Megbántott halottakhoz
Ti, kik az éjben, melynek neve nincsen, |
puszta névvé, majd éjjé foszlotok, |
szánjátok meg függőleges gerincem, |
vízszintesen is büszke oszlopok! |
|
Mit arcotokba vághattam, a szégyen |
visszaháramlott a fejemre rég, |
szívem puhára főtt saját levében, |
hogy megutálja a saját levét. |
|
Az ágyakat, mikben lehorgonyoztam |
hűtlenségből, mely titeket gyötört, |
szú ette szét. Súlyotoktól nyomottan, |
magához ránt, majd eltaszít a föld. |
|
Hatalmat ad fölöttem némaságtok, |
hatalmat, milyen emberé soha. |
Arcok töredezett foncsora tátog, |
és vicsorog a tükör fogsora. |
|
Mert hathatósabban vádol, ki vádol, |
de szó nélkül. Leselkedik reám |
az embriós üveg spirituszából |
az emlék tején hízó halmagány. |
|
Arcáról a kencét, hogy végre lássam |
igaz mivoltát, lemossa a múlt. |
Menekülök a parton álruhásan, |
de pőre árnyékom már vízbe fúlt. |
|
|
|