folytatni, aminek nincs folytatása. |
|
|
Meddő órán
| Mit ér vajúdni, tépelődni? |
| Kisiklanak kezemből a szavak, |
| láncos golyót hurcol a gondolat, |
| szürkés iszap az órák üledéke. |
| Nincs megváltás az asztalára görnyedőnek, |
| vonulnak a koronás évszakok, |
| ahol tánclépésben fut át a szél, |
| ahol szárnycsapás minden mozdulat, |
| az ajtók, mik varázsszóra nyíltak, |
| és mögöttük halomban állt a kincs… |
|
Bizonytalanság
| A sűrű sötétből előrobog, |
| sisakos feje áttör a falon, |
| szemgödréből szél süvölt. |
|
| Melyik pillanat szülte meg |
| az éjszaka alvadt tócsáiból? |
| Mikor rohan tovább, s mikor talál ránk, |
| honnan tudnánk, te meg én, |
| gyanútlan, védtelen alvók? |
|
|
Nyársirató
| Miért bukunk föl az éjben |
| az óraketyegés egyenletes hullámaiból, |
| marokra szorítva az álmot, |
| mint aki játszadozik viperákkal, |
| kifeszíti s pengeti őket? |
|
| az elmaradt tűzvész ígéretét? |
| Már fölszakadoztak a nyár sebei, |
| harciszekér tördelte robogva a fák koronáját, |
| és elgereblyézték a kerti porondon a vér nyomát. |
| Viaszfehér az arcunk a zöldes fénylucsokban. |
| Hisz elvérzett a nyár… A kakukkszót hallod-e még? |
|
| Hallod-e még vágtatni a távoli lángparipákat? |
|
|
Láng és sötétség
| Egyszer csak fellobogtál, |
| éjjel-nappal kéklő lánggal égtél, |
| hiába próbált elfújni a szél, |
| hiába formált az út porából |
| Visszatartott szigorú iránytűd, |
|
| Mi volnék mostmár nélküled? |
| Lyukas vederből elpergő hamu, |
| papírfoszlány, korláton fennakadva, |
| egy homályban eltűnő állat árnya. |
|
| Egyszer majd keresni fogjuk egymást. |
| Végigmégy, mint vak, a szobán. |
| Tapogatsz karszéket, padlót, falat. |
| Érinted létem kihűlt körvonalait, |
| s nem hallod, hogy hangtalan tátogással |
| Azután feladod. Ülsz egyedül. |
| És mintha mázsás súly dördülne, úgy hull |
|
| Kedvedért megjátszom, mintha hinném |
| hogy van fogódzó a bizonytalanban. |
|
|
Nélküled
| Megszólaltat, mint hangvillát, hiányod, |
| ülök, homlokom kezembe temetve, |
| elviselni már nem tudom ideiglenes halálodat sem. |
| szétszórták a gyűrött újságpapírt. |
| Az ablak alatt lámpák sorfala, |
| meghajtja nyakát a sötétség, |
|
| Nem számít, hogy éreztek hasonlót |
| előttem mások, és érezni fognak. |
| Nem vigasztal, hogy rám gondolsz: nem érzem… |
| Nem vigasztal, hogy évek óta |
| reménytelen útvesztőjét a szerelemnek. |
|
| Siess! Mire visszajössz, nem találsz, |
| egy üres képmás pótol ezután, |
| ő ül székemen, ő iszik poharamból. |
| Mint kés hasít tekintete. |
| Jókedvet mímelve nevet lélektelenül. |
|
| megbotlom kőben, keshedt fűcsomóban, |
| gondolattalan ülök egy fatönkön, |
| arcomon át hangyák vonulnak, |
| nap, hold értetlenül bámul szemembe. |
| Nélküled hagyom múlni az időt |
|
|
Újraszületés
| Majd fölemel, majd magasba emel |
| aranyszín tenyerén a feledés, |
| hol a gyülekező évszakok táborában, |
| fény és árnyék közös, tarka köpönyegén, |
| a pirkadat parázsló ketrecében, |
| a madárfüttyös ég halálkék harmatában |
| görbülten fekszünk, mint az embriók. |
|
Az elsodortak
| Újra és újra látom a képet, amely köznapiságával lenyűgöz, |
| banalitásával mellbe vág, szürkeségével lehengerel, |
| az egri főutcát a század harmincas éveiben, |
| a nyüzsgő esti korzót a liceumtól a moziig |
| terjedő kurta útszakaszon, |
| a sárga lámpafényben fürdő, elmosódott arcokat, |
| a gömbölyű hasú, középkorú urak méltóságteljes lépteit, |
| a vastag arany óraláncokat, amint a hivatalfőnökök vagy módosabb kereskedők |
| állig begombolt mellényét szegik rézsútosan, |
| látom terjedelmes vagy ösztövér hitveseik malomkerék-kalapját, |
| jól hallom a matrózruhás iskoláslányok vihogását, |
| amint kitódulnak az angolkisasszonyok kápolnájából, a májusi litániáról, |
| itt kölnivíz illata csap meg, amott bor- vagy szivarszag, |
| a törvényszéki bíró és neje kétoldalról fogják karon bolond leányukat, |
