Várakozás
Öregedőben a szív egyre várja, |
hogy valami kimondhatatlan, |
szem és homlok mögötti virradatban |
kezdődjék ég és föld színváltozása, |
s éjek, napok titkukról valljanak. |
Lassan száll fel a fakó boltozatra |
az elmosódott, lomha nap, |
s lenn a lapályra sárga fényt vet. |
Bozótosukban kushadnak az évek, |
s falánk vadállatarcuk eltakarják. |
A fölrepedt föld gyűrődéseit |
a sugarak mint hogyha kivasalnák. |
Az idő nagy békességben telik. |
A gyapjas felhők kék mezőn delelnek. |
A legyezőalakban terjedő fény |
észrevétlen hatol be a homályba, |
ahol őslények árnyékai élnek, |
és történelem előtti szerelmek, |
míg ő a sűrűben tapogatódzva |
rálel saját rég otthagyott nyomára, |
amely el nem enyészett mindazóta. |
Ösvényre lép, hol rég haladt át, |
váratlan minden, mégis egyszerű, |
ugyanolyan a lomb s a fű, |
ahol különös maszkokat lát, |
félig elfelejtett halottak |
laposra préselődött arcait. |
Az erre járók őrajtuk taposnak. |
Megáll szorongva, összerezzen, |
mint aki sejti már a csapdát. |
Ferde sugarak nyílvesszője éri, |
feszélyező emlékek fojtogatják. |
Tudja, bekerítették. Visszatérni |
nem lehet már. Jobb, ha magát megadja, |
s eltűri, ami elkerülhetetlen. |
|
|