Amit az ember a földön tehet
| Tüzet szítani, hogy kezünkbe marjon |
|
| Szomjazni, hogy az első korty után |
| magába szívja vizét a pohár. |
|
| sikoltásoktól tarka folyosón, |
|
| Hurkot vető fények közt elterülni, |
| s várni, hogy a fegyver lesújtson, |
| vagy haladékot adjon valami |
| arcunkat félreértő könyörület. |
|
| a más irányba forduló közönyt. |
|
| Tengődve a megszokható veszély |
| s az ötszáz évvel ezutáni város |
| elmosódott képét megsejteni. |
|
| Betömött füllel is figyelni |
| elfojtott, ismeretlen hangokat, |
| s fölpeckelt szájjal is felelni rájuk. |
|
|
Tanulmányfej
|
Kassák Lajos emlékének
| A boltozatos, napsütötte koponya |
| magába gyűjtötte a fényt, |
| mely most ott foszforeszkál |
| a mozdulatlan szemgolyók felületén. |
|
| az orrcimpáktól a szájszögletig, |
| a mutatók érzékeny csápjai. |
|
| Az arc befelé hallgatózik, |
| hullámai áradnak és apadnak, |
| s már-már kicsapnak a homlok mögül, |
| hol láthatatlanul vérző nyomot hagyott |
| a kalap szoros töviskoronája. |
|
|
Nyári kert
| Lángszínű arc lobog a virágágyak fölött, |
| elfonnyasztja lehelete a sápadt rezedákat, |
| szája vért fröcsköl szét a bokrokon, |
| tüzének tűrhetetlen tébolyától |
| vöröslenek tehetetlenül a kőfalak, |
| és kemencévé fűlnek a szobák. |
|
| Kivégzett ingek lógnak a szárítókötélen. |
| A fakózöld gyepen halott jár láthatatlanul. |
| Mintha a kora délután a pusztulásba tartana. |
| Tetőcserepekben megbújt vigyor |
| kísér mindent, ami még eleven. |
|
| Puskaporos hordón ijedt szobor |
| a robbanás előtti pillanatban. |
|
|
Zarándokút
| Fölfelé megyek vánszorogva |
| belső hegyomlásom görgetegén, |
| méregzöld fenyvesek között, |
| ezüstté őszült alkonyatban. |
| A sűrűben félénk füst nem bolyong, |
| nem próbálnak szárnyra kapni a sziklák, |
| madár nem rikolt figyelmeztetőn, |
| Tekintetem elvész a szürke égben. |
|
| amelyet még sötét bozót takar, |
| megpillantom talán a jelenést, |
| a csontszikár, páncélos alakot, |
| hol legféltettebb titkaim olvashatók, |
| aki ismeretlen nyelven kiált |
| álomban hallott, régi átkokat, |
| s szavára hamuvá kell omlanom. |
|
|
Levegőért kapkodva
| Mintha tágas termeken keresztül |
| levegőért kapkodva futnánk, |
| hogy még egyszer hallhassuk hőskorunk |
| iszap-csendbe süllyedő zaját. |
|
Zsákutca
| nyúltornyából néha előmerészkedsz, |
| botorkálsz, hogy megtapogasd |
| a zsákutca végében a falat. |
|
Önismeret
| Agyrémek – foszforos szárnyú legyek |
| koponyám gyufásdobozában. |
|
Munkamódszerül
| Oly vigyázva illeszd szóhoz a szót, |
| távolléte bátoríthat beszédre, |
| s oly aprólékos-pontosan, |
| ahogyan a halál fiatal arcok |
| évtizedek múlva megjelenő |
| ráncainak tervrajzán dolgozik. |
|
| mint ahogy a be nem kötött szemű fogoly |
| egy pillanattal a sortűz előtt. |
|
|
Olyan világban éltem
| hol bárgyú kések szeleteltek |
| búzacipó-mosolyú arcokat – |
| hol főzelékszagú homályban |
| fortyogva pangtak el az eszmék – |
|
Elfelejtett szavak
| Nyers szél csapkodja őket, |
|
|
Álmatlan éj
| Te naponta táruló anyaméh! |
| akol kéklőn ketyegő csillagok |
| mérik hozzávetőleg az időt, |
| s lassan mozgó fekete ingák |
| szabályozzák vonagló éveinket. |