| mert máskülönben a fiúkat simogatná, |
| ezüstfejű bottal, ferencjózsef-kabátban |
| végzi esti sétáját a telekkönyvezető, |
| a nagytemplom őszhajú karnagya csitrik után lohol, |
| üveges ajtajú batárban hajtat el egy lilaöves kanonok, |
| és hat vagy hét templomtoronyból |
| hangzik föl egyszerre az estharangszó, |
| s már hullámozni kezd a kép, |
| míg a vízáradásszerű kondulások remegtetik, |
| hegyi folyóvá szűkül össze hirtelen a keskeny utcasor, |
| a hanghullámok áradása sodrába kapja a járókelőket, |
| tempóznak a karok, a víz fölött pontyszájak, harcsabajszok, |
| fuldokló kapkodás, némán tátogó halálfélelem, |
| így sodródnak mindannyian az éjfekete torkolat felé, |
| döglött pisztráng, én is velük, de lehorzsolt ezüstpikkelyeim |
| sokáig ott csillognak még az alkonyatban |
| a házfalakon vagy a parti sziklák oldalán. |
|
Az emlékező
| És látja őket, látja arcukat, |
| amint egy pocsolyából fölmerülnek, |
| eszelősen csapódnak rá az ablakokra, |
| s esőpászták maszatjává fakulnak. |
|
| S nincs semmi eszköz, jöttük elleni, |
| kóvályognak fel s alá a szelekben, |
| s ő tudja: nem lehet nem hallani |
| a morajló hangokat a falakban, |
|
| s dübörgéssé növekvő ütemük |
| fájó halántékán úgy hatol át, |
| mint mikor a zongora fedelét |
| durván lecsapják, és a futamok |
| ideges csillagszóróját kioltják. |
|
|
A menekülő
| Míg talpa a zsombékot tapogatja |
| az éjféli árnyékok mocsarában, |
| a félelem recéje lepi arcát. |
|
| Mázsás ólomtömb lett a levegő. |
| Egy fal tövében összerogy. |
|
| Minden hiába! Már titokban |
|
| Irgalmas kéz nyújt színezüst |
| pengét feléje egy felhő mögül. |
| Megkönnyebbülten dől belé. |
|
|
Minden napra
| Hiába lázongsz, nincs meghallgatás. |
| Hiába küszködsz, a legyőzhetetlen |
| titok csonthéja nem fog szétrepedni. |
| Nincs fény. Lerakta díszeit a nap. |
|
| Tűrj vád nélkül. Késéles szél hasít |
| arcodba minden reggel új rovást. |
| Egy szálat minden este elmetélsz. |
| Minden éjjel utolsó éjszakád. |
|
|
Sorsvonal
| Talán csak egy marék agyag |
| vagy csillagok felé kitáruló növény, |
| talán egy csontgödréből kiszökő, |
| független szemgolyó leszek. Nem tudhatom. |
|
| Talán majd egy fasor fedélzetén |
| hajózom el, ha a száraz, meleg szél |
| az akácok fehér vitorláit dagasztja, |
| talán az irgalom magasságába lendül |
| a sorsomat himbáló mérlegserpenyő. |
|
| Talán kiválik a homályból a határkő, |
| hol tündöklő kard vágja ketté |
| az ösztönök sötét gubancát. |
|
|
A látogató
| Te közelítesz-e hozzám, vagy én |
| botorkálok ügyetlenül feléd, ki tudja? |
| Lépéseket jelez halk ropogással |
| a kavicsos út. Szél motoszkál |
| a lepattogzott zöldű zsalugáteren. |
|
| Pedig a bútorok, porlepte tárgyak, |
| az elmosatlan poharak, edények |
| mint valami alkalmi vérpad |
|
| Mutasd, hóhér, mutasd időtlen arcod, |
| mutasd palaszürke csillagaid |
| tompa fényét a hamusivatagban, |
| ahol úr vagy, mielőtt letarolnál |
| pallosoddal, akár az őszi kertet, |
| hol dércsípte gyümölcsök dideregnek |
|
|
Visszatérés
| Egyszer majd visszajövök, és senki sem vesz észre, |
| mécslángként föl-le futok az omladozó falakon, |
| a gyomsűrűben keresem levedlett régi arcomat, |
| fejem fölött a túlvilág krétaszín csillagaival. |
| Lassan tájékozódom, mint a hajótörött, |
| aki szélcsendnek képzeli a megállt időt. |
|
| Gubója ha átforrósodik, izeg-mozog a báb, |
| a rozsdás penge újra kibújik a kardhüvelyből, |
| máglyák pattogó nevetése fúródik az űr fagyába. |
| De az én gyönge fényem nem táplál idegen tüzet: |
| árnyékok rácsai között reszketve kihamvadok. |
|
|
Egyszerű fejfa
|
Anyám emlékének
| Arc, mit tükrözött a tiszta tenger, |
| szétroncsolt a hullám, nem felelsz. |
|
| Dallam, emberi ajkak lakója, |
| házadat elhagytad, nem felelsz. |
|
| Mondat, mit a föld porába róttak, |
| elmosott a zápor, nem felelsz. |
|
| Kör, mit madár írt a levegőbe, |
