Múlt

Egy városhoz

Nem maradhattam ott örök rabodnak,

de hogy eszembe sem jutsz, mégse hidd.

Kockaköveid bennem súlyosodnak,

bennem görbülnek nagy boltíveid.

Pupillám belsejére odafestve

szivárványló kép több ezernyi van:

barokk szentek bohókás, kurta teste

a falfülkék kis őrbódéiban,

a minaret nyurgán és magauntan,

földes szobák, vörös dunyhacihák,

a hétöles csontváz a múzeumban

s a rég kihűlt török cseréppipák.

A vicinális-vágány és a várrom,

mint víz alól, mindegyre fölmerül,

oly egyszeri s tünékeny, mint az álom,

de éles elviselhetetlenül,

s a térzene, a harsogón banális,

bakák s cselédek, hölgyek és urak,

és a merev, mézsárga napsugár is,

mint egy légben maradt táncmozdulat.

Gyermekkor

Süllyedő, már-már víz alatti tájék,

zöld lobogású alkonyi falombok,

hol rigófüttyel labdázó fuvallat

borzolja kék tollait a homálynak,

legelésző bárányát a mezőnek

bárányfelhőként tükrözi az égbolt,

a tóba hajigált sárgás kövecskék

mulandó gyűrűt vetve mondanak halk

búcsút vízen kívüli életüknek,

púpos kis házak roskadnak a nyárban,

s a mozdulatlan árnyú pitvarokban,

mint kő Buddhák, öreg parasztok ülnek.

Ó, gyermekkor, te múlt s jelenvalóság,

gyökeredet hol tapogathatom ki?

A jelen a jövőbe mártja arcát,

a múlt szoba, de elveszett a kulcsa.

A gyermek érti a füvek beszédét,

az állatok siralmát, s faggatásra

a madarak nyelvén tud csak felelni.

A sókristályba zsúfolt végtelenség

törvényeit otromba műszerekkel

hiába fürkészném: ott más a légkör,

az angyalok s a rémek másneműek,

a jó s a rossz egymás karjába bújó

ikerpár, alvó s lélegzésre nyíló

szájukon még anyatej csöppje fénylik,

ott súlytalan a sziklatömb, s a pelyhek

mázsát nyomhatnak, a kacaj s a sírás

határa elmosódott, öntudatlan

az ébrenlét, és oly megfejthetetlen

az álom, mint a fecskék s gyíkok álma.

A folyó itt folyik még, de a hullám

nem ugyanaz már. E hajózhatatlan

víz titkait soha ki nem beszéli

az idegennek a bejárható part.

Nem mondja meg, melyik az a vidék, hol

iszapba fúl a boldog önfeledtség,

mely ős-ártatlan habját átitatja,

sem, hogy hol ér a kikötők övébe,

melyek először zúdítják a szennyet,

az állat- s embervért a szűz mederbe.

A kielégítetlen múltba-vágyó

be kell hogy érje unott önmagával,

s az elmúlás szörnyét kell hogy becsapja,

örökkön szaporítva mit sem érő

tarka álöltözeteit, vagy inkább,

áhítozva a nagy leszámolásra,

le kell hogy vesse maszkjait, ruháit,

miként végső fátylát a szív ledobja,

ha ráriad a szégyen reggelére.

Alkony

Georg Trakl emlékének

Vérét hullatja már az esti csillag,

egy elhajított labdarózsa robban,

s a barlangokban meggyűlik az illat,

mint óriás gyógyfüves-dobozokban.

Fenyők sötétzöld lángja csap az égre,

s megint le a párás vadonba tódul,

ciripelő mezőkre visszanézve

sír a kanásztülök búcsúztatóul.

Homály szövi szálait a bokorban,

s kisüt egy sistergő szempár parázsa.

Az ég alján, hol színleg nyugalom van,

nagy bíborsebek nyílnak kacagásra.

Az élet egyre haldoklásgyanúsabb…

Hol istenét imádja minden állat,

a zöld szentélyek tömjéncsendben állnak,

s köröttük holtak kék árnyai kúsznak.

