De profundis
Nem ráz meg többé tornyokat sóhajtásom szele, |
vérem piros folyója nem zúg át a földeken. |
Képmásomat sziklába nem faragják |
A szerelem karácsonyfája, |
ahol a vágy színes gyertyái égtek, |
valami messzi gyermekkorba csúszott, |
s a könny, mit értem ejtenek, |
nem friss halottra, múmiára hull. |
|
Hová lettek a fiatal nők, |
kik szívem rózsaszín lazacszeleteit |
tartósították illatos olajban, |
érzelmeimet tűdobozba zárták? |
akik örökké félhomályos egemen |
csillagpályájukat ragyogva rótták? |
|
a fényreklámok zöld levében áztatom, |
búvár gyanánt bukdácsolok |
a múlt mélytengerében, érzem, |
hogy árnyékom alattomban leválik |
két sarkamról, s ellenkező irányban |
nyihogva, fölkantározottan. |
|
Már egyre tűrhetetlenebbek |
a képernyőn úszó lepényhal-arcok |
a koponyán belüli omladékok. |
Egyre többször állok meg, és tünődöm |
egyre gyakrabban hallatom |
a megcsonkított cédrus jajszavát. |
|
|
|