Egy városhoz
| Nem maradhattam ott örök rabodnak, |
| de hogy eszembe sem jutsz, mégse hidd. |
| Kockaköveid bennem súlyosodnak, |
| bennem görbülnek nagy boltíveid. |
|
| Pupillám belsejére odafestve |
| szivárványló kép több ezernyi van: |
| barokk szentek bohókás, kurta teste |
| a falfülkék kis őrbódéiban, |
|
| a minaret nyurgán és magauntan, |
| földes szobák, vörös dunyhacihák, |
| a hétöles csontváz a múzeumban |
| s a rég kihűlt török cseréppipák. |
|
| A vicinális-vágány és a várrom, |
| mint víz alól, mindegyre fölmerül, |
| oly egyszeri s tünékeny, mint az álom, |
| de éles elviselhetetlenül, |
|
| s a térzene, a harsogón banális, |
| bakák s cselédek, hölgyek és urak, |
| és a merev, mézsárga napsugár is, |
| mint egy légben maradt táncmozdulat. |
|
|
Gyermekkor
| Süllyedő, már-már víz alatti tájék, |
| zöld lobogású alkonyi falombok, |
| hol rigófüttyel labdázó fuvallat |
| borzolja kék tollait a homálynak, |
| legelésző bárányát a mezőnek |
| bárányfelhőként tükrözi az égbolt, |
| a tóba hajigált sárgás kövecskék |
| mulandó gyűrűt vetve mondanak halk |
| búcsút vízen kívüli életüknek, |
| púpos kis házak roskadnak a nyárban, |
| s a mozdulatlan árnyú pitvarokban, |
| mint kő Buddhák, öreg parasztok ülnek. |
|
| Ó, gyermekkor, te múlt s jelenvalóság, |
| gyökeredet hol tapogathatom ki? |
| A jelen a jövőbe mártja arcát, |
| a múlt szoba, de elveszett a kulcsa. |
| A gyermek érti a füvek beszédét, |
| az állatok siralmát, s faggatásra |
| a madarak nyelvén tud csak felelni. |
| A sókristályba zsúfolt végtelenség |
| törvényeit otromba műszerekkel |
| hiába fürkészném: ott más a légkör, |
| az angyalok s a rémek másneműek, |
| a jó s a rossz egymás karjába bújó |
| ikerpár, alvó s lélegzésre nyíló |
| szájukon még anyatej csöppje fénylik, |
| ott súlytalan a sziklatömb, s a pelyhek |
| mázsát nyomhatnak, a kacaj s a sírás |
| határa elmosódott, öntudatlan |
| az ébrenlét, és oly megfejthetetlen |
| az álom, mint a fecskék s gyíkok álma. |
|
| A folyó itt folyik még, de a hullám |
| nem ugyanaz már. E hajózhatatlan |
| víz titkait soha ki nem beszéli |
| az idegennek a bejárható part. |
| Nem mondja meg, melyik az a vidék, hol |
| iszapba fúl a boldog önfeledtség, |
| mely ős-ártatlan habját átitatja, |
| sem, hogy hol ér a kikötők övébe, |
| melyek először zúdítják a szennyet, |
| az állat- s embervért a szűz mederbe. |
| A kielégítetlen múltba-vágyó |
| be kell hogy érje unott önmagával, |
| s az elmúlás szörnyét kell hogy becsapja, |
| örökkön szaporítva mit sem érő |
| tarka álöltözeteit, vagy inkább, |
| áhítozva a nagy leszámolásra, |
| le kell hogy vesse maszkjait, ruháit, |
| miként végső fátylát a szív ledobja, |
| ha ráriad a szégyen reggelére. |
|
|
Alkony
|
Georg Trakl emlékének
| Vérét hullatja már az esti csillag, |
| egy elhajított labdarózsa robban, |
| s a barlangokban meggyűlik az illat, |
| mint óriás gyógyfüves-dobozokban. |
|
| Fenyők sötétzöld lángja csap az égre, |
| s megint le a párás vadonba tódul, |
| ciripelő mezőkre visszanézve |
| sír a kanásztülök búcsúztatóul. |
|
| Homály szövi szálait a bokorban, |
| s kisüt egy sistergő szempár parázsa. |
| Az ég alján, hol színleg nyugalom van, |
| nagy bíborsebek nyílnak kacagásra. |
|