Évszakok temetője

Mozdulatlan csillagi tájakon

tavasz, nyár, ősz, tél százéves kacatja

keveredik el, s a hallgatagon

derűs enyészetnek magát megadja.

Páfrányok nyúlnak ki felhők mögül,

mélytengerben szunnyad el a szivárvány,

s kánikulák verítéke kövül

cseppkőbarlangok kupolahomályán.

A szerepüket eljátszott terek,

korok és klímák, kallódva a boldog

valótlanságban, földerengenek.

Rothadásukban megvigasztalódott

gyümölcsök érnek, sarki-fény-szerű

sugárzásban a zöldár tovaharsan,

s a tavaszangyal rügyező nyelű

dárdájával kotor a jégavarban.

A halottak folyói

Ott hömpölyögnek, kanyarognak,

ahol sohasem jártunk, te meg én,

rőzsetűzfényű estéktől lilák,

vagy kékesfeketék és görcsösek,

mint erek egy vénember kézfején,

fölöttük tarfejű madár rikolt,

s úszik rajtuk seregnyi holt,

tátott szájjal bámulva fölfelé,

s mindegyik oly bambán kedveszegett,

mintha nem látott volna még eget.

Már-már ocsúdnak, szemüket kinyitva,

s képek születnek emlékezetükben,

egy város, egy házsor, egy nő szeme,

s úgy hatol a víz füljárataikba,

mint formátlan, de ismerős zene,

s mikor már kép a képpel összeállna,

s a zenéből kihallanék a dallam,

rájuk a folyók zsarnoka, a szél csap,

hogy az emlékszövevényt szétzilálja,

s szétfoszlik a ritkás, semmicske fátyol,

mert a holtak emléke annyit ér csak,

mint hóemberek álmai a nyárról.

Boldog vándorok

Mily révületben úszik

a boldogok naszádja,

túl ama kikötőn, hol

emlékek horgonyoznak,

túl szivárványain

idegen csillagoknak!

Mily könyörületes szél

simul vonásaikhoz,

hogy mosolyogni lássa

a déli félhomályból

éjféli ragyogásba

költöző arcokat!

Lányarc

A piros alma mosolyok

elefántcsont lépcsőn gurulnak.

Házikó az orr,

páros ajtaján

ki- s bejár a lég,

mint vendégsereg.

Halántékmezőn

halványkék erek

csörgedeznek el.

Gyöngykagyló a fül.

A homlok fehér

templompadozat.

Varkocsok, szűz, fekete papnők

járják éjféli táncukat.

Pusztuló arc

Lazulnak engedetlen izmai,

tojásdadsága petyhüdtebb, seformább.

Önnönmagát pusztítja ki

a korhadó, a szétzüllő mennyország.

Bizonytalanba szálló angyalok

viszik el szárnyukon a pírt s a hamvat.

Lakatlan égtáj, kiszipolyozott,

forró szelektől szántott, puszta gyarmat:

helytartója a keserűség.

Ez volt az a vidék,

hol nem tudtam betelni a derűs ég

mosolyával, ahol ezernyi kék

tavacska csillogott, ahol a szellem

s érzékiség egymást ölelve alvó

testvérek voltak, hol a kegyelemben

benne zengett a kérés, mint harangszó

a homályban, benn élt az indulatban

a szelídség, ösztönben a szemérem,

s a mondott szóban a kimondhatatlan?

Meddő gőg a lefittyedt szájszegélyen…

Mint kém a titkot, úgy viszem tovább

a sárga fogsor csontvázmosolyát,

míg a képmutatás meg az iker

gyanakvás nyelvet öltöget

az arcból, melynek már kerülni kell

az irgalmatlan tükröket.

Az aszkéta pillanata

Aszú fügebor cellaéjjele,

hol vérszínű nyugtalanság világol,

s mert éjről-éjre birkózik vele,

mindent tud immár a paráznaságról.

Mérget lehel ki, úgy hozzászokott

a kígyó mérgéhez, mely egyre marja,

s most végre a hüllőt, az undokot

elfogta, s tagjai köré csavarja.