|
| Verítékálarc takarta arcok |
| úsznak benned mozdulatlanul, |
| szótlanul, bár minden pórusukból |
| lucskos fájdalom szivárog. |
| Hömpölygeted jelképeidet: |
| mák virágából font koszorút, |
| lanthúros teknősbéka-páncélt, |
| szelek hangján szóló csengettyűt. |
| Messziről halványzöld part dereng. |
|
| Kagylózúgásodban hallatod |
| a be nem váltott ígéretet, |
| gyertyalánggal festesz falra vért, |
| haldokló száján kibuggyanót, |
| csontvázunkat formálod ki őszi |
| tar gallyakból, túl az ablakon. |
|
| Ó, szoktass hát a meg nem szokhatóhoz |
| engem, ki ébren hányódom a baljós |
| lószőrmatrácokon! Mérgezz igéző, |
| kecsegtető káprázatokkal is, |
| másképp nappal elhanyatlanék, |
| ha túl is éllek, örökkévaló, |
| téged naponta, s új erőre kapva |
| ébredek, mikor hatalmadat |
| megtöri az első halvány sugár. |
|
|
Az ősz
| Szégyenkező leányként áll a nyári tájék |
| a gyertyafényben úszó ég alatt; |
| ledobja testéről a tarka rongyokat, |
| s hideglelős ölelkezésre készül. |
|
| sikoltását utánozza a szél, |
| majd lenyomja az aggastyántanyák |
| füstjét a fuldokló mezőkre. |
| Az erdő sűrűjében láthatatlan |
| csőrök szemelgetik a haragosvörös bogyót. |
|
| Kockakövekből épült tömzsi bástyák |
| és négyszögű, vasrácsos ablakok. |
| Mint hogyha a toronyszobából |
| egy főkötős hajdani aggszűz |
| a hegygerinc felé, honnan az alabárdos őrök, |
| petyhüdt fitymaszerű sapkával fejükön, |
|
| Kigyomlált fejtető a messzi fennsík. |
| Mogorva arc a távoli sziklatömb. |
| Szemöldöke a kúszva el nem érhető |
| tövisbozót. Bajsza elfajzott bujtovány. |
| Vörös szakálltüskéin régi szégyen |
|
| S elkezdenek a hallgatag növények |
| fonnyadt indáikkal tapogatódzni, |
| mint szánalomra méltó koldusok |
| s bizonytalanba száll szomorú panaszuk: |
|
| És mintha csak halálukat siratná, |
| Lüktető, személytelen zokogás |
| Erdők sóhajtozását hallani. |
| Nyálkás növényi vértől latyakos |
| Folyókák sodrában virágmaszat |
| s üres bogárpáncél hajózik. |
|
| mintha a láthatatlan csillagok |
| hullatnák könnyüket a földre. |
|
| Ilyenkor pókhálósodik meg |
| Ilyenkor tapintjuk ki az erek |
| félhomályában bolyongó halált, |
| s tápláljuk öntudatlan sejtjeinkben |
| Ilyenkor merülnek alá a szörnyek, |
| s alusszák tél előtti álmukat |
| szerelmeink barlangtavában. |
| az álom és a tetszhalál határán, |
| és lát sosem-volt képeket, |
| szivárvány ívén hintázó halat, |
| kemencetűzben alvó csecsemőt, |
| faodúban országos dáridót, |
| hol hímoroszlán szőke lányt ölel, |
| s hóemberek gőzölgő puncsot isznak. |
|
| És már semmit se lát, csupán az őszi |
| Mint a fának, szél rázza lombját, |
| gyökerei a sáros földbe nyúlnak. |
| Hallja a nem szájból jövő panaszt, |
| érzi a nem szemből hullt könnyeket. |
| Az álom és a tetszhalál határán |
| didereg, s már-már öröknek hiszi |
| az éjszakát. Úgy véli, hogy a hold |
| sírban talált, penészes pénzdarab, |
| s derengés láttán szürke hóesésről |
| képzelődik, pedig virradni kezd. |
|
|
Önéletrajz helyett
| Fogyó világosság köröskörül. |
| Az olvasatlan könyvsorokból |
| alkonyati szemrehányás szivárog. |
|
| a tükörre rászáradt légyköpések. |
|
