A halottak folyói

Ott hömpölyögnek, kanyarognak, ahol sohasem jártunk, te meg én, rőzsetűzfényű estéktől lilák, vagy kékesfeketék és görcsösek, mint erek egy vénember kézfején, fölöttük tarfejű madár rikolt, s úszik rajtuk seregnyi holt, tátott szájjal bámulva fölfelé, s mindegyik oly bambán kedveszegett, mintha nem látott volna még eget. Már-már ocsúdnak, szemüket kinyitva, s képek születnek emlékezetükben, egy város, egy házsor, egy nő szeme, s úgy hatol a víz füljárataikba, mint formátlan, de ismerős zene, s mikor már kép a képpel összeállna, s a zenéből kihallanék a dallam, rájuk a folyók zsarnoka, a szél csap, hogy az emlékszövevényt szétzilálja, s szétfoszlik a ritkás, semmicske fátyol, mert a holtak emléke annyit ér csak, mint hóemberek álmai a nyárról.