Lángok árnyékában

(1957–1969)

 

 

 

 

Múlt

 

 

 

 

Egy városhoz

Nem maradhattam ott örök rabodnak,
de hogy eszembe sem jutsz, mégse hidd.
Kockaköveid bennem súlyosodnak,
bennem görbülnek nagy boltíveid.
Pupillám belsejére odafestve
szivárványló kép több ezernyi van:
barokk szentek bohókás, kurta teste
a falfülkék kis őrbódéiban,
a minaret nyurgán és magauntan,
földes szobák, vörös dunyhacihák,
a hétöles csontváz a múzeumban
s a rég kihűlt török cseréppipák.
A vicinális-vágány és a várrom,
mint víz alól, mindegyre fölmerül,
oly egyszeri s tünékeny, mint az álom,
de éles elviselhetetlenül,
s a térzene, a harsogón banális,
bakák s cselédek, hölgyek és urak,
és a merev, mézsárga napsugár is,
mint egy légben maradt táncmozdulat.

 

 

 

Gyermekkor

Süllyedő, már-már víz alatti tájék,
zöld lobogású alkonyi falombok,
hol rigófüttyel labdázó fuvallat
borzolja kék tollait a homálynak,
legelésző bárányát a mezőnek
bárányfelhőként tükrözi az égbolt,
a tóba hajigált sárgás kövecskék
mulandó gyűrűt vetve mondanak halk
búcsút vízen kívüli életüknek,
púpos kis házak roskadnak a nyárban,
s a mozdulatlan árnyú pitvarokban,
mint kő Buddhák, öreg parasztok ülnek.
Ó, gyermekkor, te múlt s jelenvalóság,
gyökeredet hol tapogathatom ki?
A jelen a jövőbe mártja arcát,
a múlt szoba, de elveszett a kulcsa.
A gyermek érti a füvek beszédét,
az állatok siralmát, s faggatásra
a madarak nyelvén tud csak felelni.
A sókristályba zsúfolt végtelenség
törvényeit otromba műszerekkel
hiába fürkészném: ott más a légkör,
az angyalok s a rémek másneműek,
a jó s a rossz egymás karjába bújó
ikerpár, alvó s lélegzésre nyíló
szájukon még anyatej csöppje fénylik,
ott súlytalan a sziklatömb, s a pelyhek
mázsát nyomhatnak, a kacaj s a sírás
határa elmosódott, öntudatlan
az ébrenlét, és oly megfejthetetlen
az álom, mint a fecskék s gyíkok álma.
A folyó itt folyik még, de a hullám
nem ugyanaz már. E hajózhatatlan
víz titkait soha ki nem beszéli
az idegennek a bejárható part.
Nem mondja meg, melyik az a vidék, hol
iszapba fúl a boldog önfeledtség,
mely ős-ártatlan habját átitatja,
sem, hogy hol ér a kikötők övébe,
melyek először zúdítják a szennyet,
az állat- s embervért a szűz mederbe.
A kielégítetlen múltba-vágyó
be kell hogy érje unott önmagával,
s az elmúlás szörnyét kell hogy becsapja,
örökkön szaporítva mit sem érő
tarka álöltözeteit, vagy inkább,
áhítozva a nagy leszámolásra,
le kell hogy vesse maszkjait, ruháit,
miként végső fátylát a szív ledobja,
ha ráriad a szégyen reggelére.

 

 

 

Alkony

Georg Trakl emlékének

 
Vérét hullatja már az esti csillag,
egy elhajított labdarózsa robban,
s a barlangokban meggyűlik az illat,
mint óriás gyógyfüves-dobozokban.
Fenyők sötétzöld lángja csap az égre,
s megint le a párás vadonba tódul,
ciripelő mezőkre visszanézve
sír a kanásztülök búcsúztatóul.
Homály szövi szálait a bokorban,
s kisüt egy sistergő szempár parázsa.
Az ég alján, hol színleg nyugalom van,
nagy bíborsebek nyílnak kacagásra.
Az élet egyre haldoklásgyanúsabb…
Hol istenét imádja minden állat,
a zöld szentélyek tömjéncsendben állnak,
s köröttük holtak kék árnyai kúsznak.

 

 

 

Évszakok temetője

Mozdulatlan csillagi tájakon
tavasz, nyár, ősz, tél százéves kacatja
keveredik el, s a hallgatagon
derűs enyészetnek magát megadja.
Páfrányok nyúlnak ki felhők mögül,
mélytengerben szunnyad el a szivárvány,
s kánikulák verítéke kövül
cseppkőbarlangok kupolahomályán.
A szerepüket eljátszott terek,
korok és klímák, kallódva a boldog
valótlanságban, földerengenek.
Rothadásukban megvigasztalódott
gyümölcsök érnek, sarki-fény-szerű
sugárzásban a zöldár tovaharsan,
s a tavaszangyal rügyező nyelű
dárdájával kotor a jégavarban.

 

 

 

A halottak folyói

Ott hömpölyögnek, kanyarognak,
ahol sohasem jártunk, te meg én,
rőzsetűzfényű estéktől lilák,
vagy kékesfeketék és görcsösek,
mint erek egy vénember kézfején,
fölöttük tarfejű madár rikolt,
s úszik rajtuk seregnyi holt,
tátott szájjal bámulva fölfelé,
s mindegyik oly bambán kedveszegett,
mintha nem látott volna még eget.
Már-már ocsúdnak, szemüket kinyitva,
s képek születnek emlékezetükben,
egy város, egy házsor, egy nő szeme,
s úgy hatol a víz füljárataikba,
mint formátlan, de ismerős zene,
s mikor már kép a képpel összeállna,
s a zenéből kihallanék a dallam,
rájuk a folyók zsarnoka, a szél csap,
hogy az emlékszövevényt szétzilálja,
s szétfoszlik a ritkás, semmicske fátyol,
mert a holtak emléke annyit ér csak,
mint hóemberek álmai a nyárról.

 

 

 

Boldog vándorok

Mily révületben úszik
a boldogok naszádja,
túl ama kikötőn, hol
emlékek horgonyoznak,
túl szivárványain
idegen csillagoknak!
Mily könyörületes szél
simul vonásaikhoz,
hogy mosolyogni lássa
a déli félhomályból
éjféli ragyogásba
költöző arcokat!

 

 

 

Lányarc

A piros alma mosolyok
elefántcsont lépcsőn gurulnak.
 
Házikó az orr,
 
páros ajtaján
 
ki- s bejár a lég,
 
mint vendégsereg.
 
Halántékmezőn
 
halványkék erek
 
csörgedeznek el.
 
Gyöngykagyló a fül.
 
A homlok fehér
 
templompadozat.
Varkocsok, szűz, fekete papnők
járják éjféli táncukat.

 

 

 

Pusztuló arc

Lazulnak engedetlen izmai,
tojásdadsága petyhüdtebb, seformább.
Önnönmagát pusztítja ki
a korhadó, a szétzüllő mennyország.
Bizonytalanba szálló angyalok
viszik el szárnyukon a pírt s a hamvat.
Lakatlan égtáj, kiszipolyozott,
forró szelektől szántott, puszta gyarmat:
helytartója a keserűség.
Ez volt az a vidék,
hol nem tudtam betelni a derűs ég
mosolyával, ahol ezernyi kék
tavacska csillogott, ahol a szellem
s érzékiség egymást ölelve alvó
testvérek voltak, hol a kegyelemben
benne zengett a kérés, mint harangszó
a homályban, benn élt az indulatban
a szelídség, ösztönben a szemérem,
s a mondott szóban a kimondhatatlan?
Meddő gőg a lefittyedt szájszegélyen…
Mint kém a titkot, úgy viszem tovább
a sárga fogsor csontvázmosolyát,
míg a képmutatás meg az iker
gyanakvás nyelvet öltöget
az arcból, melynek már kerülni kell
az irgalmatlan tükröket.

