Álmatlan éj

Éj, forró, lüktető éj! Te naponta táruló anyaméh! Újra meg újra visszafogadja menedéked napfényben perzselődött, őszülő magzataidat. Enyhíted sebeik tüzét templomboltozatod alatt, akol kéklőn ketyegő csillagok mérik hozzávetőleg az időt, s lassan mozgó fekete ingák szabályozzák vonagló éveinket. Verítékálarc takarta arcok úsznak benned mozdulatlanul, szótlanul, bár minden pórusukból lucskos fájdalom szivárog. Hömpölygeted jelképeidet: mák virágából font koszorút, lanthúros teknősbéka-páncélt, halott fehér madarakat, szelek hangján szóló csengettyűt. Messziről halványzöld part dereng. Kagylózúgásodban hallatod a be nem váltott ígéretet, gyertyalánggal festesz falra vért, haldokló száján kibuggyanót, csontvázunkat formálod ki őszi tar gallyakból, túl az ablakon. Ó, szoktass hát a meg nem szokhatóhoz engem, ki ébren hányódom a baljós lószőrmatrácokon! Mérgezz igéző, kecsegtető káprázatokkal is, másképp nappal elhanyatlanék, ha túl is éllek, örökkévaló, téged naponta, s új erőre kapva ébredek, mikor hatalmadat megtöri az első halvány sugár.