Átlépi az önmaga húzta kört,

és kéjesen förtelmes testet ölt

minden káprázata, mit visszafojtott.

Két orrlyukából sistereg a fény,

s kivirítanak kéz- és lábfején

a stigmák, arcán csillaglepra-foltok.

Kettősség

Ha a szellem testköréből kiléphet

egy kis időre, zakatolva jár

az agyvelő tovább is, mint kitépett

pókláb, amely pók nélkül is kaszál.

Felhőt követ a szellem s csapodár fényt,

az agy csak a felhúzott szerkezet

gépösztönét, míg óriásbogárként

fal az óra percegve perceket.

Futószalagon

Terhei vagytok, terheket vivő

emberek, a világnak, s elragadja

e megrakott rakományt az idő

magatok gyártotta futószalagja.

El fogjátok mindig szalasztani

a percet, melyben szökhetnétek. Ó, ti

dohos fájdalmak átalagjai,

kiirthatatlan képek hordozói!

Ismeretlen hatalmak

Ha dől a fal, a már vállal nem tartható,

megmentenek

a legbenső világ homályában lakó

kis őrszemek.

Tárnáim éjjelén nyüzsögnek tettre kész

alakjaik,

s öblítik szüntelen vérpályám gyülevész

salakjait.

Az arc nélküli rém, ha ők lépnek elő,

nem oly merész,

s megáll az idegen arcokból rám törő

hullámverés.

Lelket belém, mikor föladnám a csatát,

türelmük önt.

Gyümölcsharangjukat így kongatják a fák,

ha tűz dühöng.

Együgyű könyörgés

Csak egy hajszálat adjatok,

abban is megkapaszkodom,

s le nem zuhanhatok!

Tanítsatok egy percen át,

s megfejtem én a nap arany

tallérjának köriratát!

Ó, adjatok ez egyszeri

arc helyett kígyóbőrt nekem,

amit le tudok vedleni!

Adjatok olyan szavakat,

mik fületeknek kedvesek,

hogy megmenthessem magamat,

ti, üres egek szökevény

hatalmai, s tűrjétek el,

hogy megtartsam, mi nem enyém!

Várakozás

Öregedőben a szív egyre várja,

hogy valami kimondhatatlan,

szem és homlok mögötti virradatban

kezdődjék ég és föld színváltozása,

s éjek, napok titkukról valljanak.

Lassan száll fel a fakó boltozatra

az elmosódott, lomha nap,

s lenn a lapályra sárga fényt vet.

Bozótosukban kushadnak az évek,

s falánk vadállatarcuk eltakarják.

A fölrepedt föld gyűrődéseit

a sugarak mint hogyha kivasalnák.

Az idő nagy békességben telik.

A gyapjas felhők kék mezőn delelnek.

A legyezőalakban terjedő fény

észrevétlen hatol be a homályba,

ahol őslények árnyékai élnek,

és történelem előtti szerelmek,

míg ő a sűrűben tapogatódzva

rálel saját rég otthagyott nyomára,

amely el nem enyészett mindazóta.

Ösvényre lép, hol rég haladt át,

váratlan minden, mégis egyszerű,

ugyanolyan a lomb s a fű,

ahol különös maszkokat lát,

félig elfelejtett halottak

laposra préselődött arcait.

Az erre járók őrajtuk taposnak.

Megáll szorongva, összerezzen,

mint aki sejti már a csapdát.

Ferde sugarak nyílvesszője éri,

feszélyező emlékek fojtogatják.

Tudja, bekerítették. Visszatérni

nem lehet már. Jobb, ha magát megadja,

s eltűri, ami elkerülhetetlen.

A távozó

Mögötte hosszan kígyózott az út,

érdes cirádáit fülébe véste

a láthatatlan tücskök cirpelése,

légoszlop nyomta, fullasztó teher,

s erdő nyelte el, mikor alkonyult.

Ő ment tovább, nem lankadó iramban,

s látta lombok között a holdvilágot

vörösleni, mint hegylakók tüzét.

