Egy városhoz
Nem maradhattam ott örök rabodnak, |
de hogy eszembe sem jutsz, mégse hidd. |
Kockaköveid bennem súlyosodnak, |
bennem görbülnek nagy boltíveid. |
|
Pupillám belsejére odafestve |
szivárványló kép több ezernyi van: |
barokk szentek bohókás, kurta teste |
a falfülkék kis őrbódéiban, |
|
a minaret nyurgán és magauntan, |
földes szobák, vörös dunyhacihák, |
a hétöles csontváz a múzeumban |
s a rég kihűlt török cseréppipák. |
|
A vicinális-vágány és a várrom, |
mint víz alól, mindegyre fölmerül, |
oly egyszeri s tünékeny, mint az álom, |
de éles elviselhetetlenül, |
|
s a térzene, a harsogón banális, |
bakák s cselédek, hölgyek és urak, |
és a merev, mézsárga napsugár is, |
mint egy légben maradt táncmozdulat. |
|
|
|