| az a madár elszállt, nem felelsz. |
|
| Láthatatlan lettél, néma lettél, |
| mint aki sosem volt, nem felelsz. |
|
|
Találkozás
| Még néha megjelensz az ingoványos szürkületben. |
| Arcod sárgán világító holdudvarában |
| elhalnak a fényérzékeny növények. |
| Nem látható drótakadály borzolja tüskéit közöttünk. |
| Az asztalon lassan elvérzik a vörösboros pohár, |
| és jeladás reccsen a bútorokban. |
|
| Elindulok, az eső tengerzöld hullámai arcomba csapnak, |
| a léten túli navigációt próbálgatom, ügyetlen tengerész, |
| akit mindig tévútra visz valami gúnyos szélroham, |
| és küzd ereje fogytáig a rosszindulatú áramlatokkal. |
| Vagy mint aki koromsötét szobában ébred, |
| s találomra botorkál valamerre, |
| székekbe ütközik, és tapogatózó keze |
| az asztalon az apró tárgyak rendjét megzavarja, |
| s az ajtót keresi, mit régen befalaztak… |
|
|
Egy hiányérzet margójára
| a felejtés vegykonyháján, ahol |
| kenetteljes mozdulatokkal? |
|
| mikor beleegyezésünket adjuk |
| Részvétlenekké, vagy tán cinkosokká? |
|
| Hiába néztük megrendülve végig |
| az értelmetlen szenvedést |
| – végül csak annyi volt a test, |
| mint földre hullt, sötét ruhacsomó –, |
| ha egy homályos ablak áll utunkba, |
| ahol még az árnyék sem látszik át… |
|
|
Magányos utas
| Leszállsz a földre, nehézkes madár, |
| szárnyaidról lerázod a havat, |
| csőröddel kopogtatsz az ablakon, |
| de nincs kéz, hogy kinyissa. |
| a nappal földre hullatott |
| Körülnézel, a környék ugyanaz még, |
| amott bóbiskol a formátlan kőszobor. |
| Fejed vállára hajtanod mit érne? |
| Nincs semmi más, csak ami volt, |
| és amiért nem érdemes maradni. |
| Zajt hallasz, tebenned zuhan le |
| valami súlyos tárgy, az egyedüllét |
| purgatóriumából nem válthat ki a tehetetlen remény, |
| csak terjegeti kifordult, sápadt két tenyerét, |
| mint aki nem felelhet a történtekért. |
|
| Újra felszállsz. Mögötted sárga fényben |
| félbemaradt építkezés állványzata. |
|
|
Megbánás
| arcod megmártanád sekélyes pocsolyákban, |
| gyászlobogóba takaródznál, |
|
| Holtágak csöndje vesz körül, |
| döglött halak hasán látod viszont |
| korommal festi az egekre: |
|
|
A bocsánat
| A házak ingón féloldalra dőlnek, |
| rézsútos sávok, át az arcokon. |
| Jön egy madár, csőrében levelet hoz. |
| Talán a várva várt feloldozás! |
|
| Elmúlt a tél. Ideje, hogy fölengedj. |
| Vágj neki a mezőknek szabadon. |
| Sebaj, ha lábad kásás hóba süpped. |
| Csüggedésed senkit sem boldogít. |
|
| S mégis tölcsérszerű kínzószerszám az önvád, |
| minden új nap új mákonyt tölt belé. |
| Izzadó tenyérrel elkapod, |
| és szürcsölöd, és szürcsölöd mohón, |
|
| míg belekábulsz, támolyogni kezdesz, |
| s úgy érzed, meg kell hogy fogóddz, |
| hisz egy lélegzet is továbbsodorhat, |
| s a párás messzeség magába szív. |
|
|
Szégyen
| Terepszínű sátrak a félhomályban. |
| Emitt egy villanyfényes udvar. |
| Még látni őket, akik négyszögében |
| állnak az alacsony épületeknek. |
|
| Egy ajtó fölött bádogtábla: FÜRDŐ. |
| S porlepte, izzadó embertömeg |
| tolong a víztelen csapoknál. |
|
| Mért kellene folytatni, részletezni? |
| Egy pontba is sűríthető a látvány: |
| egy vércsepp, mit az erőszak kisajtolt, |
|
|
Hűség
| Látszólag mozdulatlanok szánalmas szurdokukban csontjaik, |
| szemük nem látja többé az idő eszelősen nyüzsgő tenyészetét, |
| emléküket ki-kioltja a szél, sodródnak kozmikus viharban, |
| sosem találnak vissza közénk. |
| Hiába tárom szét karom, nem oltalmazhatom meg őket, |
| vérem hiába lövell ki az érfalon, |
| föl nem melegítheti őket, |
| vörös fénye nem világítja át kihűlt szerveik éjjelét. |
| Nem érhetem őket utol, akikhez nem vezet út, |
| akiknek a reggel is éjszaka, a dél is éjfél, |
| akik tehetetlenül fekvő csemegék valami zsarnok asztalán. |
| Mégsem nyugszom bele. Viaskodom erőtlenül. |
| Holtomig fog lüktetni értük |
| harcban kapott, állatszív formájú sebem! |
|
Évfordulóra
|
In memoriam T. P.