Faodúkban kongott a tompa tamtam,

magasból hulló tüskés fénynyalábok

súrolták arcát, súrolták kezét,

s zöld selyemből szőtt égi létrák,

léggyökerek keresztezték a léptét.

Így jutott a bizonytalan terepre,

ahol fehér foltot mutat a térkép.

Itt-ott hideg rovarfény foszforeszkált,

és egyenletes zümmögés követte,

míg a bozótban támolygott vakon,

ahol emlékei szétrongyolódva

akadtak fenn mohó faágakon.

Tudta, hogy így lesz, tudta, hogy mi éri.

Tudta, hogy nincs mód visszatérnie.

Reggel füvetlen tengerpartra ért ki.

Mint nap az égen, lüktetett szive.

Ő bandukolt a forró ragyogásban,

amely minden homályt magába nyelt,

s nem hagyott hűset. Mégis lehevert.

A partra dőlt, hol mindörökre nyár van.

Fáradt volt. Aludni akart.

Aludt. Árnyéka testéből kilépett,

mint aki jobban tudja, mit tegyen.

Ment az árnyék, kémlelte a vidéket,

letérdepelt, megmosta arcát.

A test földön feküdt, élettelen

tartásban, úgy, ahogy magára hagyta.

Föltekintett az árnyék, föl a napba.

A nap mereven nézett vissza rá,

mert egy percig habozva állt még.

Nem látta senki, hogy az árnyék

magától hajolt a tagló alá.

Megnyugvás

Növényi sejtek öntudatlan mámora,

állatok álma, az el nem gondolt gondolat

békéje tölt el. Látni nem vágyó szemem

homályt iszik, barlangfal ábráin legel,

mozgást ha lát, kialudt lángok árnyait,

s magába fordul, mint aki mindent megbocsát.

Mit látna, hogyha látni akarna? Völgyeit

és kúpjait kopár arcoknak, a szemgödör

kéken ragyogó vagy nyálkás, poshadó tavát,

körültűzdelve a pillák pálcikáival,

tar koponyák fennsíkját, szőke s barna haj

őserdejét, talányos horpadásokat,

terméketlen hegeket s a fül cseppkő-alakzatát.

S ha mindezektől elfordulna is, magát

látná mindenben, ami fut, üvölt, sziszeg,

prédára vadász, vagy föld alatt növeszt gumót,

nyüzsögve, veckelődve küzd az életért,

s hozzá tapad még kínban haldokolva is,

bár nem tudhatja, volt-e célja küzdeni.

Nyugodt vagyok, mert lassan újra az leszek,

mi voltam egykor: bár piciny részecske csak,

de végtelen fény része, oszthatatlanul

egy a szájjal, mely szalmaszálon fújja ki

színes világbuborékait, tűzgömbjeit,

s míg engedi felszínüket burjánzani,

kedvére van milliónyi tarka semmiség.

Érzem, hogy lassan elnyüvöm kölöncömet,

csontszerkezetre húzott gyatra burkomat.

Legyűröm az önzést, vérre szomjas kannibált,

és bűneim kígyóbőrét levedlem én.

Szétszórom azt, mi mérgező, bár súlytalan,

a gondolat mihaszna pitypangpelyheit,

az értelmetlen ösztönök darázsraját,

és visszanyert hazámba nélkülük megyek,

hol ismeretlen a boldogság s a szenvedés…

Megbántott halottakhoz

Ti, kik az éjben, melynek neve nincsen,

puszta névvé, majd éjjé foszlotok,

szánjátok meg függőleges gerincem,

vízszintesen is büszke oszlopok!

Mit arcotokba vághattam, a szégyen

visszaháramlott a fejemre rég,

szívem puhára főtt saját levében,

hogy megutálja a saját levét.

Az ágyakat, mikben lehorgonyoztam

hűtlenségből, mely titeket gyötört,

szú ette szét. Súlyotoktól nyomottan,

magához ránt, majd eltaszít a föld.

