Kancsal világ

 

 

 

 

No nézd csak

No nézd csak ezt a tűzrőlpattant, gömbölyű kis nőszemélyt,
amint a sötétben kurta lábacskáin elpörög!
Rongyokban lógnak róla tarka ruhái, az évszakok,
szétpattannak feszes fűzője pántjai, a délkörök.
Az égi szálában tivornya folyt, és hajnalig állt a bál,
a szálában, hol állt a bál, s patakokban folyt a bor,
a nagyfényű vendégsereg közül ez a nőszemély
kipenderült az ajtón tánc közben, valamikor,
s nem tud megállni azóta, évmilliókon át.
A fényes, jól fűtött teremtől lassan messze kerül,
és nem veszi észre, hogy maga van már, egymaga!
Talpára jégkéreg tapad, fejére fehér hósapka gyűl.
Mézsárga, langy tócsák helyett fekete lyukakba lép.
És nem veszi észre, míg eszelősen járja szegény,
hogy útja egyre fagyasztóbb, egyre sötétebb, úttalan út,
mit nem kísér többé soha távolban aranyló fáklyafény.

 

 

 

Egy moralista intelmei

Boldogok mindenekfölött,
kik tisztes summát örököltek,
s a bölcs ingatlanügynökök,
kik felvásárolják a földet
szent hírű remeték körött.
Jobb egy aranyból vert hatos
ólomból öntött lázsiásnál,
s aki lopott szőlőt tapos,
kártyát cinkel s orrába vájkál,
alig érzi, hogy ragacsos.
A mérlegnyelv kedvezve ing,
ha megpöccentjük észrevétlen,
és lelki árnyékszékeink
balzsamos öblítővizében
illatosabbak vétkeink.
Akinek fején sok a vaj,
takarja be a süvegével,
nem éri akkor semmi baj.
Zárt ajtó mögött böjtös étel
nagyhéten a sertéskaraj.
Csizmaszárban miskároló,
hattyút nyúzni, herélni zebrát,
alkalmatos, ha éle jó,
s vaddisznótorban holmi zsebrák
lágyékába is szúrható.
Gyümölcsünk más fáján terem,
más földjén érik a vetésünk,
s igazabb a töredelem,
ha előbb szűzlányt csöcsörészünk.
De ne szólj szám, nem fáj fejem.

 

 

 

Egy rossz költő halálára

Ő volt a mesebeli tyúk:
sohase költött, noha kotlott.
Hol járt, göröngyös volt az út,
s helyette is verslába botlott.
Mint falkából kimart vadállat,
rítt a sorvégről lemaradt rag.
Rímei párra nem találtak,
s végül is pártában maradtak.
Mennydörgés volt ajkán a sóhaj,
s átkot nyöszörögve kiáltott,
mit visszapöcköltek azonnal
fejére ügybuzgó szeráfok.
Nem boldogul a föld alatt se,
mert kötött formájú a kripta.
Lábvizek nimfája, fogadd be
lelkét szürke hullámaidba!

 

 

 

Megszívlelésül

Élők között nemegyszer
fontoskodnak a holtak,
akik újjászülettek,
de régi hullájukban felbotoltak.

 

 

 

Tanács halaknak

Ne kapjátok be, jó halak,
mit nyújtanak felétek.
Kiderül néhány perc alatt:
halétek vagy csalétek?

 

 

 

A kegyelet oltárán

Hová lettek a családi ereklyék,
a be nem vett orvosságok a polcról,
a titokban iddogált hajszeszek,
alig használt óvszerek, sérvkötők?
Hol a néma zenélődobozok
s az ezüsthangú éjjeliedények?
Hol a családhoz hozzáidomult
pamlagdíszítő oroszlánfejek?
Hol van Henrik bácsi műfogsora,
mit éjjel loptak el vizespohárból?
Hová tűnt el nagymama álszakálla,
amit viselt matrózinas korában?
Hol a gordonka, melyet nagypapa
elásott az erdőn, de rajtakapták,
s mit a diófa tetején felejtett
Máli néni, a szép burnótszelence?
Hol a bugylibicskával kiszedett
vesekövek, a spirituszban eltett
vakbelek és prosztaták s a csavarkulcs,
mit tortába sütöttek tévedésből?
Hová lett a hascsikarás miatt
el nem mondott névnapi felköszöntő?
Hol van a Bösendorfer zongorán
örökké megbicsakló Für Elise
s a férfiágon örökölt bibircsók,
melytől nemegy kasszírnő megvadult?
Hol a lényegesebb aranyköpések
élethű viaszmásolatai?
Kallódnak holmi szeméttelepen,
vagy az Andromeda-ködben lebegnek,
s iparilag föl nem használható
szellemképüket az utódok őrzik.

 

 

 

Széljegyzet

Akad, ki megunta a szépet,
s nem játssza az álmodozót;
ábrándjai ördögi képek,
búvóhelye tüskebozót.
Ha lába tilosba botorkál,
öklét mutogatva dühöng
a nyalnok, a tollnok, a polgár –
s hajdú, ki harangot önt.
Látom, amint nekem esnek –
mondván: „Anathema sit!” –,
Manders tiszteletesnek
késői utódait.
Szégyen alázna, ha járnám
én is a régi utat,
hol annyi az unt tabu s bálvány,
akár a szivarkacsutak.
Szégyen alázna, ha tűrném
vén kloakád ragacsát,
szájtátó, kockafejű rém,
emberi ostobaság!