| Az élet egyre haldoklásgyanúsabb… |
| Hol istenét imádja minden állat, |
| a zöld szentélyek tömjéncsendben állnak, |
| s köröttük holtak kék árnyai kúsznak. |
|
|
Évszakok temetője
| Mozdulatlan csillagi tájakon |
| tavasz, nyár, ősz, tél százéves kacatja |
| keveredik el, s a hallgatagon |
| derűs enyészetnek magát megadja. |
| Páfrányok nyúlnak ki felhők mögül, |
| mélytengerben szunnyad el a szivárvány, |
| s kánikulák verítéke kövül |
| cseppkőbarlangok kupolahomályán. |
| A szerepüket eljátszott terek, |
| korok és klímák, kallódva a boldog |
| valótlanságban, földerengenek. |
| Rothadásukban megvigasztalódott |
| gyümölcsök érnek, sarki-fény-szerű |
| sugárzásban a zöldár tovaharsan, |
| s a tavaszangyal rügyező nyelű |
| dárdájával kotor a jégavarban. |
|
A halottak folyói
| Ott hömpölyögnek, kanyarognak, |
| ahol sohasem jártunk, te meg én, |
| rőzsetűzfényű estéktől lilák, |
| vagy kékesfeketék és görcsösek, |
| mint erek egy vénember kézfején, |
| fölöttük tarfejű madár rikolt, |
| s úszik rajtuk seregnyi holt, |
| tátott szájjal bámulva fölfelé, |
| s mindegyik oly bambán kedveszegett, |
| mintha nem látott volna még eget. |
| Már-már ocsúdnak, szemüket kinyitva, |
| s képek születnek emlékezetükben, |
| egy város, egy házsor, egy nő szeme, |
| s úgy hatol a víz füljárataikba, |
| mint formátlan, de ismerős zene, |
| s mikor már kép a képpel összeállna, |
| s a zenéből kihallanék a dallam, |
| rájuk a folyók zsarnoka, a szél csap, |
| hogy az emlékszövevényt szétzilálja, |
| s szétfoszlik a ritkás, semmicske fátyol, |
| mert a holtak emléke annyit ér csak, |
| mint hóemberek álmai a nyárról. |
|
Lányarc
| elefántcsont lépcsőn gurulnak. |
|
| Varkocsok, szűz, fekete papnők |
|
|
Pusztuló arc
| Lazulnak engedetlen izmai, |
| tojásdadsága petyhüdtebb, seformább. |
| a korhadó, a szétzüllő mennyország. |
| Bizonytalanba szálló angyalok |
| viszik el szárnyukon a pírt s a hamvat. |
| Lakatlan égtáj, kiszipolyozott, |
| forró szelektől szántott, puszta gyarmat: |
|
| hol nem tudtam betelni a derűs ég |
| mosolyával, ahol ezernyi kék |
| tavacska csillogott, ahol a szellem |
| s érzékiség egymást ölelve alvó |
| testvérek voltak, hol a kegyelemben |
| benne zengett a kérés, mint harangszó |
| a homályban, benn élt az indulatban |
| a szelídség, ösztönben a szemérem, |
| s a mondott szóban a kimondhatatlan? |
|
| Meddő gőg a lefittyedt szájszegélyen… |
| Mint kém a titkot, úgy viszem tovább |
| a sárga fogsor csontvázmosolyát, |
| míg a képmutatás meg az iker |
| gyanakvás nyelvet öltöget |
| az arcból, melynek már kerülni kell |
|
|
Az aszkéta pillanata
| Aszú fügebor cellaéjjele, |
| hol vérszínű nyugtalanság világol, |
| s mert éjről-éjre birkózik vele, |
| mindent tud immár a paráznaságról. |
|
| Mérget lehel ki, úgy hozzászokott |
| a kígyó mérgéhez, mely egyre marja, |
| s most végre a hüllőt, az undokot |
| elfogta, s tagjai köré csavarja. |
|
| Átlépi az önmaga húzta kört, |
| és kéjesen förtelmes testet ölt |
| minden káprázata, mit visszafojtott. |
|
| Két orrlyukából sistereg a fény, |
| s kivirítanak kéz- és lábfején |
| a stigmák, arcán csillaglepra-foltok. |
|
|
Kettősség
| Ha a szellem testköréből kiléphet |
| egy kis időre, zakatolva jár |
| az agyvelő tovább is, mint kitépett |