 

 

 

Az aszkéta pillanata

Aszú fügebor cellaéjjele,
hol vérszínű nyugtalanság világol,
s mert éjről-éjre birkózik vele,
mindent tud immár a paráznaságról.
Mérget lehel ki, úgy hozzászokott
a kígyó mérgéhez, mely egyre marja,
s most végre a hüllőt, az undokot
elfogta, s tagjai köré csavarja.
Átlépi az önmaga húzta kört,
és kéjesen förtelmes testet ölt
minden káprázata, mit visszafojtott.
Két orrlyukából sistereg a fény,
s kivirítanak kéz- és lábfején
a stigmák, arcán csillaglepra-foltok.

 

 

 

Kettősség

Ha a szellem testköréből kiléphet
egy kis időre, zakatolva jár
az agyvelő tovább is, mint kitépett
pókláb, amely pók nélkül is kaszál.
Felhőt követ a szellem s csapodár fényt,
az agy csak a felhúzott szerkezet
gépösztönét, míg óriásbogárként
fal az óra percegve perceket.

 

 

 

Futószalagon

Terhei vagytok, terheket vivő
emberek, a világnak, s elragadja
e megrakott rakományt az idő
magatok gyártotta futószalagja.
El fogjátok mindig szalasztani
a percet, melyben szökhetnétek. Ó, ti
dohos fájdalmak átalagjai,
kiirthatatlan képek hordozói!

 

 

 

Ismeretlen hatalmak

Ha dől a fal, a már vállal nem tartható,
 
megmentenek
a legbenső világ homályában lakó
 
kis őrszemek.
Tárnáim éjjelén nyüzsögnek tettre kész
 
alakjaik,
s öblítik szüntelen vérpályám gyülevész
 
salakjait.
Az arc nélküli rém, ha ők lépnek elő,
 
nem oly merész,
s megáll az idegen arcokból rám törő
 
hullámverés.
Lelket belém, mikor föladnám a csatát,
 
türelmük önt.
Gyümölcsharangjukat így kongatják a fák,
 
ha tűz dühöng.

 

 

 

Együgyű könyörgés

Csak egy hajszálat adjatok,
abban is megkapaszkodom,
s le nem zuhanhatok!
Tanítsatok egy percen át,
s megfejtem én a nap arany
tallérjának köriratát!
Ó, adjatok ez egyszeri
arc helyett kígyóbőrt nekem,
amit le tudok vedleni!
Adjatok olyan szavakat,
mik fületeknek kedvesek,
hogy megmenthessem magamat,
ti, üres egek szökevény
hatalmai, s tűrjétek el,
hogy megtartsam, mi nem enyém!

 

 

 

Várakozás

Öregedőben a szív egyre várja,
hogy valami kimondhatatlan,
szem és homlok mögötti virradatban
kezdődjék ég és föld színváltozása,
s éjek, napok titkukról valljanak.
Lassan száll fel a fakó boltozatra
az elmosódott, lomha nap,
s lenn a lapályra sárga fényt vet.
Bozótosukban kushadnak az évek,
s falánk vadállatarcuk eltakarják.
A fölrepedt föld gyűrődéseit
a sugarak mint hogyha kivasalnák.
Az idő nagy békességben telik.
A gyapjas felhők kék mezőn delelnek.
A legyezőalakban terjedő fény
észrevétlen hatol be a homályba,
ahol őslények árnyékai élnek,
és történelem előtti szerelmek,
míg ő a sűrűben tapogatódzva
rálel saját rég otthagyott nyomára,
amely el nem enyészett mindazóta.
Ösvényre lép, hol rég haladt át,
váratlan minden, mégis egyszerű,
ugyanolyan a lomb s a fű,
ahol különös maszkokat lát,
félig elfelejtett halottak
laposra préselődött arcait.
Az erre járók őrajtuk taposnak.
Megáll szorongva, összerezzen,
mint aki sejti már a csapdát.
Ferde sugarak nyílvesszője éri,
feszélyező emlékek fojtogatják.
Tudja, bekerítették. Visszatérni
nem lehet már. Jobb, ha magát megadja,
s eltűri, ami elkerülhetetlen.

 

 

 

A távozó

Mögötte hosszan kígyózott az út,
érdes cirádáit fülébe véste
a láthatatlan tücskök cirpelése,
légoszlop nyomta, fullasztó teher,
s erdő nyelte el, mikor alkonyult.
Ő ment tovább, nem lankadó iramban,
s látta lombok között a holdvilágot
vörösleni, mint hegylakók tüzét.
Faodúkban kongott a tompa tamtam,
magasból hulló tüskés fénynyalábok
súrolták arcát, súrolták kezét,
s zöld selyemből szőtt égi létrák,
léggyökerek keresztezték a léptét.
Így jutott a bizonytalan terepre,
ahol fehér foltot mutat a térkép.
Itt-ott hideg rovarfény foszforeszkált,
és egyenletes zümmögés követte,
míg a bozótban támolygott vakon,
ahol emlékei szétrongyolódva
akadtak fenn mohó faágakon.
Tudta, hogy így lesz, tudta, hogy mi éri.
Tudta, hogy nincs mód visszatérnie.
Reggel füvetlen tengerpartra ért ki.
Mint nap az égen, lüktetett szive.
Ő bandukolt a forró ragyogásban,
amely minden homályt magába nyelt,
s nem hagyott hűset. Mégis lehevert.
A partra dőlt, hol mindörökre nyár van.
Fáradt volt. Aludni akart.
Aludt. Árnyéka testéből kilépett,
mint aki jobban tudja, mit tegyen.
Ment az árnyék, kémlelte a vidéket,
letérdepelt, megmosta arcát.
A test földön feküdt, élettelen
tartásban, úgy, ahogy magára hagyta.
Föltekintett az árnyék, föl a napba.
A nap mereven nézett vissza rá,
mert egy percig habozva állt még.
Nem látta senki, hogy az árnyék
magától hajolt a tagló alá.

 

 

 

Megnyugvás

Növényi sejtek öntudatlan mámora,
állatok álma, az el nem gondolt gondolat
békéje tölt el. Látni nem vágyó szemem
homályt iszik, barlangfal ábráin legel,
mozgást ha lát, kialudt lángok árnyait,
s magába fordul, mint aki mindent megbocsát.
Mit látna, hogyha látni akarna? Völgyeit
és kúpjait kopár arcoknak, a szemgödör
kéken ragyogó vagy nyálkás, poshadó tavát,
körültűzdelve a pillák pálcikáival,
tar koponyák fennsíkját, szőke s barna haj
őserdejét, talányos horpadásokat,
terméketlen hegeket s a fül cseppkő-alakzatát.
S ha mindezektől elfordulna is, magát
látná mindenben, ami fut, üvölt, sziszeg,
prédára vadász, vagy föld alatt növeszt gumót,
nyüzsögve, veckelődve küzd az életért,
s hozzá tapad még kínban haldokolva is,
bár nem tudhatja, volt-e célja küzdeni.
Nyugodt vagyok, mert lassan újra az leszek,
mi voltam egykor: bár piciny részecske csak,
de végtelen fény része, oszthatatlanul
egy a szájjal, mely szalmaszálon fújja ki
színes világbuborékait, tűzgömbjeit,
s míg engedi felszínüket burjánzani,
kedvére van milliónyi tarka semmiség.
Érzem, hogy lassan elnyüvöm kölöncömet,
csontszerkezetre húzott gyatra burkomat.
Legyűröm az önzést, vérre szomjas kannibált,
és bűneim kígyóbőrét levedlem én.
Szétszórom azt, mi mérgező, bár súlytalan,
a gondolat mihaszna pitypangpelyheit,
az értelmetlen ösztönök darázsraját,
és visszanyert hazámba nélkülük megyek,
hol ismeretlen a boldogság s a szenvedés…

