Vád

A lombok közt fekete csónak imbolyog át. Fülelve vársz. Nem félsz, amikor mozgolódnak, kiket nappal sötétbe zársz? Nem félsz, hogy rád ismernek ők, a csülökkel, manccsal, karommal, halfarokkal, nyálkás uszonnyal lassan, döcögve evezők? Mikor átvonulnak fölötted, nem félsz-e, hogy egyszer kikötnek az éjfél tömör cölöpén? Nem félsz-e, hogy gyűrűbe fognak, mint vérző, eleven sövény, s nem ismervén szót, rád vakognak? Nem félsz-e, hogy szügyükön izzik magad sütötte bélyegük, hogy levegődet elirigylik, és ketrecbűzük mellbe üt? Őket örökre el nem zárhatod: hiába minden rácsok és falak, ha majd, mint tarka címerállatok, rád rontanak.