| pókláb, amely pók nélkül is kaszál. |
|
| Felhőt követ a szellem s csapodár fényt, |
| az agy csak a felhúzott szerkezet |
| gépösztönét, míg óriásbogárként |
| fal az óra percegve perceket. |
|
|
Futószalagon
| Terhei vagytok, terheket vivő |
| emberek, a világnak, s elragadja |
| e megrakott rakományt az idő |
| magatok gyártotta futószalagja. |
|
| El fogjátok mindig szalasztani |
| a percet, melyben szökhetnétek. Ó, ti |
| dohos fájdalmak átalagjai, |
| kiirthatatlan képek hordozói! |
|
|
Ismeretlen hatalmak
| Ha dől a fal, a már vállal nem tartható, |
| a legbenső világ homályában lakó |
|
| Tárnáim éjjelén nyüzsögnek tettre kész |
| s öblítik szüntelen vérpályám gyülevész |
|
| Az arc nélküli rém, ha ők lépnek elő, |
| s megáll az idegen arcokból rám törő |
|
| Lelket belém, mikor föladnám a csatát, |
| Gyümölcsharangjukat így kongatják a fák, |
|
|
Együgyű könyörgés
| Csak egy hajszálat adjatok, |
|
| Tanítsatok egy percen át, |
| s megfejtem én a nap arany |
|
| arc helyett kígyóbőrt nekem, |
|
| hogy megmenthessem magamat, |
|
| hogy megtartsam, mi nem enyém! |
|
|
Várakozás
| Öregedőben a szív egyre várja, |
| hogy valami kimondhatatlan, |
| szem és homlok mögötti virradatban |
| kezdődjék ég és föld színváltozása, |
| s éjek, napok titkukról valljanak. |
| Lassan száll fel a fakó boltozatra |
| az elmosódott, lomha nap, |
| s lenn a lapályra sárga fényt vet. |
| Bozótosukban kushadnak az évek, |
| s falánk vadállatarcuk eltakarják. |
| A fölrepedt föld gyűrődéseit |
| a sugarak mint hogyha kivasalnák. |
| Az idő nagy békességben telik. |
| A gyapjas felhők kék mezőn delelnek. |
| A legyezőalakban terjedő fény |
| észrevétlen hatol be a homályba, |
| ahol őslények árnyékai élnek, |
| és történelem előtti szerelmek, |
| míg ő a sűrűben tapogatódzva |
| rálel saját rég otthagyott nyomára, |
| amely el nem enyészett mindazóta. |
| Ösvényre lép, hol rég haladt át, |
| váratlan minden, mégis egyszerű, |
| ugyanolyan a lomb s a fű, |
| ahol különös maszkokat lát, |
| félig elfelejtett halottak |
| laposra préselődött arcait. |
| Az erre járók őrajtuk taposnak. |
| Megáll szorongva, összerezzen, |
| mint aki sejti már a csapdát. |
| Ferde sugarak nyílvesszője éri, |
| feszélyező emlékek fojtogatják. |
| Tudja, bekerítették. Visszatérni |
| nem lehet már. Jobb, ha magát megadja, |
| s eltűri, ami elkerülhetetlen. |
|
A távozó
| Mögötte hosszan kígyózott az út, |
| érdes cirádáit fülébe véste |
| a láthatatlan tücskök cirpelése, |
| légoszlop nyomta, fullasztó teher, |
| s erdő nyelte el, mikor alkonyult. |
| Ő ment tovább, nem lankadó iramban, |
| s látta lombok között a holdvilágot |
| vörösleni, mint hegylakók tüzét. |
| Faodúkban kongott a tompa tamtam, |
| magasból hulló tüskés fénynyalábok |
| súrolták arcát, súrolták kezét, |
| s zöld selyemből szőtt égi létrák, |
| léggyökerek keresztezték a léptét. |
| Így jutott a bizonytalan terepre, |
| ahol fehér foltot mutat a térkép. |
| Itt-ott hideg rovarfény foszforeszkált, |
| és egyenletes zümmögés követte, |
| míg a bozótban támolygott vakon, |
| ahol emlékei szétrongyolódva |
| akadtak fenn mohó faágakon. |
|
| Tudta, hogy így lesz, tudta, hogy mi éri. |
| Tudta, hogy nincs mód visszatérnie. |