 

 

 

Megbántott halottakhoz

Ti, kik az éjben, melynek neve nincsen,
puszta névvé, majd éjjé foszlotok,
szánjátok meg függőleges gerincem,
vízszintesen is büszke oszlopok!
Mit arcotokba vághattam, a szégyen
visszaháramlott a fejemre rég,
szívem puhára főtt saját levében,
hogy megutálja a saját levét.
Az ágyakat, mikben lehorgonyoztam
hűtlenségből, mely titeket gyötört,
szú ette szét. Súlyotoktól nyomottan,
magához ránt, majd eltaszít a föld.
Hatalmat ad fölöttem némaságtok,
hatalmat, milyen emberé soha.
Arcok töredezett foncsora tátog,
és vicsorog a tükör fogsora.
Mert hathatósabban vádol, ki vádol,
de szó nélkül. Leselkedik reám
az embriós üveg spirituszából
az emlék tején hízó halmagány.
Arcáról a kencét, hogy végre lássam
igaz mivoltát, lemossa a múlt.
Menekülök a parton álruhásan,
de pőre árnyékom már vízbe fúlt.

 

 

 

Töredék

Valami történt, amit most sem értek:
egy éve nem szólsz hozzám. Furcsa csönd ez.
Egy várost, hol a tornyok égig értek,
közömbös mozdulattal összedöntesz,
s a rom fölött bolyongsz, te szép kísértet.
A küszöbökről szétroncsolt kutyák
halálig hű tekintete követ,
de vádolnak az üszkös csonkú fák,
üres talapzatok, málló kövek…
Mint istennő, ki hasztalant teremtett,
továbblebegsz, hogy feldúltad a rendet.
Kéklő csóvák nyomodba sisteregnek,
de félelem nélkül haladsz előre
te, a hideg égövnek kedvelője,
hogy gőgöd oltárán magadnak áldozz.
Hát tudd meg végre: nincs közöd a fákhoz,
nincs közöd a plántákhoz és füvekhez,
az állatokhoz és az emberekhez!
Hozzám se..................

 

 

 

Vád

A lombok közt fekete csónak
imbolyog át. Fülelve vársz.
Nem félsz, amikor mozgolódnak,
kiket nappal sötétbe zársz?
Nem félsz, hogy rád ismernek ők,
a csülökkel, manccsal, karommal,
halfarokkal, nyálkás uszonnyal
lassan, döcögve evezők?
Mikor átvonulnak fölötted,
nem félsz-e, hogy egyszer kikötnek
az éjfél tömör cölöpén?
Nem félsz-e, hogy gyűrűbe fognak,
mint vérző, eleven sövény,
s nem ismervén szót, rád vakognak?
Nem félsz-e, hogy szügyükön izzik
magad sütötte bélyegük,
hogy levegődet elirigylik,
és ketrecbűzük mellbe üt?
Őket örökre el nem zárhatod:
hiába minden rácsok és falak,
ha majd, mint tarka címerállatok,
rád rontanak.

 

 

 

Kerüllek már

Kerüllek már. Nem látlak hetek óta.
Nincsen mit mondanom, vagy mondanod.
Egyetlen fényképed asztalfiókba
 
eltemetett halott.
Mint annyi más harc, meddő ez a harc itt,
föl nem adható s meg nem nyerhető.
Egy arc kiszenved, s megmarad sok arc, mit
 
nem nyel be temető.
Nem akarlak szeretni. Nem szeretlek.
Gyöngeségemért magamat szidom.
Sohase tudd meg, mily fények lebegnek
 
képzelt arcaidon!

 

 

 

Kétségbeesés

A gyertyák visszaszívják lángjukat.
A vázából kihajlik az ottfeledett
csokor sárga árnya. Kaparászás
hallatszik a falban, nemsokára kibukkan
egy kar- vagy lábszárcsont a tapétán.
A le nem járt óra tehetetlenül megáll.
Madarak menekülnek szélviharban.
Kék vijjogás karcol jeges tetőket.
Ledobja batyuját az országúton a vándor,
lába nem viszi, lefekszik meghalni a hóba.
Az űrben bolygó földteke bordaközeiből
meghallgatásra nem lelő panasz vonít.
Felül ágyában az aludni nem tudó.
Magánya csordogál szürke arca árkaiban.
Belényilall az új megaláztatás.
Már nem fiatal, érzi szervei súlyát.
Tüdőben, szívben gyűjti hadát a romlás.
Arcot keres tekintete, de nem talál.

 

 

 

Menekülő szív

A bottal ütlegelt szív
vakon ugrik előre,
s utat törni igyekszik
a tompa sziklakőbe,
mit szánalomra lágyít
reménytelen szökése.
Nyű fúrja be magát így
egy lábujj éjjelébe.

 

 

 

A megalázott

 

1

Mi voltál nékem? A vágynak, a kéznek
érinthetetlen, mégis hangszerem.
Az élő, mégis kristálytiszta lényeg.
Mi voltál nékem? Minden. Mindenem.
Kuszált agyamban szentté vált, rögeszmés
ragaszkodásom tárgya, itala
fényszomjamnak, az elrontott teremtés
kivétele, büszke diadala.
Mi voltál nékem? A váratlanul
talált kincs, mely koldus ölébe hull,
szelíd balzsam a lét minden sebére.
Közeledő, vigasztalást hozó,
majd elforduló, tűnő lobogó,
hajótörött szív szétfoszlott reménye.
 

2

Én mindig tudtam, hogy a kárhozottak
titokban testvérüknek tartanak,
hogy egyszer majd mint lélegző halottat
zárnak körül a koporsófalak,
s uzsoraárát a boldog napoknak
behajtja egy ki nem hívott harag.
Én mindig tudtam, hogy büntetni fognak,
de nem sejtettem, hogy teáltalad.
Én mindig tudtam… Eh, semmit se tudtam!
A keserűség forrásként kibuggyan
belül, s betömhetetlen árkot ás,
gyógyíthatatlan, indázó sebet.
Ma már tudom, hogy el nem követett
bűnökre soha sincs feloldozás.
 

3

Mióta élek, ő is bennem él,
s én csillapítom, egyre fékezem.
A démoni, formátlan szenvedély
birokra kel, viaskodik velem.
Hét évet átalszik, tunyán henyél,
s egyszerre rám ront orvul, hirtelen.
Csóvát lobogtatok, attól se fél,
ő gyilkosabb fegyvert hoz ellenem:
nem képzelt bánatot, mely tetszeleg
magában, nem kacér agyrémeket,
de a megrendelt halált, a valódit;
arcot öltő gomolyt, mely fölmerül
a semmiből, s én tehetetlenül
nézem, amint lassan kirajzolódik.
 

4

Félszeg kalandvágy megszállottja lettem,
ifjúságomba visszavittelek,
s álomban ismert, ébren ismeretlen
barokk tornyok közt kószáltam veled.
„Talán csoda történik” – képzelegtem.
„Felejtünk kínokat, förtelmeket.”
Nem sikerül soha a lehetetlen.
Bolond tervezgető a képzelet.
Foszló szivárványgomolyagon át,
az együtt látott csorba koponyák
sárga kezüket tiltva emelik föl.
A mélybe kézen fogva zuhanunk,
de a föld hátán nincsen egy utunk.
Nem válthatlak meg kísérteteidtől.
 

