Pusztuló arc

Lazulnak engedetlen izmai, tojásdadsága petyhüdtebb, seformább. Önnönmagát pusztítja ki a korhadó, a szétzüllő mennyország. Bizonytalanba szálló angyalok viszik el szárnyukon a pírt s a hamvat. Lakatlan égtáj, kiszipolyozott, forró szelektől szántott, puszta gyarmat: helytartója a keserűség. Ez volt az a vidék, hol nem tudtam betelni a derűs ég mosolyával, ahol ezernyi kék tavacska csillogott, ahol a szellem s érzékiség egymást ölelve alvó testvérek voltak, hol a kegyelemben benne zengett a kérés, mint harangszó a homályban, benn élt az indulatban a szelídség, ösztönben a szemérem, s a mondott szóban a kimondhatatlan? Meddő gőg a lefittyedt szájszegélyen… Mint kém a titkot, úgy viszem tovább a sárga fogsor csontvázmosolyát, míg a képmutatás meg az iker gyanakvás nyelvet öltöget az arcból, melynek már kerülni kell az irgalmatlan tükröket.