| Reggel füvetlen tengerpartra ért ki. |
| Mint nap az égen, lüktetett szive. |
| Ő bandukolt a forró ragyogásban, |
| amely minden homályt magába nyelt, |
| s nem hagyott hűset. Mégis lehevert. |
| A partra dőlt, hol mindörökre nyár van. |
| Fáradt volt. Aludni akart. |
| Aludt. Árnyéka testéből kilépett, |
| mint aki jobban tudja, mit tegyen. |
| Ment az árnyék, kémlelte a vidéket, |
| letérdepelt, megmosta arcát. |
| A test földön feküdt, élettelen |
| tartásban, úgy, ahogy magára hagyta. |
| Föltekintett az árnyék, föl a napba. |
| A nap mereven nézett vissza rá, |
| mert egy percig habozva állt még. |
| Nem látta senki, hogy az árnyék |
| magától hajolt a tagló alá. |
|
|
Megnyugvás
| Növényi sejtek öntudatlan mámora, |
| állatok álma, az el nem gondolt gondolat |
| békéje tölt el. Látni nem vágyó szemem |
| homályt iszik, barlangfal ábráin legel, |
| mozgást ha lát, kialudt lángok árnyait, |
| s magába fordul, mint aki mindent megbocsát. |
| Mit látna, hogyha látni akarna? Völgyeit |
| és kúpjait kopár arcoknak, a szemgödör |
| kéken ragyogó vagy nyálkás, poshadó tavát, |
| körültűzdelve a pillák pálcikáival, |
| tar koponyák fennsíkját, szőke s barna haj |
| őserdejét, talányos horpadásokat, |
| terméketlen hegeket s a fül cseppkő-alakzatát. |
| S ha mindezektől elfordulna is, magát |
| látná mindenben, ami fut, üvölt, sziszeg, |
| prédára vadász, vagy föld alatt növeszt gumót, |
| nyüzsögve, veckelődve küzd az életért, |
| s hozzá tapad még kínban haldokolva is, |
| bár nem tudhatja, volt-e célja küzdeni. |
|
| Nyugodt vagyok, mert lassan újra az leszek, |
| mi voltam egykor: bár piciny részecske csak, |
| de végtelen fény része, oszthatatlanul |
| egy a szájjal, mely szalmaszálon fújja ki |
| színes világbuborékait, tűzgömbjeit, |
| s míg engedi felszínüket burjánzani, |
| kedvére van milliónyi tarka semmiség. |
|
| Érzem, hogy lassan elnyüvöm kölöncömet, |
| csontszerkezetre húzott gyatra burkomat. |
| Legyűröm az önzést, vérre szomjas kannibált, |
| és bűneim kígyóbőrét levedlem én. |
| Szétszórom azt, mi mérgező, bár súlytalan, |
| a gondolat mihaszna pitypangpelyheit, |
| az értelmetlen ösztönök darázsraját, |
| és visszanyert hazámba nélkülük megyek, |
| hol ismeretlen a boldogság s a szenvedés… |
|
|
Megbántott halottakhoz
| Ti, kik az éjben, melynek neve nincsen, |
| puszta névvé, majd éjjé foszlotok, |
| szánjátok meg függőleges gerincem, |
| vízszintesen is büszke oszlopok! |
|
| Mit arcotokba vághattam, a szégyen |
| visszaháramlott a fejemre rég, |
| szívem puhára főtt saját levében, |
| hogy megutálja a saját levét. |
|
| Az ágyakat, mikben lehorgonyoztam |
| hűtlenségből, mely titeket gyötört, |
| szú ette szét. Súlyotoktól nyomottan, |
| magához ránt, majd eltaszít a föld. |
|
| Hatalmat ad fölöttem némaságtok, |
| hatalmat, milyen emberé soha. |
| Arcok töredezett foncsora tátog, |
| és vicsorog a tükör fogsora. |
|
| Mert hathatósabban vádol, ki vádol, |
| de szó nélkül. Leselkedik reám |
| az embriós üveg spirituszából |
| az emlék tején hízó halmagány. |
|
| Arcáról a kencét, hogy végre lássam |
| igaz mivoltát, lemossa a múlt. |
| Menekülök a parton álruhásan, |
| de pőre árnyékom már vízbe fúlt. |
|
|
Töredék
| Valami történt, amit most sem értek: |