5

Cserépre tört maradék büszkeségem:
szólok, s nem én vagyok az, aki szól;
fénylő kavicsért túrok a szemétben,
tengődöm más elmék koncaiból.
Önmagamat fogyasztom és fölélem;
a majomi, személytelen vigyor
átüt a túlápolt egyéniségen,
s a köszörű-idő porrá csiszol.
Hajam kihull, és fogaim kitörnek,
a kérés átokszóként visszaförmed;
mi másnak szárnyat adna, földre ránt.
Kapaszkodom siralmas tévhitekbe,
s a rosszat szülő jó szándék sziszegve
arcomba visszasújtó bumeráng.
 

6

Szomorú, ha a szív megalkuvást
keres; szeretni szomorú felényi
szeretetért, vagy annyiért se, mást.
Szomorú lesz még húsz évet leélni.
És szomorú a lassú rombolást
önmagunkban beletörődve nézni,
a sejtjeinkbe szívódott tudást
viselni, s testet, elmét nem cserélni.
Szomorú bízni az esetlegesben,
s hogy örök önvád közben is nyesetlen
bűnöknek hajt ki bennünk busa bokra.
Szomorú bámészkodni ténferegve,
mások fölött felragyogó egekre,
mások felé forduló mosolyokra.
 

7

Csak egy arccal szegényedik világod.
Csak egy fokkal lesz sápadtabb a nap.
Csak egy rabszolga sír, egy megalázott.
Csak egy vadállat nyí korbács alatt.
Csak egyvalaki nem jön, hogyha várod.
Csak egy árnysáv pásztázza a falat.
Csak egy ízzel lesz keserűbb magányod.
Csak egy perced, mely önváddal marat.
Csak egy madár verdes redőnyödön.
Csak egy szegény dalt fojt meg a közöny.
Csak egy láng huny ki, mely szenét fölélte.
Csak egy emlék kószál majd hontalan.
Csak egy út vesz a ködbe nyomtalan.
Csak egy földrész süllyed tengerfenékre.

 

 

 

Hamualma

Kizsarolod a szélcsendtől nyugalmát,
hogy égető homokvihar legyen.
Emléked holttengeri hamualmák
ízét idézi fel most ínyemen.
Ha föld vagy, néped meghal szomjan, éhen,
ha barlang vagy, benned tigris tanyáz,
ha templom vagy, nem mondanak misét benn,
ha ház vagy, hát lakatlan az a ház,
rozsda hízik a kulcstalan vasajtón,
vakablaktól vakulnak a falak.
Nem ítéltelek el, csak a tulajdon
irgalmatlan szívedre hagytalak.

 

 

 

Múlt

Nem indulok feléd többé zarándokútra.
A felhőt, mit körül holdfényszalag szegett,
felhúzták éjjel a kalózok árbocukra,
s tavi ősz lázbeteg freskói kéklenek.
Tétován meg-megáll a szél, ha földereng is.
Nem a lég árama, de az idő sodor
tájat, várost, szobát, miket oly messze elvisz,
s arcot, mely félig arc, félig már ködgomoly.
Mozdulatlan, tutajravatalra kötözve
úszik mindaz, mi volt, s elúszik hidegen,
elúszik céltalan, elúszik mindörökre,
és nem üzen neked, és nem üzen nekem.

 

 

 

Az elveszettek

 

Fonogatja fölöttem a mélyvizi csöndben

csillagkoszorúit az éj.

Radnóti Miklós

 
Kiket a partfokról tengerbe dobtak,
 
fogják a víz alatt
egymás kezét az imbolygó halottak,
 
hogy szét ne ússzanak.
Míg béna arccal befelé figyelnek,
 
nézik őket achát-
szemű spirálok, pikkelyes tekercsek,
 
halfarkú rózsafák.
Álmuk ellop egy-egy arcot a partról,
 
de oly viaszfakón,
hogy meg se hallják, ha jelzőharang szól
 
az elsüllyedt hajón.
Bár félelmükben egy-nyájba verődnek,
 
a vízi istenek
nem fogadják be halnyájukba őket,
 
s mikor fejük felett
a hűs árnyú jégtáblák áthaladnak,
 
meg-megborzonganak.
Nincs melege a te zöld sugaradnak,
 
tenger alatti nap.

 

 

 

A vár

Híján a védők kénnek, puskapornak,
a víz se futja pár napnál tovább.
Tán levegő se hatol be maholnap
az egyre fojtóbb ostromzáron át.
Csoda, hogy eddig tartották a várat,
mely egy haldokló tartomány szive;
kúszó hullámlökésekben beárad
a poshadt ároklé pincéibe.
A védőszent a zászlón, fiatal s agg
vitéze a szitává lőtt falaknak
az éjszakai nagy rohamra vár,
s küzd, míg a végső bástya is le nem dől,
és vér szárnyal fel az ütőerekből,
lángvilágú éjben sötét madár.

 

 

 

A kapu

A földdel egyenlő városfalaknak
kapuja még áll, – körül holt romok.
Sivatagi szél meddő ajka hagy csak
egy napórán szenvedélyes nyomot.
A múlás malma már üresen őröl,
a romlás nem csaphat több dáridót,
s mit sem tudhatnak az építkezőről
a messziről jött expedíciók.
Járhatatlan magánya süppedékeny
homokjában elakad a kerék,
s a számum porszemcsés leheletében
emlékét szimatolják a tevék.
Amit koncul kapott itt az enyészet,
félig volt csak város, félig hazug
kulisszaálom. De még századévek
múltán is megbámulják a kaput.

 

 

 

Lángok árnyékában

 

 

 

 

Amit az ember a földön tehet

Tüzet szítani, hogy kezünkbe marjon
a visszaharapó láng.
Szomjazni, hogy az első korty után
magába szívja vizét a pohár.
Tovarohanni eszelős
sikoltásoktól tarka folyosón,
megtartva ép eszünket.
Hurkot vető fények közt elterülni,
s várni, hogy a fegyver lesújtson,
vagy haladékot adjon valami
arcunkat félreértő könyörület.
Kihívó szókkal ingerelni
a más irányba forduló közönyt.
Tengődve a megszokható veszély
színtelen közegében,
titkos ablakra lelni,
s az ötszáz évvel ezutáni város
elmosódott képét megsejteni.
Betömött füllel is figyelni
elfojtott, ismeretlen hangokat,
s fölpeckelt szájjal is felelni rájuk.

 

 

 

Tanulmányfej

Kassák Lajos emlékének

 
A boltozatos, napsütötte koponya
magába gyűjtötte a fényt,
mely most ott foszforeszkál
a szürkületben,
a mozdulatlan szemgolyók felületén.
Szabálytalan görbületek,
redők…
Két rézsútos vonal
az orrcimpáktól a szájszögletig,
akár az óra arcán
a mutatók érzékeny csápjai.
Az arc befelé hallgatózik,
ahol időtlen zeneszó
hullámai áradnak és apadnak,
s már-már kicsapnak a homlok mögül,
hol láthatatlanul vérző nyomot hagyott
a kalap szoros töviskoronája.