Hatalmat ad fölöttem némaságtok,

hatalmat, milyen emberé soha.

Arcok töredezett foncsora tátog,

és vicsorog a tükör fogsora.

Mert hathatósabban vádol, ki vádol,

de szó nélkül. Leselkedik reám

az embriós üveg spirituszából

az emlék tején hízó halmagány.

Arcáról a kencét, hogy végre lássam

igaz mivoltát, lemossa a múlt.

Menekülök a parton álruhásan,

de pőre árnyékom már vízbe fúlt.

Töredék

Valami történt, amit most sem értek:

egy éve nem szólsz hozzám. Furcsa csönd ez.

Egy várost, hol a tornyok égig értek,

közömbös mozdulattal összedöntesz,

s a rom fölött bolyongsz, te szép kísértet.

A küszöbökről szétroncsolt kutyák

halálig hű tekintete követ,

de vádolnak az üszkös csonkú fák,

üres talapzatok, málló kövek…

Mint istennő, ki hasztalant teremtett,

továbblebegsz, hogy feldúltad a rendet.

Kéklő csóvák nyomodba sisteregnek,

de félelem nélkül haladsz előre

te, a hideg égövnek kedvelője,

hogy gőgöd oltárán magadnak áldozz.

Hát tudd meg végre: nincs közöd a fákhoz,

nincs közöd a plántákhoz és füvekhez,

az állatokhoz és az emberekhez!

Hozzám se..................

Vád

A lombok közt fekete csónak

imbolyog át. Fülelve vársz.

Nem félsz, amikor mozgolódnak,

kiket nappal sötétbe zársz?

Nem félsz, hogy rád ismernek ők,

a csülökkel, manccsal, karommal,

halfarokkal, nyálkás uszonnyal

lassan, döcögve evezők?

Mikor átvonulnak fölötted,

nem félsz-e, hogy egyszer kikötnek

az éjfél tömör cölöpén?

Nem félsz-e, hogy gyűrűbe fognak,

mint vérző, eleven sövény,

s nem ismervén szót, rád vakognak?

Nem félsz-e, hogy szügyükön izzik

magad sütötte bélyegük,

hogy levegődet elirigylik,

és ketrecbűzük mellbe üt?

Őket örökre el nem zárhatod:

hiába minden rácsok és falak,

ha majd, mint tarka címerállatok,

rád rontanak.

Kerüllek már

Kerüllek már. Nem látlak hetek óta.

Nincsen mit mondanom, vagy mondanod.

Egyetlen fényképed asztalfiókba

eltemetett halott.

Mint annyi más harc, meddő ez a harc itt,

föl nem adható s meg nem nyerhető.

Egy arc kiszenved, s megmarad sok arc, mit

nem nyel be temető.

Nem akarlak szeretni. Nem szeretlek.

Gyöngeségemért magamat szidom.

Sohase tudd meg, mily fények lebegnek

képzelt arcaidon!

Kétségbeesés

A gyertyák visszaszívják lángjukat.

A vázából kihajlik az ottfeledett

csokor sárga árnya. Kaparászás

hallatszik a falban, nemsokára kibukkan

egy kar- vagy lábszárcsont a tapétán.

A le nem járt óra tehetetlenül megáll.

Madarak menekülnek szélviharban.

Kék vijjogás karcol jeges tetőket.

Ledobja batyuját az országúton a vándor,

lába nem viszi, lefekszik meghalni a hóba.

Az űrben bolygó földteke bordaközeiből

meghallgatásra nem lelő panasz vonít.

Felül ágyában az aludni nem tudó.

Magánya csordogál szürke arca árkaiban.

Belényilall az új megaláztatás.

Már nem fiatal, érzi szervei súlyát.

Tüdőben, szívben gyűjti hadát a romlás.

Arcot keres tekintete, de nem talál.

Menekülő szív

A bottal ütlegelt szív

vakon ugrik előre,

s utat törni igyekszik

a tompa sziklakőbe,

mit szánalomra lágyít

reménytelen szökése.

Nyű fúrja be magát így

egy lábujj éjjelébe.