| Huszonöt éve, hogy nem élsz. |
| Felbukó fejeden a szőke haj |
| a föld ragacsos hullámaival. |
|
| Nem tudom, hol van az a ház, |
| ahová most is visszajársz még, |
| amint belépsz, törékeny árnyék. |
|
| Mint aki vízben gázol, úgy |
| botorkálsz a vetetlen ágyig. |
| Állsz, mint fehérlő gyertyaszál, |
| sápadt tested az ingen átvilágít. |
|
| A mozdulatlan liftbe szállsz, |
| fölcammog a legfelső emeletre. |
|
| Nyöszörögsz, a falat tapogatod, |
| járod a kihűlt romszobákat. |
| az elguruló csillagok után kap. |
|
| És minden így gurul tovább, |
| amiben már-már megkapaszkodol. |
| partra dob, aztán elsodor. |
|
|
| A látszólag burkolt fenyegetések, |
| a sivatagi szél, mely el nem ül, |
| a jövő járhatatlan tartománya, |
| amint kiterjedéstelen terül, |
| a hullámpostán hányódó palackban |
| érkező, szem nem látta üzenet, |
| az alkonyati ég alján a messzi, |
| tőmondatszerű torkolattüzek, |
| a színleg hebehurgya támadások, |
| a kardcsapás, mely mellettünk suhan, |
| a sanda mordály, mely csütörtököt mond, |
| a célját tévesztő lovasroham, |
| az ólálkodó ezerféle rémkép, |
| mely jön, hogy lelkünkön erőt vegyen, |
| ablakon beleső kocsonyaarcok, |
| formátlan lábnyomok a szőnyegen, |
| az éjszaka, a sötétség erői, |
| mik játszanak velünk tetszés szerint, |
| érzékeink utolsó lobbanása, |
| kihunyó belső naprendszereink, |
| a kés, a méreg, a kötél a torkon, |
| a szívbe fúródó acélszigony… |
| Min estél túl? Mi zajlik még előttem? |
| Nem tudom! Jaj, nem tudom! Nem tudom! |
|
| Feketeruhás koporsóvivőid |
| nem kívántak neked rosszat, se jót, |
| mikor föléd borították az éjjelt, |
| ezt a belül üres ólomgolyót. |
|
| Magányos voltál, kiszolgáltatott is, |
| mohó ellenségek közt védtelen. |
| Fehér férgek nyüzsögtek rajtad ott is, |
| hová nem nyúlhatott az én kezem. |
|
| Jobb nem tudni, nem is gondolni arra, |
| az a tivornya meddig tarthatott, |
| amit messze kerül el minden élő, |
| de mozdulatlan tűr el a halott. |
|
| S hogy végre megpihentek fölfalóid, |
| mert látták, hogy nincs egy falat se már, |
| de nem lehetett hová menekülni, |
| s győzött a férgeken az éhhalál, |
|
| hosszú csend jött, majd a széthullni vágyó |
| csontok utolsó roppanásai… |
| Porod faggatnám: mondd, csak ennyi történt? |
| De titkait a föld nem adja ki. |
|
|
|
Letépett álarcok
| Szélben lengő mécsláng alatt |
| halovány fénykörben kuporgó, |
| idomtalan fejű, reszketeg árnyék. |
| szétloccsanthatja koponyáját |
| lakja a szívét! Hiszi, hogy trón illeti őt, |
| S a mindenséget ostromolni készen, |
|
| „Köröskörül romlás és rombolás! |
| Lávakövekké fagynak a csillagok, |
| melyeket egy képzeletbeli égbolt |
| tereit bevilágítani öntök. |
| Képek vesznek körül, káprázatok, |
| miket a puszta légből bűvöltem elő, |
| mítoszaimat vakmerően fölidézve, |
| noha nem tudom, egyenesen állok-e, |
| vagy fejjel lefelé függök az űrben. |
| Öklöt rázok a menny felé, |
| ha tarjagos felhőkből lecsapó |
| villám fonódik tornyaimra, |
| vagy járványok vörhenyes szőrű farkascsordája kerülget. |
| Mert bátran káromol hatalmakat |
| a lény, ki ellenséges környezetben is |
| ki nem hóember és nem szalmabáb, |
| de eszméletre ébredt sárkolonc, |
| az anyag élő kétségbevonása, |
| vályogviskó a mocsár szigetén, |
| egy mélyre süllyedt isten menedéke. |
|
| Ez a trónfosztott szellem gyújt világot |
| hamar rozsdásodó drótszálain |
| Ő nem tűri, hogy a legyőzetés |
| Ő késztetett föloldhatatlan ellentéteim |
| tövisbozótjából magasba nézni, |
| hogy lássam a kárpitok lebbenését, |
| melyek mögül álarcok kandikálnak. |
| Csontcsészében, pépes anyag tekervényeiben |
| ő kényszerített szőni terveket ellenük. |
| Az ő tüzes ösztökéje tanított |
| repülni, hogy egyszer zsarnokaim |
| csillagálmú, nyugodt völgyeinek |
| kéklő csendjét földúljam. Ő mutatta meg, |
| hogyan tűzzem ki zászlóm rongyait |
| És ő bátorított, a messzeségben |
| sápadozó fénypontokra mutatva: |
| Nézd! Ott az én lámpáim égnek! |
|
| A bölcsesség, mit hetven-nyolcvan éven át szívok magamba, |