 

 

 

Nyári kert

Lángszínű arc lobog a virágágyak fölött,
elfonnyasztja lehelete a sápadt rezedákat,
szája vért fröcsköl szét a bokrokon,
tüzének tűrhetetlen tébolyától
vöröslenek tehetetlenül a kőfalak,
és kemencévé fűlnek a szobák.
Kivégzett ingek lógnak a szárítókötélen.
A fakózöld gyepen halott jár láthatatlanul.
Mintha a kora délután a pusztulásba tartana.
Sötét kőtörmelék alá
bágyadtan siklik a gyík.
Tetőcserepekben megbújt vigyor
kísér mindent, ami még eleven.
Puskaporos hordón ijedt szobor
áll a kert közepén,
a robbanás előtti pillanatban.

 

 

 

Csalogányok

Az éjszakai park
alvó lombjaiból
halljuk az énekest,
a holdfény-mosta dalt,
a bársony csattogást.
Le nem kottázható
magasságokba tart,
s elhallgat hirtelen.
Felhangzik válaszul
egy fürge fütty: ezüst
tőr, mely koromsötét
drapériákba szúr.

 

 

 

Zarándokút

Fölfelé megyek vánszorogva
belső hegyomlásom görgetegén,
méregzöld fenyvesek között,
ezüstté őszült alkonyatban.
A sűrűben félénk füst nem bolyong,
nem próbálnak szárnyra kapni a sziklák,
madár nem rikolt figyelmeztetőn,
csak sárgult fű zörög,
csak zihálásom fújtatója
éleszti lépteim tüzét.
Tekintetem elvész a szürke égben.
Egy forduló után,
amelyet még sötét bozót takar,
megpillantom talán a jelenést,
a csontszikár, páncélos alakot,
a seszínű sohase-voltat,
aki táblát mutat felém,
hol legféltettebb titkaim olvashatók,
aki ismeretlen nyelven kiált
álomban hallott, régi átkokat,
s szavára hamuvá kell omlanom.

 

 

 

Levegőért kapkodva

Mintha tágas termeken keresztül
levegőért kapkodva futnánk,
hogy még egyszer hallhassuk hőskorunk
naív csataképeinek
iszap-csendbe süllyedő zaját.

 

 

 

Zsákutca

A biztonság unalmas
nyúltornyából néha előmerészkedsz,
s késpengeélű éjszakában
botorkálsz, hogy megtapogasd
a zsákutca végében a falat.

 

 

 

Önismeret

Agyrémek – foszforos szárnyú legyek
koponyám gyufásdobozában.

 

 

 

Munkamódszerül

 

1

Oly vigyázva illeszd szóhoz a szót,
mint akit csak saját
távolléte bátoríthat beszédre,
s oly aprólékos-pontosan,
ahogyan a halál fiatal arcok
évtizedek múlva megjelenő
ráncainak tervrajzán dolgozik.
 

2

Úgy nézd a jelenségeket,
mint ahogy a be nem kötött szemű fogoly
látja a fákat, bokrokat,
egy pillanattal a sortűz előtt.

 

 

 

Olyan világban éltem

Olyan világban éltem,
hol bárgyú kések szeleteltek
búzacipó-mosolyú arcokat –
hol főzelékszagú homályban
fortyogva pangtak el az eszmék –
hol a sárból gyúrt ember
sárból gyúrta isteneit.

 

 

 

Elfelejtett szavak

Fakuló partra vetve,
az eszmélet szegélyén
alélt hajótöröttek
hevernek a homokban
só-marta szemgödörrel,
gubancos, szürke hajjal,
püffedt lábuk kinyújtva.
Nyers szél csapkodja őket,
fölállnak, tántorognak,
bágyadtan visszarogynak
a kagylótörmelékes,
kényelmetlen fövenyre.
Erőtlen fejtörésben,
tétova akarásban,
aluszékony szivekben,
tört fényű mosolyokban,
ellobbant fáklyafényben,
földmélyi motozásban,
töppedt falevelekben,
föl nem épült falakban,
a csillagok porában
kallódnak…

 

 

 

Álmatlan éj

Éj, forró, lüktető éj!
Te naponta táruló anyaméh!
Újra meg újra
visszafogadja menedéked
napfényben perzselődött,
őszülő magzataidat.
Enyhíted sebeik tüzét
templomboltozatod alatt,
akol kéklőn ketyegő csillagok
mérik hozzávetőleg az időt,
s lassan mozgó fekete ingák
szabályozzák vonagló éveinket.
Verítékálarc takarta arcok
úsznak benned mozdulatlanul,
szótlanul, bár minden pórusukból
lucskos fájdalom szivárog.
Hömpölygeted jelképeidet:
mák virágából font koszorút,
lanthúros teknősbéka-páncélt,
halott fehér madarakat,
szelek hangján szóló csengettyűt.
Messziről halványzöld part dereng.
Kagylózúgásodban hallatod
a be nem váltott ígéretet,
gyertyalánggal festesz falra vért,
haldokló száján kibuggyanót,
csontvázunkat formálod ki őszi
tar gallyakból, túl az ablakon.
Ó, szoktass hát a meg nem szokhatóhoz
engem, ki ébren hányódom a baljós
lószőrmatrácokon! Mérgezz igéző,
kecsegtető káprázatokkal is,
másképp nappal elhanyatlanék,
ha túl is éllek, örökkévaló,
téged naponta, s új erőre kapva
ébredek, mikor hatalmadat
megtöri az első halvány sugár.

 

 

 

Az ősz

Szégyenkező leányként áll a nyári tájék
a gyertyafényben úszó ég alatt;
ledobja testéről a tarka rongyokat,
s hideglelős ölelkezésre készül.
Kínpadra vont madár
sikoltását utánozza a szél,
majd lenyomja az aggastyántanyák
füstjét a fuldokló mezőkre.
Az erdő sűrűjében láthatatlan
csőrök szemelgetik a haragosvörös bogyót.
Kockakövekből épült tömzsi bástyák
és négyszögű, vasrácsos ablakok.
Mint hogyha a toronyszobából
egy főkötős hajdani aggszűz
sárga arca kandikálna ki
a hegygerinc felé, honnan az alabárdos őrök,
petyhüdt fitymaszerű sapkával fejükön,
topogva elvonultak.
Kigyomlált fejtető a messzi fennsík.
Mogorva arc a távoli sziklatömb.
Szemöldöke a kúszva el nem érhető
tövisbozót. Bajsza elfajzott bujtovány.
Vörös szakálltüskéin régi szégyen
vet lángot alkonyatkor.
S elkezdenek a hallgatag növények
fonnyadt indáikkal tapogatódzni,
mint szánalomra méltó koldusok
vakságuk börtönében,
s bizonytalanba száll szomorú panaszuk:
 
Minket szegényeket
 
cudar szél tépeget
 
cudar szél fosztogat
 
zöld bőrfoszlányokat
 
zöld arcok rostjait
 
zöld szárak roncsait
 
röpítve ellohol
 
nem csillog sárga por
 
a méhek potrohán
 
hull párta és kocsány
 
meddőn hull el magunk
 
jaj olyanok vagyunk
 
mint a szökött halott
 
kit vonz egy fényszelet
 
ki félreoldalog
 
élők közt ténfereg
 
élők közt ácsorog
 
majd visszatántorog
 
a négy veremfalig
 
hol nyugton alhatik
 
többé nem háborog
 
megadja csontjait.
És mintha csak halálukat siratná,
elered az eső.
Lüktető, személytelen zokogás
rázza a fákat, bokrokat.
Erdők sóhajtozását hallani.
Nyálkás növényi vértől latyakos
zöld leple a mezőnek.
Folyókák sodrában virágmaszat
s üres bogárpáncél hajózik.
És éjszaka
mintha a láthatatlan csillagok
hullatnák könnyüket a földre.
 