A megalázott

1

Mi voltál nékem? A vágynak, a kéznek

érinthetetlen, mégis hangszerem.

Az élő, mégis kristálytiszta lényeg.

Mi voltál nékem? Minden. Mindenem.

Kuszált agyamban szentté vált, rögeszmés

ragaszkodásom tárgya, itala

fényszomjamnak, az elrontott teremtés

kivétele, büszke diadala.

Mi voltál nékem? A váratlanul

talált kincs, mely koldus ölébe hull,

szelíd balzsam a lét minden sebére.

Közeledő, vigasztalást hozó,

majd elforduló, tűnő lobogó,

hajótörött szív szétfoszlott reménye.

2

Én mindig tudtam, hogy a kárhozottak

titokban testvérüknek tartanak,

hogy egyszer majd mint lélegző halottat

zárnak körül a koporsófalak,

s uzsoraárát a boldog napoknak

behajtja egy ki nem hívott harag.

Én mindig tudtam, hogy büntetni fognak,

de nem sejtettem, hogy teáltalad.

Én mindig tudtam… Eh, semmit se tudtam!

A keserűség forrásként kibuggyan

belül, s betömhetetlen árkot ás,

gyógyíthatatlan, indázó sebet.

Ma már tudom, hogy el nem követett

bűnökre soha sincs feloldozás.

3

Mióta élek, ő is bennem él,

s én csillapítom, egyre fékezem.

A démoni, formátlan szenvedély

birokra kel, viaskodik velem.

Hét évet átalszik, tunyán henyél,

s egyszerre rám ront orvul, hirtelen.

Csóvát lobogtatok, attól se fél,

ő gyilkosabb fegyvert hoz ellenem:

nem képzelt bánatot, mely tetszeleg

magában, nem kacér agyrémeket,

de a megrendelt halált, a valódit;

arcot öltő gomolyt, mely fölmerül

a semmiből, s én tehetetlenül

nézem, amint lassan kirajzolódik.

4

Félszeg kalandvágy megszállottja lettem,

ifjúságomba visszavittelek,

s álomban ismert, ébren ismeretlen

barokk tornyok közt kószáltam veled.

„Talán csoda történik” – képzelegtem.

„Felejtünk kínokat, förtelmeket.”

Nem sikerül soha a lehetetlen.

Bolond tervezgető a képzelet.

Foszló szivárványgomolyagon át,

az együtt látott csorba koponyák

sárga kezüket tiltva emelik föl.

A mélybe kézen fogva zuhanunk,

de a föld hátán nincsen egy utunk.

Nem válthatlak meg kísérteteidtől.

5

Cserépre tört maradék büszkeségem:

szólok, s nem én vagyok az, aki szól;

fénylő kavicsért túrok a szemétben,

tengődöm más elmék koncaiból.

Önmagamat fogyasztom és fölélem;

a majomi, személytelen vigyor

átüt a túlápolt egyéniségen,

s a köszörű-idő porrá csiszol.

Hajam kihull, és fogaim kitörnek,

a kérés átokszóként visszaförmed;

mi másnak szárnyat adna, földre ránt.

Kapaszkodom siralmas tévhitekbe,

s a rosszat szülő jó szándék sziszegve

arcomba visszasújtó bumeráng.

6

Szomorú, ha a szív megalkuvást

keres; szeretni szomorú felényi

szeretetért, vagy annyiért se, mást.

Szomorú lesz még húsz évet leélni.

És szomorú a lassú rombolást

önmagunkban beletörődve nézni,

a sejtjeinkbe szívódott tudást

viselni, s testet, elmét nem cserélni.

Szomorú bízni az esetlegesben,

s hogy örök önvád közben is nyesetlen

bűnöknek hajt ki bennünk busa bokra.

Szomorú bámészkodni ténferegve,

mások fölött felragyogó egekre,

mások felé forduló mosolyokra.

7

Csak egy arccal szegényedik világod.

Csak egy fokkal lesz sápadtabb a nap.

Csak egy rabszolga sír, egy megalázott.