| krikszkrakszait jóvátehesse? |
|
| parókát tenni kőszobrok fejére, |
| vagy holtak szájába bort tölteni, |
|
| Ügyet se vet mások tálkáira, |
| súlyaira, aki megmérte önmagát, |
| hogy omló falú kastélyhoz hasonlít, |
| de a zászlót bevonni elfeledték. |
|
|
Születésnapomra
| Mésztől szűkül az ér, a szív, az agy, |
| de egyre tágul az önismeret, |
| rákok, csigák között magamra hagy |
| a tél elől hátráló tengerár. |
|
| Az öregedő arc rongyfüggönye |
| Ha nincs miért, a lélek küzdjön-e, |
| ha nincs, csak az árnyékok lakta part, |
| csak a növényt nem tápláló föveny? |
|
| Időfoszlányokat szór szét a szél, |
| hol egyre fő a friss velő s a vér, |
| míg kiherélnek szigorú ezüst |
| arccal a nem nélküli angyalok. |
|
| Tegyek úgy, mint az öngyilkosjelölt, |
| mint a gyáva szemfényvesztő, aki |
| s amíg pohárban tablettákat old, |
| tudja, hogy úgysem issza ki? |
|
|
De profundis
| Nem ráz meg többé tornyokat sóhajtásom szele, |
| vérem piros folyója nem zúg át a földeken. |
| Képmásomat sziklába nem faragják |
| A szerelem karácsonyfája, |
| ahol a vágy színes gyertyái égtek, |
| valami messzi gyermekkorba csúszott, |
| s a könny, mit értem ejtenek, |
| nem friss halottra, múmiára hull. |
|
| Hová lettek a fiatal nők, |
| kik szívem rózsaszín lazacszeleteit |
| tartósították illatos olajban, |
| érzelmeimet tűdobozba zárták? |
| akik örökké félhomályos egemen |
| csillagpályájukat ragyogva rótták? |
|
| a fényreklámok zöld levében áztatom, |
| búvár gyanánt bukdácsolok |
| a múlt mélytengerében, érzem, |
| hogy árnyékom alattomban leválik |
| két sarkamról, s ellenkező irányban |
| nyihogva, fölkantározottan. |
|
| Már egyre tűrhetetlenebbek |
| a képernyőn úszó lepényhal-arcok |
| a koponyán belüli omladékok. |
| Egyre többször állok meg, és tünődöm |
| egyre gyakrabban hallatom |
| a megcsonkított cédrus jajszavát. |
|
|
Lángok árnyékában
|
Tüzek törnek elő, mint sárkányfogak
a világegyetem tíz pontján.
Nhat Hanh
|
| nem készül annak szemfedél, |
|
| égboltján alvadt vérsugár. |
|
| a széthullt csillagok helyén. |
|
| parázsló mocska hömpölyög. |
|
| Sújtják a dél néma villámai. |
|
| könyörtelen vércseppjeik. |
|
|
Hérosztratosz
| A félmagon fogant vénarcú csecsszopó, |
| a majdnem elcsinált kilencedik fiú, |
| szülők keserve, taknyos, ótvaros pulya, |
| a falszhakapsz, a napratátsdaszád kamasz, |
| a mazna kásapusztító, a nyálfolyós |
| kétbalkezes, a mindigútban lökdodább, |
| az árnyékszéki szégyentettén rajtkapott, |
| az asszonynak, leánynak ittnelássalak |
| túléli híretek, ti délceg kérkedők, |
| nevét el nem felejtik, míg csak ember él, |
| s az alvilágban is külön hely illeti. |
|
| Diót, fügét, olajbogyót, mit évszakok |
| érlelnek, kéz letép és bendő eltemet |
| egy perc alatt. Házat, mely álló éven át |
| épült, szétzúz ostromgép dobta kőkolonc. |
| Húsz év növeszt harcossá apró gyermeket, |
| de dárda s nyílvessző legott végez vele. |
| Anészidóra és Khlóé lassan teremt, |
| de Árész kardja gyors, az ollós Moira is |
| sietve metsz. S ki tudja, tán lehullanak |
| aiónok óta álló csillagképek is |
| egy égi szélviharba fúló végnapon. |
|
| Fehérségtekre büszke márványoszlopok, |
| leomlotok. A törmelék, mi megmarad, |