| testem petyhüdt tömlőjéből kifolyhat, |
| s tudatlan leszek ismét, mint a föld pora, |
| vonzza milliárdnyi képmásomat, |
| hogy a gömbhöz fűző köldökzsinórt |
| elvágják, és súlyuktól szabadultan |
| induljanak ama fények felé, |
| hogy a leplek, álcák, miket ma még |
| néven nevezni nem tudunk, |
| de művük szenvedés, nyomor, halál, |
| egyszer ronggyá foszoljanak. |
| Igen! Én mondom ezt, halálra szánt, |
| féregcsupasz teremtmény, ki csigánál |
| védtelenebb, egyedül mit sem ér, |
| annál veszélyesebb sokadmagával, |
| s kit fölfelé visz a szárnyas tudásszomj. |
| Igen! Én mondom ezt: Nem veszhet el, |
|
|
Ígéret
| A reggel mint ünnepnap reggele, |
| az utakon sűrű menet vonul, |
| zászlókat visznek és jelvényeket, |
| az arcokon várakozó komolyság. |
| S ünnepies fölöttük a nap is, |
| a langymeleg, szélcsöndes levegőben |
| a felhők mint szikrázó pendelyek, |
| és zene szól a messzi csarnokokban. |
|
| Nem mi vagyunk, egy más kor népe már ez, |
| szemükben irigység, se gyűlölet nem ég, |
| évfordulóikhoz vér nem tapad, |
| a madarak vállukra telepednek. |
| Nálunk sokkalta szebbek, okosabbak, |
| fakó lángunk ragyogássá növekszik |
| bennük, avítt, elkopott szavainkat |
| színessé bűvölik és dallamossá. |
|
| Lassan hömpölyög az emberfolyam, |
| mint hullám csap magasba énekük. |
| Látva derűs, de elszánt arcukat, |
| vicsorogva torpan meg a halál, |
| s mi egy ilyen nap kedvéért hiszünk |
| az öröklétben egy kevés időre, |
| és markoljuk, mit elveszíthetünk, |
| és ismételjük a felejthetőt. |
|
| Már nincsen a légkörben semmi baljós. |
| Boldogságunkban térdre roskadunk, |
| s úgy érezzük a fényt felénk hatolni, |
| mint egy aranyszárnyú ígéretet. |
|
|
Egy mutatványos feljegyzéseiből
| Arcunkat liszttel, festékkel bekenjük, |
| a fűrészporban bukfencet vetünk, |
| hagyjuk, hogy más szégyenkezzék helyettünk, |
| és piruettezünk, komédiázunk, |
| az ingatag egyensúlyt, aminek |
| fanyar megalkuvás az ára. |
|
| Lefolyik, mint színpadon a cselekmény, |
| lefolyik, mint a türelmi idő, |
| lefolyik, mint az esti tárgyalás, |
| lefolyik, mint a hajnali kivégzés, |
| lefolyik, mint esővíz a falon, |
| lefolyik, mint vak tükrön a köpés. |
|
|
Az ügyelő intelme
| Miért érzed, hogy nem vagy itt, se túl, |
| míg színpadias megvilágításban |
| csúszkálsz a nagy vízválasztó gerincén, |
| a zsinórpadlásról lógnak föléd? |
|
| Jelenlétednek mi az ürügye |
| mind megfordíthatatlanok, |
| s megválik inkább gyíkfarkától az idő, |
| mintsem hogy visszarántsd? |
|
| Hisz tudom, irtóznál a hallgatástól, |
| az izzó szájkosártól akkor is, |
| ha cipődben már más láb lépegetne, |
| és levágott hajad a más fején |
|
| Lásd be, hogy e festett világban, |
| hol álom-ételt és italt fogyasztunk, |
| de roncsolni tud akkor is a kő, |
| ha vízen tükröződő arcba dobják. |
|
|
Pályám emlékezete
| Nem sejtettem, hogy minden utamat |
| előre megrajzolták és kimérték, |
| s megszabta egy idegen akarat |
| arcvonásaim minden rezzenését, |
| hogy ostorpattintásra kell ugornom, |
| ha látom a lángoló karikákat, |
| s hogy körbenforgok egyre a porondon, |
| én, idomíthatatlan állat. |
|
Mélytenger
| Vállam ágak súrolják a sötétben. |
| A fák tövébe hullok, mint a lomb. |
| Zseblámpa kattanása. Rám hajolnak. |
| Eltűnök. Egy falon kirajzolódom, |
|
| és más leszek. Fölkelek és lenyugszom |
| fényreklámok éjében s hajnalában. |
| Hídkorlátok peremén siklom át, |
| egyenletes zúgássá hengeredve. |
|
| A holdnál gyorsabban fogyatkozom, |
| felhőbe fullad sárga cikkelyem, |
| s fölhangzom egy raktár mélyén, a néma |
| pamutbálák között érthetetlen sikoltás. |
|
|
Személytelenül
| Féltérdedet fölhúzva ülsz |
| az üres délutánban, ottfeledve |
| egy árokparton, félig-meddig |
| fűhajjal már, s száraz kórószakállal. |
|
| De mielőtt magába olvaszt |
| s megemészt a falánk növényvilág, |
| hártyásodó szemréseden keresztül |
| meglátod a mozgalmas színpadot, |
| ahol a névtelen szereplők |
| minden fölbukkant s le nem írt sort, |
| minden fontos, mégis elhallgatott szót, |
| minden tagjaidban rekedt mozdulatot |