Égből a földre
 
földről a földbe
 
lombról fatörzsre
 
törzsről fatőre
 
tőről gyökérig
 
gyökér tövéig
 
a föld szivéig
 
magasból mélyre
 
kéményszegélyre
 
tetőcserépre
 
homokszigetre
 
a kerti gyepre
 
virágkaróra
 
szürke folyóba
 
mocsári tóba
 
üres malomra
 
a sírhalomra
 
fekete földbe
 
a szemgödörbe
 
a szájüregbe
 
aláperegve
 
alácsorogva
 
semmit se fogyva
 
alászakadva
 
el nem apadva
 
hízva a földben
 
keringve körben
 
földről a légbe
 
légből az égbe
 
összevegyülve
 
felhőbe gyűlve
 
égből ömölve
 
megint a földre.
Ilyenkor pókhálósodik meg
arcunkon a mosolygás.
Ilyenkor tapintjuk ki az erek
félhomályában bolyongó halált,
s tápláljuk öntudatlan sejtjeinkben
a meghúzódó férgeket.
Ilyenkor merülnek alá a szörnyek,
s alusszák tél előtti álmukat
szerelmeink barlangtavában.
Ilyenkor jár a lélek
az álom és a tetszhalál határán,
és lát sosem-volt képeket,
szivárvány ívén hintázó halat,
kemencetűzben alvó csecsemőt,
faodúban országos dáridót,
hol hímoroszlán szőke lányt ölel,
s hóemberek gőzölgő puncsot isznak.
 
Mit lát, ha lát?
 
Lépcsők sokát
 
díszes lakot
 
fénycsarnokot
 
márványlapot
 
trónon napot
 
ércharsonák
 
zengő sorát
 
lángkoronát.
 
Mit lát ha lát?
 
Ködös tanyát
 
kehes banyát
 
szemben csipát
 
szájban pipát
 
dunyhacihát
 
krumplit babot
 
borulatot
 
dúló ragályt
 
hulló homályt
 
emberhalált
 
idült fekélyt
 
fekete vért
 
gyötrelmes éjt.
És már semmit se lát, csupán az őszi
sötétséget maga körül.
Mint a fának, szél rázza lombját,
gyökerei a sáros földbe nyúlnak.
Hallja a nem szájból jövő panaszt,
érzi a nem szemből hullt könnyeket.
Az álom és a tetszhalál határán
didereg, s már-már öröknek hiszi
az éjszakát. Úgy véli, hogy a hold
sírban talált, penészes pénzdarab,
s derengés láttán szürke hóesésről
képzelődik, pedig virradni kezd.

 

 

 

Önéletrajz helyett

Fogyó világosság köröskörül.
Az olvasatlan könyvsorokból
alkonyati szemrehányás szivárog.
Az öngúny tűszúrásait
elkendőzik az arcon
a tükörre rászáradt légyköpések.
Megáll-e az idő,
hogy a kicsorbult körző
krikszkrakszait jóvátehesse?
Haszontalan kibúvó:
parókát tenni kőszobrok fejére,
vagy holtak szájába bort tölteni,
mint annyian cselekszik.
Ügyet se vet mások tálkáira,
súlyaira, aki megmérte önmagát,
aki jól látja már,
hogy omló falú kastélyhoz hasonlít,
hol a háznép kihalt,
de a zászlót bevonni elfeledték.

 

 

 

Születésnapomra

Mésztől szűkül az ér, a szív, az agy,
de egyre tágul az önismeret,
amíg holttá meredt
rákok, csigák között magamra hagy
a tél elől hátráló tengerár.
Az öregedő arc rongyfüggönye
eltakarja a fiatalt.
Ha nincs miért, a lélek küzdjön-e,
ha nincs, csak az árnyékok lakta part,
csak a növényt nem tápláló föveny?
Időfoszlányokat szór szét a szél,
s forr az időtlen üst,
hol egyre fő a friss velő s a vér,
míg kiherélnek szigorú ezüst
arccal a nem nélküli angyalok.
Tegyek úgy, mint az öngyilkosjelölt,
mint a gyáva szemfényvesztő, aki
soha legyet sem ölt,
s amíg pohárban tablettákat old,
tudja, hogy úgysem issza ki?

 

 

 

De profundis

Nem ráz meg többé tornyokat sóhajtásom szele,
vérem piros folyója nem zúg át a földeken.
Képmásomat sziklába nem faragják
ormótlan nagy kezükkel
kőbaltás óriások.
A szerelem karácsonyfája,
ahol a vágy színes gyertyái égtek,
valami messzi gyermekkorba csúszott,
s a könny, mit értem ejtenek,
nem friss halottra, múmiára hull.
Hová lettek a fiatal nők,
kik szívem rózsaszín lazacszeleteit
tartósították illatos olajban,
és spulnira csavart
érzelmeimet tűdobozba zárták?
Hová lettek a lányok,
akik örökké félhomályos egemen
csillagpályájukat ragyogva rótták?
Mikor magányos arcomat
a fényreklámok zöld levében áztatom,
mikor idomtalan fejű
búvár gyanánt bukdácsolok
a múlt mélytengerében, érzem,
hogy árnyékom alattomban leválik
két sarkamról, s ellenkező irányban
eltűnik. Érzem,
nem vár többé az alkalom
nyihogva, fölkantározottan.
Már egyre tűrhetetlenebbek
a klozettkefe-bajuszok
a répabunkó orr tövében,
a képernyőn úszó lepényhal-arcok
és elvitorlázó fülek.
Egyre jobban riasztanak
a koponyán belüli omladékok.
Egyre többször állok meg, és tünődöm
hamuba írt betűk fölött.
Ha nincsen fültanú,
egyre gyakrabban hallatom
a megcsonkított cédrus jajszavát.

 

 

 

Lángok árnyékában

 

Tüzek törnek elő, mint sárkányfogak

a világegyetem tíz pontján.

Nhat Hanh

 
Ki lángok árnyékában él,
nem készül annak szemfedél,
arca viaszfehér.
Hazája már
buborékot vető homály –
égboltján alvadt vérsugár.
Estelén, éjjelén
tüzes kemencefény
a széthullt csillagok helyén.
Feje fölött
úszó lángbörtönök
parázsló mocska hömpölyög.
Apadnak teste kútjai,
elszenesednek csontjai.
Sújtják a dél néma villámai.
Látja halottak rendjeit,
vágják, verik
könyörtelen vércseppjeik.
Ha menekül,
hirtelen rávetül
a véres fény ítéletül.
Hiába fél,
kegyelmet is hiába kér,
ki lángok árnyékában él.

 

 

 

Hérosztratosz

A félmagon fogant vénarcú csecsszopó,
a majdnem elcsinált kilencedik fiú,
szülők keserve, taknyos, ótvaros pulya,
a falszhakapsz, a napratátsdaszád kamasz,
a mazna kásapusztító, a nyálfolyós
kétbalkezes, a mindigútban lökdodább,
az árnyékszéki szégyentettén rajtkapott,
az asszonynak, leánynak ittnelássalak
túléli híretek, ti délceg kérkedők,
nevét el nem felejtik, míg csak ember él,
s az alvilágban is külön hely illeti.
Diót, fügét, olajbogyót, mit évszakok
érlelnek, kéz letép és bendő eltemet
egy perc alatt. Házat, mely álló éven át
épült, szétzúz ostromgép dobta kőkolonc.
Húsz év növeszt harcossá apró gyermeket,
de dárda s nyílvessző legott végez vele.
Anészidóra és Khlóé lassan teremt,
de Árész kardja gyors, az ollós Moira is
sietve metsz. S ki tudja, tán lehullanak
aiónok óta álló csillagképek is
egy égi szélviharba fúló végnapon.
Fehérségtekre büszke márványoszlopok,
leomlotok. A törmelék, mi megmarad,
mészégetők kemencéjébe vándorol,
s bódé vagy istálló falához jó lehet.
A csóva lángja lobban, mit rátok dobok…
Ítéljétek halálra a szentségtörőt,
a templomrombolót nyúzzátok kínpadon,
holtradöbbent, hibbanterényű jámborok!
A máglya kóválygó füstjében feltörök,
s kométafarkként rémít nemzedékeket
harchirdető, tűzcsóvaszínű üstököm!