 

 

 

A kannibál család

Pistike dá-dá a kutyust
állkapcsával a nagymamának,
amelyről lerágták a húst
családi körben, múlt vasárnap.
Apa tepsit készít elő
anyácskának, s pirul a jó nagy
adag körített csecsemő-
sült a fogatlan nagyapónak,
ki benn csibukozik, s kiált:
„Ebédet, mert éhen halok, hej!”
S mit kedvetlenül rágicsált,
gurul a félig elszopott fej
az ifjú jegyespár elébe,
kik egy padon enyelgenek,
s a holt szem pilláit kitépve
kérdezik: Szeret? Nem szeret?

 

 

 

Ártatlan kedvtelés

Munka után a hóhér hazamegy.
Megvacsorázik.
Pohár bor mellett, kenyérgalacsinból
emberkéket gyúr, cérnaszállal
felakasztja őket
  formán megtört fogpiszkálóra, gyufaszálra.
Az asztal körül tömzsi kisfiúk
bámulják ügyes apukájukat.

 

 

 

Város- és önarckép 1955

A házak sárga elefántok,
a járdák szürke tigrisek.
Tüzes liliomok forognak
kalauznők fogai közt.
Műsor mellé műsört iszik
e város, hol feszengve élek,
mint a rozmár, mely visszatorpan
a hőpalack bejáratánál,
mint a tapír, mely büntetésből
dodgemet kénytelen vezetni.
Bár lennék boldog pörsenés
gyógytornász egyengette háton,
légy a kávéház asztalán,
hol a címersas két feje
zártkörű klubot alapított,
s tarkón hajszál, mit maradék
utasüdítővel locsol
a szórakozott agronómus!
Ehelyett, úszólecke közben
a fuldoklót kell játszanom,
hogy mélyvízből kihúzzanak
halálra rémült üldözőim,
és kést fogjanak rám a parton,
miközben a porondra lépnek
bágyadt erőművészeink,
s harakiristákat gyanítva
jámbor önborotválkozókban,
mit sem sejtő lábakra ejtik
a súlyzót. S ha nem az enyémre,
gyanúba fog néhány divatfi,
ki hírt vár táskarádión
az ormányforma-változásról.
Sajnáljam-e hát, nem tudom,
ha megfeszíttetésemet
egyelőre, a kedvezőtlen
időjárás miatt lemondja
a vidám-parki rendezőség,
s örvendjek-e, ha a jelenkor
ribizlihántolás terén
szerzett érdemeimre eszmél,
s még árleszállítás előtt
selejtbe tett mentőövet tűz
glóriaként a homlokomra?

 

 

 

Walpurgis éj

A teremben folyt annak rendje-módja
szerint a bál. Loknit, vuklit, tupét
vagy parókát viselt minden boszorka,
s hímes tojásként hordta a fejét.
El voltak látva kezdetben ruhával.
Majomdzsessz játszott, refrént énekelt
egy szolgálatkész orrszarvú. Az álhaj
a csillárgyertyákkal versenyre kelt.
De megjött a mindentudó kucséber,
mire belátták, hogy úgyis hiába,
s mivelhogy szombat éj volt ez az éjjel,
pőrén szaladtak ki az éjszakába.
S míg a pálmák phalloszokká dagadtak,
s cirokseprőin szétrebbent a lányhad,
s míg szilaj főpincérek elragadtak
pisztonkacajtól spicces bálanyákat,
tüzet fogott a csillártól a lokni-,
tupé-, paróka- s vukligarmada,
s az ablakon mint forgószél csapott ki
a terem elárvult hónaljszaga.

 

 

 

Shakespeare: XIX. Henrik

(Műfordítás-paródia)
 

Harmadik felvonás

 

Tizenötödik szín

(Henrik király, lord Downtar, Anyakirályné, tombárok, pálhahordozók)

 

DOWNTAR

  Felség, a franc föld künyső parlatán
  elült a hadvasak zadorlata.
  Bék ül kevély-csornáló Mars helyén;
  s a nép, a tél-túl potnát, csart, sugát,
  pohontyot vesztő, nyögsanyarta nép
  tallót subál, polyhót vet parlagon,
  s ha pönty aszalva, surboly ha beért,
  újpénz fejében vesterát lakik,
  zengő pakád szavára jár hokornyást,
  s dibározik Bonárdus innepén.
  A franc király, ki – tudjuk – fő gyimót,
  s hétért kitesz, még morcolánkodik,
  Richárdot fölcihellve ellened,
  ennhorjodat, míg téged elsümérel,
  pihál, de csak kurtán s fonátosan.
  Mert hosszú nótát a cölöpmadár –
  hajósok tartják – ritka nap pityog.

HENRIK

  Csitándiságomat csotválja még
  e purhonya, ez a pöhös nyagóc!
  S Richárd, a nyekre? Hát ő? Mondsza csak!

DOWNTAR

  Cáp cselkesiddel sunnyog és butog
  a Vérgonyasztón…

ANYAKIRÁLYNÉ

  A Vérgonyasztón? Ó, süh! Pém! Piha!
  Szotykon vatyorgó, páhás veckelem!
  Süly rá, ki vity-váty cselkesek közin
  ennhorja ellen ily pórén pocáz!
  Csorhózzék szik töpörré jonha, vetyke,
  folyánk cihó duzzon rút harpocsán!
  Ó, habkaságos, pátyos-szép nyoszolma,
  hol monhóm szörnyt csüvöllött, süly reád!
  Süly rátok, hónál hóbb, duzos gemellők,
  miknek nedén a ded földemhedett!
  Mert nincs ponyább, nincs csetvesebb, riháltabb,
  még torzs pöhöndiek között se, mint
  e csép, ki szétmandangolá a hont!

 

(elhónyál)

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]