| megismételnek személytelenül. |
|
|
Sötétedés
| Mielőtt elsüllyedne a talajban, |
| a fényt újra fölemelkedni látod, |
| érzéketlen kolosszusokat vádoló |
| hajszálvékony tiltakozásul. |
|
| Míg szaporázzák táncukat a percek, |
| átjár a veszély madárvijjogása. |
| Egy farakás őrtornyából figyelsz |
| az agyafúrt hurkot vető utakra. |
|
| Kit rémalaknak hittél messziről, |
| a te másod jön talpig feketében, |
| álmatagon halad melletted el, |
|
|
Farsang utóján
| Rég kialudt vonzalmak lobbanása, |
| mit az emlékezet elnyomni nem tud, |
| tiltott táplálékok ízlelgetése, |
| úttévesztések váratlan kalandja, |
| félrevezető kiáltások a ködben, |
| ki nem bogozható szagok csalétke |
| és ablakrésen át elpárolgó zenék, |
| ott, hol szomjas szelek kerülgetik a cégért, |
| s az elmulasztott alkalmak vinnyogva sírnak, |
| mint hóra kitett csecsemők… |
|
| Nem nyughatom, míg újra s újra |
| kibontom őket bugyraikból. |
| Kiktől koldulok, nékik adnám mindenem, |
| kiket marasztalnék, nem alkudoznak. |
| Ferde képű vakremény jár előttük, |
| nyomukban évtizednyi másnaposság, |
| lankasztó eseménytelenség |
| és az örökös józanság kolonca. |
| póznára szúrt, kivájt tökhéjban gyertyaláng. |
|
|
Lemondás
| Ha egyszer nem a megszokott eget |
| látjuk, csak egy hatalmas, sáros udvart, |
| ahol hajnalban összesöprik |
| a fényevesztett csillagtörmeléket, |
| s halljuk a kapuszárnyakat csapódni, |
| ha egyszer érezzük, hogy a szavak |
| a magunk választotta alvilágba |
|
Fojtogató emlék
| A megvetemedett ajtót kinyitják |
| az ismeretlentől megborzongó kezek. |
| A homokóra alján mozdulatlan |
| parányi sivatag: a halott évek üledéke. |
| De mintha eszelős dagályát hömpölygetve terjedne szét |
| egy tenger, mely fölfalta partjait. |
|
| Azután egy fonográf hengere kezd forogni |
| a leghomályosabb sarokban. Fényevesztett |
| hang szól, de alig van szavához már közünk. |
| Nem nekünk gyújtották meg azt a mécsest, |
| nem lábunk nyűtte el a küszöböt, |
| nem mi vagyunk a fénykép a falon. |
| Vagy ha igen, el kell felejteni! |
|
| Ha menekülünk is, tovább viseljük |
| az eltörölhetetlen nyomokat. |
| Ami történt, durván birtokba vesz |
| bármelyik órában, tetszés szerint, |
| s testestül-lelkestül övé vagyunk. |
| Sejtetőn simogatva érint, |
| a kegyencnő szőrig csupasz hasát. |
|
|
X. Y. elkárhozása
| A várakozás tikkadt percei… |
| Előbb-utóbb megjelenik az arc, |
| mit oly keserves eltorzulva látni. |
| Lassanként minden összedől, |
| szakad a vászon, kétségbeesett |
| kezek tépik a délután egét, |
| s a nyitott szemek lámpáit kioltják. |
| valami szárnyak fémes csattogása… |
| Felkapnak a földről, elejtenek, |
| hogy új szemével láthasson a vak, |
| ne tapicskoljon önsajnálata |
| Látom, ott lóg, már élettelenül, |
| a régen félárbocra vont remény. |
| Vigyázva, mint tükör felületén, |
| lépések nélkül siklok, távozom, |
| eltűnök egy korhadt palánk mögött, |
| és beissza árnyékomat a föld. |
|
A labirintus
| ahol a palota kapuján belépni már bukás |
| ahol a folyosókon a járás bizonytalan tapogatózás |
| ahol az alattomos homály látszólag egy irányba vonz |
| ahol sárgalángú halotti lámpák pislákolnak a fordulókban |
| ahol tovább kell tántorogni spirális szédületben |
| ahol megtorpan a láb mikor az út csarnokká öblösödik |
| ahol a körbefutó fal kétségbeejtő táblaképei várnak |
| ahol az áldozatok a megbántottak arca tekint alá |
| ahol a szemgödrökből véres víz szivárog könny helyett |
| ahol a pergamentbőrű kezek vádolva integetnek |
| ahol megváltás lenne változni bogárrá pihévé semmivé |
| ahol az útjelzők előre-hátra egyformán mutatnak |
| ahol csigavonalban fúj a fojtó föld alatti szél |
| ahol az arcot pókháló vagy szellemkéz súrolja végig |
| ahol a tévelygő emberre rátör az embertelen félelem |
| ahol gyomrában kés forog fejében légcsavar süvölt |
| ahol a húsevő vadak forró förtelmes bűze csapja meg |
| ahol az eltévedt megérzi nincs tovább egy lépés a halál |
| ahol mozdulatlanul figyeli mi közelít felé |
