Zarándokút
| Fölfelé megyek vánszorogva |
| belső hegyomlásom görgetegén, |
| méregzöld fenyvesek között, |
| ezüstté őszült alkonyatban. |
| A sűrűben félénk füst nem bolyong, |
| nem próbálnak szárnyra kapni a sziklák, |
| madár nem rikolt figyelmeztetőn, |
| Tekintetem elvész a szürke égben. |
|
| amelyet még sötét bozót takar, |
| megpillantom talán a jelenést, |
| a csontszikár, páncélos alakot, |
| hol legféltettebb titkaim olvashatók, |
| aki ismeretlen nyelven kiált |
| álomban hallott, régi átkokat, |
| s szavára hamuvá kell omlanom. |
|
|
|