Megbántott halottakhoz

Ti, kik az éjben, melynek neve nincsen,
puszta névvé, majd éjjé foszlotok,
szánjátok meg függőleges gerincem,
vízszintesen is büszke oszlopok!
Mit arcotokba vághattam, a szégyen
visszaháramlott a fejemre rég,
szívem puhára főtt saját levében,
hogy megutálja a saját levét.
Az ágyakat, mikben lehorgonyoztam
hűtlenségből, mely titeket gyötört,
szú ette szét. Súlyotoktól nyomottan,
magához ránt, majd eltaszít a föld.
Hatalmat ad fölöttem némaságtok,
hatalmat, milyen emberé soha.
Arcok töredezett foncsora tátog,
és vicsorog a tükör fogsora.
Mert hathatósabban vádol, ki vádol,
de szó nélkül. Leselkedik reám
az embriós üveg spirituszából
az emlék tején hízó halmagány.
Arcáról a kencét, hogy végre lássam
igaz mivoltát, lemossa a múlt.
Menekülök a parton álruhásan,
de pőre árnyékom már vízbe fúlt.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]