| ahol a pikkelyes szörny a középpontban terpeszkedik |
| ahol mozdulatlanul figyeli mi közelít felé |
| ahol az eltévedt megérzi nincs tovább egy lépés a halál |
| ahol a húsevő vadak forró förtelmes bűze csapja meg |
| ahol gyomrában kés forog fejében légcsavar süvölt |
| ahol a tévelygő emberre rátör az embertelen félelem |
| ahol az arcot pókháló vagy szellemkéz súrolja végig |
| ahol csigavonalban fúj a fojtó föld alatti szél |
| ahol az útjelzők előre-hátra egyformán mutatnak |
| ahol megváltás lenne változni bogárrá pihévé semmivé |
| ahol a pergamentbőrű kezek vádolva integetnek |
| ahol a szemgödrökből véres víz szivárog könny helyett |
| ahol az áldozatok a megbántottak arca tekint alá |
| ahol a körbefutó fal kétségbeejtő táblaképei várnak |
| ahol megtorpan a láb mikor az út csarnokká öblösödik |
| ahol tovább kell tántorogni spirális szédületben |
| ahol sárgalángú halotti lámpák pislákolnak a fordulókban |
| ahol az alattomos homály látszólag egy irányba vonz |
| ahol a folyosókon a járás bizonytalan tapogatózás |
| ahol a palota kapuján belépni már bukás |
|
Szvidrigajlov utolsó éjszakája
| Aludnék, s nem jön álom a szememre. |
| Miért hánykódom itt, hepehupás |
| ágyán egy kéteshírű fogadónak? |
| Mi ült lelkemre, mint a por, |
| mely könyvek lapjai közé szivárog, |
| a fák zúgása künn, a szélviharban? |
| Mily messze tűnt vidéki kúriám, |
| a megszokott pipák és bútorok, |
| az oly szükségesnek hitt kényelem, |
| az éhomra felhajtott papramorgó, |
| a tűzdelt fácán- s fogolypecsenyék, |
| früstökre kis kövér fenyőrigók, |
| a kamrában oldalszalonnák, sódarok, |
| a zongoraszó este a szalonban, |
| a whist-partik, a megejtett leányok |
| ölelésbe fúló tiltakozása, |
| sok titkos, bűnös, édes összebújás, |
| a lejtős úton a csilingelő szán, |
| s fakó lovacskák árnya a havon. |
|
| engem, akit halottak látogatnak? |
| Már nem vesz semmi sem körül, |
| csak a tárgyak fekete foltjai, |
| bőrszag, egérbűz, szennyes ágynemű |
| s az undorító ételmaradék |
| a tálcán, legyek lakomája. |
| Méltóknak-e? Jobb, ha nem firtatom. |
| s az út végét előre sejthetem. |
|
| Igen! Igen! Az örökkévalóság |
| nem szent mennyország, nem tüzes pokol. |
| Poros kuckó az, nincsen ott egyéb, |
| csak holmi át nem látszó, piszkos ablak, |
| nádfonatú rossz szék, a falusi |
| fürdőkamráknak korma a falon |
| és sűrű pókháló a szögletekben. |
| Ott ásítozik, bóbiskol az ember |
| ezredévtől a másik ezredévig. |
| Fölrezzen olykor. Véli: kopogást hall |
| az ajtón, pedig csak kihűlt szive |
| dobban meg néha. Bosszúsan legyint, |
| s nehéz feje ismét mellére kókad. |
|
|
Fohászok senkihez
| Az álnokság, a félrevezetés |
| selyemkesztyűs simogatásai… |
|
| kristálykemény, elrendező igazság! |
|
| Engedj bármilyen megszégyenülést |
| mint nemiszervek ábráit, amelyek |
| egy vizelde falán az esti fényben |
|
|
Megállapítások
| réztrombitákon a holdfény |
|
| a fotelokból felszálló por |
| szürkén rakódik a gondolatra |
| ujjaira most húz hüvelykszorítót |
|
| ismeretlen rovarok isznak |
| fon fölöslegesen az árnyék |
|
| tömegjárvány-e vagy személyes ügy |
|
|
További megállapítások
| vadkan törtet a rózsakerten át |
| ormótlan bálnahegy takarja el |
| ezüstrácsát a hullámfodrozásnak |
| s a kékben zölden úszó szigetet – |
| miről úgy hisszük tiszta és világos |
| bepöttyözi tudós széljegyzetekkel |
| a kommentátorok ügyeskedése |
| akik az érthetőt s nyilvánvalót |
| homályos-bonyolulttá magyarázzák |
| (avagy világossá az érthetetlent) |
|
| életfogytiglani zárkámban ülve |
| hallom a piac örök hangjait |
| a medvelánc-rázó melldöngetést |
| nyakkendőmintás szószátyárkodást |
| legokosabb lesz elhallgatni mindent |
| amit megtudtam másokról s magamról |
|
| mit építgettem egy életen át |
| látnom kell hogy már életemben |
| a hanyatlás penészes foltjai |
| ütköznek ki a város arcán |
| és a falak megunt felhámjukat |
| egy vállrándítással levedlik |
|
| megérkezésünk pályaudvarán |
| oroszlánképű mozdonyok pöfögnek |
| olvadt arany csordogál a magasból |
| sasok röpítenek kék baldachint |
