Az ősz

Szégyenkező leányként áll a nyári tájék a gyertyafényben úszó ég alatt; ledobja testéről a tarka rongyokat, s hideglelős ölelkezésre készül. Kínpadra vont madár sikoltását utánozza a szél, majd lenyomja az aggastyántanyák füstjét a fuldokló mezőkre. Az erdő sűrűjében láthatatlan csőrök szemelgetik a haragosvörös bogyót. Kockakövekből épült tömzsi bástyák és négyszögű, vasrácsos ablakok. Mint hogyha a toronyszobából egy főkötős hajdani aggszűz sárga arca kandikálna ki a hegygerinc felé, honnan az alabárdos őrök, petyhüdt fitymaszerű sapkával fejükön, topogva elvonultak. Kigyomlált fejtető a messzi fennsík. Mogorva arc a távoli sziklatömb. Szemöldöke a kúszva el nem érhető tövisbozót. Bajsza elfajzott bujtovány. Vörös szakálltüskéin régi szégyen vet lángot alkonyatkor. S elkezdenek a hallgatag növények fonnyadt indáikkal tapogatódzni, mint szánalomra méltó koldusok vakságuk börtönében, s bizonytalanba száll szomorú panaszuk:   Minket szegényeket   cudar szél tépeget   cudar szél fosztogat   zöld bőrfoszlányokat   zöld arcok rostjait   zöld szárak roncsait   röpítve ellohol   nem csillog sárga por   a méhek potrohán   hull párta és kocsány   meddőn hull el magunk   jaj olyanok vagyunk   mint a szökött halott   kit vonz egy fényszelet   ki félreoldalog   élők közt ténfereg   élők közt ácsorog   majd visszatántorog   a négy veremfalig   hol nyugton alhatik   többé nem háborog   megadja csontjait. És mintha csak halálukat siratná, elered az eső. Lüktető, személytelen zokogás rázza a fákat, bokrokat. Erdők sóhajtozását hallani. Nyálkás növényi vértől latyakos zöld leple a mezőnek. Folyókák sodrában virágmaszat s üres bogárpáncél hajózik. És éjszaka mintha a láthatatlan csillagok hullatnák könnyüket a földre.   Égből a földre   földről a földbe   lombról fatörzsre   törzsről fatőre   tőről gyökérig   gyökér tövéig   a föld szivéig   magasból mélyre   kéményszegélyre   tetőcserépre   homokszigetre   a kerti gyepre   virágkaróra   szürke folyóba   mocsári tóba   üres malomra   a sírhalomra   fekete földbe   a szemgödörbe   a szájüregbe   aláperegve   alácsorogva   semmit se fogyva   alászakadva   el nem apadva   hízva a földben   keringve körben   földről a légbe   légből az égbe   összevegyülve   felhőbe gyűlve   égből ömölve   megint a földre. Ilyenkor pókhálósodik meg arcunkon a mosolygás. Ilyenkor tapintjuk ki az erek félhomályában bolyongó halált, s tápláljuk öntudatlan sejtjeinkben a meghúzódó férgeket. Ilyenkor merülnek alá a szörnyek, s alusszák tél előtti álmukat szerelmeink barlangtavában. Ilyenkor jár a lélek az álom és a tetszhalál határán, és lát sosem-volt képeket, szivárvány ívén hintázó halat, kemencetűzben alvó csecsemőt, faodúban országos dáridót, hol hímoroszlán szőke lányt ölel, s hóemberek gőzölgő puncsot isznak.   Mit lát, ha lát?   Lépcsők sokát   díszes lakot   fénycsarnokot   márványlapot   trónon napot   ércharsonák   zengő sorát   lángkoronát.   Mit lát ha lát?   Ködös tanyát   kehes banyát   szemben csipát   szájban pipát   dunyhacihát   krumplit babot   borulatot   dúló ragályt   hulló homályt   emberhalált   idült fekélyt   fekete vért   gyötrelmes éjt. És már semmit se lát, csupán az őszi sötétséget maga körül. Mint a fának, szél rázza lombját, gyökerei a sáros földbe nyúlnak. Hallja a nem szájból jövő panaszt, érzi a nem szemből hullt könnyeket. Az álom és a tetszhalál határán didereg, s már-már öröknek hiszi az éjszakát. Úgy véli, hogy a hold sírban talált, penészes pénzdarab, s derengés láttán szürke hóesésről képzelődik, pedig virradni kezd.