| egy éve nem szólsz hozzám. Furcsa csönd ez. |
| Egy várost, hol a tornyok égig értek, |
| közömbös mozdulattal összedöntesz, |
| s a rom fölött bolyongsz, te szép kísértet. |
| A küszöbökről szétroncsolt kutyák |
| halálig hű tekintete követ, |
| de vádolnak az üszkös csonkú fák, |
| üres talapzatok, málló kövek… |
| Mint istennő, ki hasztalant teremtett, |
| továbblebegsz, hogy feldúltad a rendet. |
| Kéklő csóvák nyomodba sisteregnek, |
| de félelem nélkül haladsz előre |
| te, a hideg égövnek kedvelője, |
| hogy gőgöd oltárán magadnak áldozz. |
| Hát tudd meg végre: nincs közöd a fákhoz, |
| nincs közöd a plántákhoz és füvekhez, |
| az állatokhoz és az emberekhez! |
| Hozzám se.................. |
|
Vád
| A lombok közt fekete csónak |
| imbolyog át. Fülelve vársz. |
| Nem félsz, amikor mozgolódnak, |
| kiket nappal sötétbe zársz? |
| Nem félsz, hogy rád ismernek ők, |
| a csülökkel, manccsal, karommal, |
| halfarokkal, nyálkás uszonnyal |
| Mikor átvonulnak fölötted, |
| nem félsz-e, hogy egyszer kikötnek |
| Nem félsz-e, hogy gyűrűbe fognak, |
| mint vérző, eleven sövény, |
| s nem ismervén szót, rád vakognak? |
|
| Nem félsz-e, hogy szügyükön izzik |
| hogy levegődet elirigylik, |
| és ketrecbűzük mellbe üt? |
|
| Őket örökre el nem zárhatod: |
| hiába minden rácsok és falak, |
| ha majd, mint tarka címerállatok, |
|
|
Kerüllek már
| Kerüllek már. Nem látlak hetek óta. |
| Nincsen mit mondanom, vagy mondanod. |
| Egyetlen fényképed asztalfiókba |
|
| Mint annyi más harc, meddő ez a harc itt, |
| föl nem adható s meg nem nyerhető. |
| Egy arc kiszenved, s megmarad sok arc, mit |
|
| Nem akarlak szeretni. Nem szeretlek. |
| Gyöngeségemért magamat szidom. |
| Sohase tudd meg, mily fények lebegnek |
|
|
Kétségbeesés
| A gyertyák visszaszívják lángjukat. |
| A vázából kihajlik az ottfeledett |
| csokor sárga árnya. Kaparászás |
| hallatszik a falban, nemsokára kibukkan |
| egy kar- vagy lábszárcsont a tapétán. |
| A le nem járt óra tehetetlenül megáll. |
|
| Madarak menekülnek szélviharban. |
| Kék vijjogás karcol jeges tetőket. |
| Ledobja batyuját az országúton a vándor, |
| lába nem viszi, lefekszik meghalni a hóba. |
| Az űrben bolygó földteke bordaközeiből |
| meghallgatásra nem lelő panasz vonít. |
|
| Felül ágyában az aludni nem tudó. |
| Magánya csordogál szürke arca árkaiban. |
| Belényilall az új megaláztatás. |
| Már nem fiatal, érzi szervei súlyát. |
| Tüdőben, szívben gyűjti hadát a romlás. |
| Arcot keres tekintete, de nem talál. |
|
|
A megalázott
| Mi voltál nékem? A vágynak, a kéznek |
| érinthetetlen, mégis hangszerem. |
| Az élő, mégis kristálytiszta lényeg. |
| Mi voltál nékem? Minden. Mindenem. |
|
| Kuszált agyamban szentté vált, rögeszmés |
| ragaszkodásom tárgya, itala |
| fényszomjamnak, az elrontott teremtés |
| kivétele, büszke diadala. |
|
| Mi voltál nékem? A váratlanul |
| talált kincs, mely koldus ölébe hull, |
| szelíd balzsam a lét minden sebére. |
|
| Közeledő, vigasztalást hozó, |
| majd elforduló, tűnő lobogó, |
| hajótörött szív szétfoszlott reménye. |
|
|
| Én mindig tudtam, hogy a kárhozottak |
| titokban testvérüknek tartanak, |
| hogy egyszer majd mint lélegző halottat |
| zárnak körül a koporsófalak, |
|
| s uzsoraárát a boldog napoknak |