| de sorsunk már kiosztott kártyalap |
| és nem leszünk azok akik lehetnénk |
|
| vidáman csillogó csempék között |
| lubickoltunk jó forró volt a fürdő |
| s ekkor élvezetünk tetőfokán |
| nagy hirtelen kihúzták a dugót |
| ijesztő zúgást hallunk fázva most |
| s nagyobb hidegtől tartva reszketünk |
| a kádat lassan elhagyó időben |
|
|
Verstöredékek
| Korszakokkal születésem előtti |
| időben élek, nyúlós félhomályban. |
| Nyálkás falú gödörben forgolódom, |
| valami ellen védekezni készen, |
| rovarokat szaporító melegben… |
|
| A partokon élhetsz örökké, azt hiszed, |
| csorgatja aranyszínű levesét |
| éjjel madár visz csőrében csillagot, |
| ahol szélben fehérlő, hosszú fátyolukkal |
| mint menekülő, őrült menyasszonyok. |
| mikor vér fröccsent ki az ingaóra |
|
| Nem lehet az idő szivacsát kifacsarni, |
| és nem lehet a szél gyökereit kitépni. |
| Egyszer hanyatt vágódom a földön, |
| megfáradt, kiszolgált madárijesztő, |
| fejemet kidőlt mérföldkőre hajtva, |
| s ezer képmásom jár-kel a világban, |
| Hol én hasztalanul vesződtem, |
| emlékemre gyújt rózsaszín lámpavilágot, |
| pirosló lángot a sötét kandalló hamujában… |
|
| A törmelékkupacból föltekint |
| egy arc, szakálla órainga volt, |
| a májkonzerves doboz boldogan |
| pihen az ülőkád ágyékzománcán, |
| és csigahéjba préselt tánczene |
| mászik át nyálkás dallamlábain |
|
| A már üres színpadok a fennsíkokon… |
| Szomorú, borvörös fény kíséri |
| az árba lassanként alábukókat, |
| a nem ígért, de várt csónak hogy elmaradt… |
|
| erősödik, mitől halkul a csend? |
| a gyermek a sötét, hideg szobában, |
| a szúnyog a homályos levegőben? |
| Ugyan mi nehezedik reájuk |
| földrétegnél is súlyosabban, |
| akik nemrég itt jártak közöttünk |
| tiszta szemmel, gyanútlan arccal? |
| Ha próbálnék beszélni róla, |
| lepattogzana arcomról a máz, |
| ha érte kapnék, markolnám a semmit, |
| ismételném a rég tudottat… |
|
| Rongyos zászlót tépáz a szél, |
| képzelt szabadságommal áltat, |
| nevetséges mozdulatokra késztet, |
| csatázni porviharba küldene, |
| árnyékbóbitát tűzne sisakomra… |
|
| Szennyszürke sugarat lövell az ablak- |
| A tágas udvaron alakok állnak, |
| hogy holnap bontják az épületet… |
|
| Az óriás kétéltűek elűzték |
| melynek egy tűzhányó a köldöke. |
| Azóta fokról-fokra gyorsuló sodródás az életük, |
| mogyoróhéjban ülve hányódnak a viharban, |
| hajnaluk párakastély, delük égő vitorla… |
|
| Alvadt fényű télvégi hajnal |
| Arcunkon kényszeredett mosoly, |
| pedig hó üli meg testünk titkos ösvényeit… |
|
| Ólomarccal néz alá a készülő vihar, |
| fehér sörétje sortüzével ostoroz, |
| fakón nézünk a mészárlás elébe, |
| talán félórai haladékot kapunk, |
| vagy szimatolunk gyanútlanul, |
| mint puha orrú, szelíd állatok, |
| azután hatalmasat lobban az utolsó pillanat… |
|
| A visszafordulás mozdulata… |
| Végig az ösvényen a kifacsart napok |
| elkékült hullái, köröskörül |
| kartácstűzben elhulló kuglibábuk. |
| Nincs hátra más, mint megadóan |
| sebezhetetlenségünkről lemondani |
| Addig is, az alig járható terepen |
| a félbe nem szakítható menetelés, |
| a kitágult pórusokból szivárgó |
| nyirkot nem törölheti le kezünk, |
| nem kötözhetjük be a nyitott sebeket, |
| merev szemmel bámulunk a napba. |
| Szomjunkat nem oltjuk, s a kútüregből |
| visszatekintő arcot egyikünk sem hozza fel. |
| éneke akkor is magasba szárnyal. |
| Mi fuldokolva köpjük ki a hangok |
|
| Az elhúzódó, apró lángokat |
| sorban kioltod, mint a szél, |
| ha meglebben sötétlő köpenyed. |
| Lépéseid a levegőbe vesznek, |
| fák csonka ágbogán pihensz, |
| elhiteted velünk: nem is vagy! |
| Pedig arcunk árkaiban motoszkálsz, |
| utat vágsz benső tömbjeink felé. |
| Pedig testünk kamráiban fogantál, |
| s nekünk kellett téged világrahozni, |
|
| Még minden reggel magamra öltöm testemet, |
| szakadozó bőrömet jól-rosszul összefércelem, |
| s a mindennapi szertartásra készülök, |
| mint ismeretlen szekta papja. |
| Mindenütt holtak lábnyomába lépek, |
| hajdani körvonalaikat súrolom |
|
|
|