| mészégetők kemencéjébe vándorol, |
| s bódé vagy istálló falához jó lehet. |
| A csóva lángja lobban, mit rátok dobok… |
| Ítéljétek halálra a szentségtörőt, |
| a templomrombolót nyúzzátok kínpadon, |
| holtradöbbent, hibbanterényű jámborok! |
| A máglya kóválygó füstjében feltörök, |
| s kométafarkként rémít nemzedékeket |
| harchirdető, tűzcsóvaszínű üstököm! |
|
|
Hamlet elkallódott monológja
| Éjbe merültek öblök és mezők. |
| Magam ődöngök, álmatlan királyfi, |
| ama holdfény-sütötte grádicson, |
| hol egykor a szellem léptét követtem. |
| Visszatérjek-e hát a palotába? |
| Hallgassam-e a gyilkos mámorittas |
| hortyogását pántolt ajtók mögül? |
| Vagy várjak künn, a szabad ég alatt, |
| s a ködös légbe írt ábrákra lessek, |
| miket rónak láthatatlan kezek, |
| s emberésznek fölfoghatatlanok? |
|
| Várjak ama rémlátásokra tán, |
| mik éji órán ütnek rajt halandón, |
| midőn akadozik légvételünk, |
| midőn szívünk szilaj verésbe fog, |
| s lüktetése a vaskos rétegekben |
| rárakódott nyugtalanságot tördeli? |
| Idézzem arcát az ártatlanoknak, |
| kiknek porait irigyen takarják |
| a sziklakatlanok hamvvedrei, |
| kiket megmenteni volt hivatásom, |
| s tán labdajátszmát folytattam hiún, |
| míg remélve kiáltozták nevem, |
| s végsóhajtásuk vádja szállt fejemre? |
| Nem! Hisz rettegnék újra látni őket, |
| kiknek ősz esői, tél karmai |
| szétbomlasztották csontjaik körül |
| a hús túl romlandó sövényét. |
|
| Mint hogyha hánykódó bárkában ülnék, |
| s körém a fuldoklók sereglenének, |
| a csónakszélért kapkodó kezek, |
| és nem tudnák, hogy én, a csónakos, |
| immár közéjük számítom magam… |
| akik mulatságul formáltatok |
| fénylő csillagot fénytelen agyagból, |
| mit bánjátok, hogy hibbant tervező elv |
| munkál túl gyarló alkotásotokban! |
| Én, az úgyis hamar veszendő, |
| szégyenetek szemetekbe kiáltom! |
|
| Tanúim az elhullott milliók, |
| őspáfrányok nyomai a palában, |
| gigászi hüllők, szárny nélküli madarak |
| földből kifordult csontdarabjai, |
| s a fájdalmak közt nyíló anyaméh, |
| honnan, miként föld gyomrából a csont, |
| kifordul a máris halálra szánt, |
| Tanúim a természet oly csalékony |
| csodái, ama szemkápráztató |
| szikrák, a tűzszeplők a hajnal arcán, |
| tanúim az esti kertek lakói |
| s a bíbor kelyheken fel-felsötétlő |
| virágharag, mikor a nap kötésig |
| Tanúim a folyók kikoptatott |
| torkolatának fövenyén a kagylók |
| s csigák üres héjai. És tanúim |
| a legszentebb eszmék, miket kigondolt |
| a bölcsesség, s mik szétpukkanni fognak |
| a légben, mint naggyá fújt hólyagok, |
| ha nem lesz lény, ki magvukig hatol. |
|
| Nem, ily kezektől én a büntetést |
| nem tűröm el, hulljon lábam elé bár |
| intő jelül csőr-tépte májdarab! |
| Midőn a tengert kémlelem, tudom, |
| hogy vétkes nem vagyok, csupán a ti |
| csalétkeitek hajórakománya |
| fut be a révbe, a portéka, mely közt |
| mohó kézzel turkál a póri nép, |
| főrangú hölgy s pöffeszkedő tanácsúr. |
|
| Én megvetem e szennyes kacatot, |
| mellyel rosszra bírjátok rá az embert. |
| Üzletelésetekben semmi részem. |
| Szabadon fogok meghalni, s ha már |
| ellenfél nem lehettem, el nem állok |
|
|
|