 

 

 

Hamlet elkallódott monológja

Álmát alussza Dánia.
Éjbe merültek öblök és mezők.
Magam ődöngök, álmatlan királyfi,
ama holdfény-sütötte grádicson,
hol egykor a szellem léptét követtem.
Hívom ismét, de nem jő.
Visszatérjek-e hát a palotába?
Hallgassam-e a gyilkos mámorittas
hortyogását pántolt ajtók mögül?
Vagy várjak künn, a szabad ég alatt,
s a ködös légbe írt ábrákra lessek,
miket rónak láthatatlan kezek,
s emberésznek fölfoghatatlanok?
Várjak ama rémlátásokra tán,
mik éji órán ütnek rajt halandón,
midőn akadozik légvételünk,
midőn szívünk szilaj verésbe fog,
s lüktetése a vaskos rétegekben
rárakódott nyugtalanságot tördeli?
Idézzem arcát az ártatlanoknak,
kiknek porait irigyen takarják
a sziklakatlanok hamvvedrei,
kiket megmenteni volt hivatásom,
s tán labdajátszmát folytattam hiún,
míg remélve kiáltozták nevem,
s végsóhajtásuk vádja szállt fejemre?
Nem! Hisz rettegnék újra látni őket,
kiknek ősz esői, tél karmai
szétbomlasztották csontjaik körül
a hús túl romlandó sövényét.
Mint hogyha hánykódó bárkában ülnék,
s körém a fuldoklók sereglenének,
a csónakszélért kapkodó kezek,
és nem tudnák, hogy én, a csónakos,
immár közéjük számítom magam…
Ég-föld hatalmai,
akik mulatságul formáltatok
fénylő csillagot fénytelen agyagból,
mit bánjátok, hogy hibbant tervező elv
munkál túl gyarló alkotásotokban!
Én, az úgyis hamar veszendő,
szégyenetek szemetekbe kiáltom!
Tanúim az elhullott milliók,
őspáfrányok nyomai a palában,
gigászi hüllők, szárny nélküli madarak
földből kifordult csontdarabjai,
s a fájdalmak közt nyíló anyaméh,
honnan, miként föld gyomrából a csont,
kifordul a máris halálra szánt,
síró, eleven élet.
Tanúim a természet oly csalékony
csodái, ama szemkápráztató
szikrák, a tűzszeplők a hajnal arcán,
tanúim az esti kertek lakói
s a bíbor kelyheken fel-felsötétlő
virágharag, mikor a nap kötésig
merül az óceánba.
Tanúim a folyók kikoptatott
torkolatának fövenyén a kagylók
s csigák üres héjai. És tanúim
a legszentebb eszmék, miket kigondolt
a bölcsesség, s mik szétpukkanni fognak
a légben, mint naggyá fújt hólyagok,
ha nem lesz lény, ki magvukig hatol.
Nem, ily kezektől én a büntetést
nem tűröm el, hulljon lábam elé bár
intő jelül csőr-tépte májdarab!
Midőn a tengert kémlelem, tudom,
hogy vétkes nem vagyok, csupán a ti
csalétkeitek hajórakománya
fut be a révbe, a portéka, mely közt
mohó kézzel turkál a póri nép,
főrangú hölgy s pöffeszkedő tanácsúr.
Én megvetem e szennyes kacatot,
mellyel rosszra bírjátok rá az embert.
Üzletelésetekben semmi részem.
Szabadon fogok meghalni, s ha már
ellenfél nem lehettem, el nem állok
cinkosotoknak…

 

 

 

Kancsal világ

 

 

 

 

No nézd csak

No nézd csak ezt a tűzrőlpattant, gömbölyű kis nőszemélyt,
amint a sötétben kurta lábacskáin elpörög!
Rongyokban lógnak róla tarka ruhái, az évszakok,
szétpattannak feszes fűzője pántjai, a délkörök.
Az égi szálában tivornya folyt, és hajnalig állt a bál,
a szálában, hol állt a bál, s patakokban folyt a bor,
a nagyfényű vendégsereg közül ez a nőszemély
kipenderült az ajtón tánc közben, valamikor,
s nem tud megállni azóta, évmilliókon át.
A fényes, jól fűtött teremtől lassan messze kerül,
és nem veszi észre, hogy maga van már, egymaga!
Talpára jégkéreg tapad, fejére fehér hósapka gyűl.
Mézsárga, langy tócsák helyett fekete lyukakba lép.
És nem veszi észre, míg eszelősen járja szegény,
hogy útja egyre fagyasztóbb, egyre sötétebb, úttalan út,
mit nem kísér többé soha távolban aranyló fáklyafény.

 

 

 

Egy moralista intelmei

Boldogok mindenekfölött,
kik tisztes summát örököltek,
s a bölcs ingatlanügynökök,
kik felvásárolják a földet
szent hírű remeték körött.
Jobb egy aranyból vert hatos
ólomból öntött lázsiásnál,
s aki lopott szőlőt tapos,
kártyát cinkel s orrába vájkál,
alig érzi, hogy ragacsos.
A mérlegnyelv kedvezve ing,
ha megpöccentjük észrevétlen,
és lelki árnyékszékeink
balzsamos öblítővizében
illatosabbak vétkeink.
Akinek fején sok a vaj,
takarja be a süvegével,
nem éri akkor semmi baj.
Zárt ajtó mögött böjtös étel
nagyhéten a sertéskaraj.
Csizmaszárban miskároló,
hattyút nyúzni, herélni zebrát,
alkalmatos, ha éle jó,
s vaddisznótorban holmi zsebrák
lágyékába is szúrható.
Gyümölcsünk más fáján terem,
más földjén érik a vetésünk,
s igazabb a töredelem,
ha előbb szűzlányt csöcsörészünk.
De ne szólj szám, nem fáj fejem.

 

 

 

Egy rossz költő halálára

Ő volt a mesebeli tyúk:
sohase költött, noha kotlott.
Hol járt, göröngyös volt az út,
s helyette is verslába botlott.
Mint falkából kimart vadállat,
rítt a sorvégről lemaradt rag.
Rímei párra nem találtak,
s végül is pártában maradtak.
Mennydörgés volt ajkán a sóhaj,
s átkot nyöszörögve kiáltott,
mit visszapöcköltek azonnal
fejére ügybuzgó szeráfok.
Nem boldogul a föld alatt se,
mert kötött formájú a kripta.
Lábvizek nimfája, fogadd be
lelkét szürke hullámaidba!

 

 

 

Megszívlelésül

Élők között nemegyszer
fontoskodnak a holtak,
akik újjászülettek,
de régi hullájukban felbotoltak.

 

 

 

Tanács halaknak

Ne kapjátok be, jó halak,
mit nyújtanak felétek.
Kiderül néhány perc alatt:
halétek vagy csalétek?