Csak egy vadállat nyí korbács alatt.

Csak egyvalaki nem jön, hogyha várod.

Csak egy árnysáv pásztázza a falat.

Csak egy ízzel lesz keserűbb magányod.

Csak egy perced, mely önváddal marat.

Csak egy madár verdes redőnyödön.

Csak egy szegény dalt fojt meg a közöny.

Csak egy láng huny ki, mely szenét fölélte.

Csak egy emlék kószál majd hontalan.

Csak egy út vesz a ködbe nyomtalan.

Csak egy földrész süllyed tengerfenékre.

Hamualma

Kizsarolod a szélcsendtől nyugalmát,

hogy égető homokvihar legyen.

Emléked holttengeri hamualmák

ízét idézi fel most ínyemen.

Ha föld vagy, néped meghal szomjan, éhen,

ha barlang vagy, benned tigris tanyáz,

ha templom vagy, nem mondanak misét benn,

ha ház vagy, hát lakatlan az a ház,

rozsda hízik a kulcstalan vasajtón,

vakablaktól vakulnak a falak.

Nem ítéltelek el, csak a tulajdon

irgalmatlan szívedre hagytalak.

Múlt

Nem indulok feléd többé zarándokútra.

A felhőt, mit körül holdfényszalag szegett,

felhúzták éjjel a kalózok árbocukra,

s tavi ősz lázbeteg freskói kéklenek.

Tétován meg-megáll a szél, ha földereng is.

Nem a lég árama, de az idő sodor

tájat, várost, szobát, miket oly messze elvisz,

s arcot, mely félig arc, félig már ködgomoly.

Mozdulatlan, tutajravatalra kötözve

úszik mindaz, mi volt, s elúszik hidegen,

elúszik céltalan, elúszik mindörökre,

és nem üzen neked, és nem üzen nekem.

Az elveszettek

Fonogatja fölöttem a mélyvizi csöndben

csillagkoszorúit az éj.

Radnóti Miklós

Kiket a partfokról tengerbe dobtak,

fogják a víz alatt

egymás kezét az imbolygó halottak,

hogy szét ne ússzanak.

Míg béna arccal befelé figyelnek,

nézik őket achát-

szemű spirálok, pikkelyes tekercsek,

halfarkú rózsafák.

Álmuk ellop egy-egy arcot a partról,

de oly viaszfakón,

hogy meg se hallják, ha jelzőharang szól

az elsüllyedt hajón.

Bár félelmükben egy-nyájba verődnek,

a vízi istenek

nem fogadják be halnyájukba őket,

s mikor fejük felett

a hűs árnyú jégtáblák áthaladnak,

meg-megborzonganak.

Nincs melege a te zöld sugaradnak,

tenger alatti nap.

A vár

Híján a védők kénnek, puskapornak,

a víz se futja pár napnál tovább.

Tán levegő se hatol be maholnap

az egyre fojtóbb ostromzáron át.

Csoda, hogy eddig tartották a várat,

mely egy haldokló tartomány szive;

kúszó hullámlökésekben beárad

a poshadt ároklé pincéibe.

A védőszent a zászlón, fiatal s agg

vitéze a szitává lőtt falaknak

az éjszakai nagy rohamra vár,

s küzd, míg a végső bástya is le nem dől,

és vér szárnyal fel az ütőerekből,

lángvilágú éjben sötét madár.

A kapu

A földdel egyenlő városfalaknak

kapuja még áll, – körül holt romok.

Sivatagi szél meddő ajka hagy csak

egy napórán szenvedélyes nyomot.

A múlás malma már üresen őröl,

a romlás nem csaphat több dáridót,

s mit sem tudhatnak az építkezőről

a messziről jött expedíciók.

Járhatatlan magánya süppedékeny

homokjában elakad a kerék,

s a számum porszemcsés leheletében

emlékét szimatolják a tevék.

Amit koncul kapott itt az enyészet,

félig volt csak város, félig hazug

kulisszaálom. De még századévek

múltán is megbámulják a kaput.