Gyermekkor
Süllyedő, már-már víz alatti tájék, |
zöld lobogású alkonyi falombok, |
hol rigófüttyel labdázó fuvallat |
borzolja kék tollait a homálynak, |
legelésző bárányát a mezőnek |
bárányfelhőként tükrözi az égbolt, |
a tóba hajigált sárgás kövecskék |
mulandó gyűrűt vetve mondanak halk |
búcsút vízen kívüli életüknek, |
púpos kis házak roskadnak a nyárban, |
s a mozdulatlan árnyú pitvarokban, |
mint kő Buddhák, öreg parasztok ülnek. |
|
Ó, gyermekkor, te múlt s jelenvalóság, |
gyökeredet hol tapogathatom ki? |
A jelen a jövőbe mártja arcát, |
a múlt szoba, de elveszett a kulcsa. |
A gyermek érti a füvek beszédét, |
az állatok siralmát, s faggatásra |
a madarak nyelvén tud csak felelni. |
A sókristályba zsúfolt végtelenség |
törvényeit otromba műszerekkel |
hiába fürkészném: ott más a légkör, |
az angyalok s a rémek másneműek, |
a jó s a rossz egymás karjába bújó |
ikerpár, alvó s lélegzésre nyíló |
szájukon még anyatej csöppje fénylik, |
ott súlytalan a sziklatömb, s a pelyhek |
mázsát nyomhatnak, a kacaj s a sírás |
határa elmosódott, öntudatlan |
az ébrenlét, és oly megfejthetetlen |
az álom, mint a fecskék s gyíkok álma. |
|
A folyó itt folyik még, de a hullám |
nem ugyanaz már. E hajózhatatlan |
víz titkait soha ki nem beszéli |
az idegennek a bejárható part. |
Nem mondja meg, melyik az a vidék, hol |
iszapba fúl a boldog önfeledtség, |
mely ős-ártatlan habját átitatja, |
sem, hogy hol ér a kikötők övébe, |
melyek először zúdítják a szennyet, |
az állat- s embervért a szűz mederbe. |
A kielégítetlen múltba-vágyó |
be kell hogy érje unott önmagával, |
s az elmúlás szörnyét kell hogy becsapja, |
örökkön szaporítva mit sem érő |
tarka álöltözeteit, vagy inkább, |
áhítozva a nagy leszámolásra, |
le kell hogy vesse maszkjait, ruháit, |
miként végső fátylát a szív ledobja, |
ha ráriad a szégyen reggelére. |
|
|
|