De profundis

Nem ráz meg többé tornyokat sóhajtásom szele, vérem piros folyója nem zúg át a földeken. Képmásomat sziklába nem faragják ormótlan nagy kezükkel kőbaltás óriások. A szerelem karácsonyfája, ahol a vágy színes gyertyái égtek, valami messzi gyermekkorba csúszott, s a könny, mit értem ejtenek, nem friss halottra, múmiára hull. Hová lettek a fiatal nők, kik szívem rózsaszín lazacszeleteit tartósították illatos olajban, és spulnira csavart érzelmeimet tűdobozba zárták? Hová lettek a lányok, akik örökké félhomályos egemen csillagpályájukat ragyogva rótták? Mikor magányos arcomat a fényreklámok zöld levében áztatom, mikor idomtalan fejű búvár gyanánt bukdácsolok a múlt mélytengerében, érzem, hogy árnyékom alattomban leválik két sarkamról, s ellenkező irányban eltűnik. Érzem, nem vár többé az alkalom nyihogva, fölkantározottan. Már egyre tűrhetetlenebbek a klozettkefe-bajuszok a répabunkó orr tövében, a képernyőn úszó lepényhal-arcok és elvitorlázó fülek. Egyre jobban riasztanak a koponyán belüli omladékok. Egyre többször állok meg, és tünődöm hamuba írt betűk fölött. Ha nincsen fültanú, egyre gyakrabban hallatom a megcsonkított cédrus jajszavát.