 

 

 

A kegyelet oltárán

Hová lettek a családi ereklyék,
a be nem vett orvosságok a polcról,
a titokban iddogált hajszeszek,
alig használt óvszerek, sérvkötők?
Hol a néma zenélődobozok
s az ezüsthangú éjjeliedények?
Hol a családhoz hozzáidomult
pamlagdíszítő oroszlánfejek?
Hol van Henrik bácsi műfogsora,
mit éjjel loptak el vizespohárból?
Hová tűnt el nagymama álszakálla,
amit viselt matrózinas korában?
Hol a gordonka, melyet nagypapa
elásott az erdőn, de rajtakapták,
s mit a diófa tetején felejtett
Máli néni, a szép burnótszelence?
Hol a bugylibicskával kiszedett
vesekövek, a spirituszban eltett
vakbelek és prosztaták s a csavarkulcs,
mit tortába sütöttek tévedésből?
Hová lett a hascsikarás miatt
el nem mondott névnapi felköszöntő?
Hol van a Bösendorfer zongorán
örökké megbicsakló Für Elise
s a férfiágon örökölt bibircsók,
melytől nemegy kasszírnő megvadult?
Hol a lényegesebb aranyköpések
élethű viaszmásolatai?
Kallódnak holmi szeméttelepen,
vagy az Andromeda-ködben lebegnek,
s iparilag föl nem használható
szellemképüket az utódok őrzik.

 

 

 

Széljegyzet

Akad, ki megunta a szépet,
s nem játssza az álmodozót;
ábrándjai ördögi képek,
búvóhelye tüskebozót.
Ha lába tilosba botorkál,
öklét mutogatva dühöng
a nyalnok, a tollnok, a polgár –
s hajdú, ki harangot önt.
Látom, amint nekem esnek –
mondván: „Anathema sit!” –,
Manders tiszteletesnek
késői utódait.
Szégyen alázna, ha járnám
én is a régi utat,
hol annyi az unt tabu s bálvány,
akár a szivarkacsutak.
Szégyen alázna, ha tűrném
vén kloakád ragacsát,
szájtátó, kockafejű rém,
emberi ostobaság!

 

 

 

A kannibál család

Pistike dá-dá a kutyust
állkapcsával a nagymamának,
amelyről lerágták a húst
családi körben, múlt vasárnap.
Apa tepsit készít elő
anyácskának, s pirul a jó nagy
adag körített csecsemő-
sült a fogatlan nagyapónak,
ki benn csibukozik, s kiált:
„Ebédet, mert éhen halok, hej!”
S mit kedvetlenül rágicsált,
gurul a félig elszopott fej
az ifjú jegyespár elébe,
kik egy padon enyelgenek,
s a holt szem pilláit kitépve
kérdezik: Szeret? Nem szeret?

 

 

 

Ártatlan kedvtelés

Munka után a hóhér hazamegy.
Megvacsorázik.
Pohár bor mellett, kenyérgalacsinból
emberkéket gyúr, cérnaszállal
felakasztja őket
  formán megtört fogpiszkálóra, gyufaszálra.
Az asztal körül tömzsi kisfiúk
bámulják ügyes apukájukat.

 

 

 

Város- és önarckép 1955

A házak sárga elefántok,
a járdák szürke tigrisek.
Tüzes liliomok forognak
kalauznők fogai közt.
Műsor mellé műsört iszik
e város, hol feszengve élek,
mint a rozmár, mely visszatorpan
a hőpalack bejáratánál,
mint a tapír, mely büntetésből
dodgemet kénytelen vezetni.
Bár lennék boldog pörsenés
gyógytornász egyengette háton,
légy a kávéház asztalán,
hol a címersas két feje
zártkörű klubot alapított,
s tarkón hajszál, mit maradék
utasüdítővel locsol
a szórakozott agronómus!
Ehelyett, úszólecke közben
a fuldoklót kell játszanom,
hogy mélyvízből kihúzzanak
halálra rémült üldözőim,
és kést fogjanak rám a parton,
miközben a porondra lépnek
bágyadt erőművészeink,
s harakiristákat gyanítva
jámbor önborotválkozókban,
mit sem sejtő lábakra ejtik
a súlyzót. S ha nem az enyémre,
gyanúba fog néhány divatfi,
ki hírt vár táskarádión
az ormányforma-változásról.
Sajnáljam-e hát, nem tudom,
ha megfeszíttetésemet
egyelőre, a kedvezőtlen
időjárás miatt lemondja
a vidám-parki rendezőség,
s örvendjek-e, ha a jelenkor
ribizlihántolás terén
szerzett érdemeimre eszmél,
s még árleszállítás előtt
selejtbe tett mentőövet tűz
glóriaként a homlokomra?

 

 

 

Walpurgis éj

A teremben folyt annak rendje-módja
szerint a bál. Loknit, vuklit, tupét
vagy parókát viselt minden boszorka,
s hímes tojásként hordta a fejét.
El voltak látva kezdetben ruhával.
Majomdzsessz játszott, refrént énekelt
egy szolgálatkész orrszarvú. Az álhaj
a csillárgyertyákkal versenyre kelt.
De megjött a mindentudó kucséber,
mire belátták, hogy úgyis hiába,
s mivelhogy szombat éj volt ez az éjjel,
pőrén szaladtak ki az éjszakába.
S míg a pálmák phalloszokká dagadtak,
s cirokseprőin szétrebbent a lányhad,
s míg szilaj főpincérek elragadtak
pisztonkacajtól spicces bálanyákat,
tüzet fogott a csillártól a lokni-,
tupé-, paróka- s vukligarmada,
s az ablakon mint forgószél csapott ki
a terem elárvult hónaljszaga.

 

 

 

Shakespeare: XIX. Henrik

(Műfordítás-paródia)
 

Harmadik felvonás

 

Tizenötödik szín

(Henrik király, lord Downtar, Anyakirályné, tombárok, pálhahordozók)

 

DOWNTAR

  Felség, a franc föld künyső parlatán
  elült a hadvasak zadorlata.
  Bék ül kevély-csornáló Mars helyén;
  s a nép, a tél-túl potnát, csart, sugát,
  pohontyot vesztő, nyögsanyarta nép
  tallót subál, polyhót vet parlagon,
  s ha pönty aszalva, surboly ha beért,
  újpénz fejében vesterát lakik,
  zengő pakád szavára jár hokornyást,
  s dibározik Bonárdus innepén.
  A franc király, ki – tudjuk – fő gyimót,
  s hétért kitesz, még morcolánkodik,
  Richárdot fölcihellve ellened,
  ennhorjodat, míg téged elsümérel,
  pihál, de csak kurtán s fonátosan.
  Mert hosszú nótát a cölöpmadár –
  hajósok tartják – ritka nap pityog.

HENRIK

  Csitándiságomat csotválja még
  e purhonya, ez a pöhös nyagóc!
  S Richárd, a nyekre? Hát ő? Mondsza csak!

DOWNTAR

  Cáp cselkesiddel sunnyog és butog
  a Vérgonyasztón…

ANYAKIRÁLYNÉ

  A Vérgonyasztón? Ó, süh! Pém! Piha!
  Szotykon vatyorgó, páhás veckelem!
  Süly rá, ki vity-váty cselkesek közin
  ennhorja ellen ily pórén pocáz!
  Csorhózzék szik töpörré jonha, vetyke,
  folyánk cihó duzzon rút harpocsán!
  Ó, habkaságos, pátyos-szép nyoszolma,
  hol monhóm szörnyt csüvöllött, süly reád!
  Süly rátok, hónál hóbb, duzos gemellők,
  miknek nedén a ded földemhedett!
  Mert nincs ponyább, nincs csetvesebb, riháltabb,
  még torzs pöhöndiek között se, mint
  e csép, ki szétmandangolá a hont!

 

(elhónyál)

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]