| behajtja egy ki nem hívott harag. |
| Én mindig tudtam, hogy büntetni fognak, |
| de nem sejtettem, hogy teáltalad. |
|
| Én mindig tudtam… Eh, semmit se tudtam! |
| A keserűség forrásként kibuggyan |
| belül, s betömhetetlen árkot ás, |
|
| gyógyíthatatlan, indázó sebet. |
| Ma már tudom, hogy el nem követett |
| bűnökre soha sincs feloldozás. |
|
|
| Mióta élek, ő is bennem él, |
| s én csillapítom, egyre fékezem. |
| A démoni, formátlan szenvedély |
| birokra kel, viaskodik velem. |
|
| Hét évet átalszik, tunyán henyél, |
| s egyszerre rám ront orvul, hirtelen. |
| Csóvát lobogtatok, attól se fél, |
| ő gyilkosabb fegyvert hoz ellenem: |
|
| nem képzelt bánatot, mely tetszeleg |
| magában, nem kacér agyrémeket, |
| de a megrendelt halált, a valódit; |
|
| arcot öltő gomolyt, mely fölmerül |
| a semmiből, s én tehetetlenül |
| nézem, amint lassan kirajzolódik. |
|
|
| Félszeg kalandvágy megszállottja lettem, |
| ifjúságomba visszavittelek, |
| s álomban ismert, ébren ismeretlen |
| barokk tornyok közt kószáltam veled. |
|
| „Talán csoda történik” – képzelegtem. |
| „Felejtünk kínokat, förtelmeket.” |
| Nem sikerül soha a lehetetlen. |
| Bolond tervezgető a képzelet. |
|
| Foszló szivárványgomolyagon át, |
| az együtt látott csorba koponyák |
| sárga kezüket tiltva emelik föl. |
|
| A mélybe kézen fogva zuhanunk, |
| de a föld hátán nincsen egy utunk. |
| Nem válthatlak meg kísérteteidtől. |
|
|
| Cserépre tört maradék büszkeségem: |
| szólok, s nem én vagyok az, aki szól; |
| fénylő kavicsért túrok a szemétben, |
| tengődöm más elmék koncaiból. |
|
| Önmagamat fogyasztom és fölélem; |
| a majomi, személytelen vigyor |
| átüt a túlápolt egyéniségen, |
| s a köszörű-idő porrá csiszol. |
|
| Hajam kihull, és fogaim kitörnek, |
| a kérés átokszóként visszaförmed; |
| mi másnak szárnyat adna, földre ránt. |
|
| Kapaszkodom siralmas tévhitekbe, |
| s a rosszat szülő jó szándék sziszegve |
| arcomba visszasújtó bumeráng. |
|
|
| Szomorú, ha a szív megalkuvást |
| keres; szeretni szomorú felényi |
| szeretetért, vagy annyiért se, mást. |
| Szomorú lesz még húsz évet leélni. |
|
| És szomorú a lassú rombolást |
| önmagunkban beletörődve nézni, |
| a sejtjeinkbe szívódott tudást |
| viselni, s testet, elmét nem cserélni. |
|
| Szomorú bízni az esetlegesben, |
| s hogy örök önvád közben is nyesetlen |
| bűnöknek hajt ki bennünk busa bokra. |
|
| Szomorú bámészkodni ténferegve, |
| mások fölött felragyogó egekre, |
| mások felé forduló mosolyokra. |
|
|
| Csak egy arccal szegényedik világod. |
| Csak egy fokkal lesz sápadtabb a nap. |
| Csak egy rabszolga sír, egy megalázott. |
| Csak egy vadállat nyí korbács alatt. |
|
| Csak egyvalaki nem jön, hogyha várod. |
| Csak egy árnysáv pásztázza a falat. |
| Csak egy ízzel lesz keserűbb magányod. |
| Csak egy perced, mely önváddal marat. |
|
| Csak egy madár verdes redőnyödön. |
| Csak egy szegény dalt fojt meg a közöny. |
| Csak egy láng huny ki, mely szenét fölélte. |
|
| Csak egy emlék kószál majd hontalan. |
| Csak egy út vesz a ködbe nyomtalan. |
| Csak egy földrész süllyed tengerfenékre. |
|
|
|
Hamualma
| Kizsarolod a szélcsendtől nyugalmát, |
| hogy égető homokvihar legyen. |
| Emléked holttengeri hamualmák |
| ízét idézi fel most ínyemen. |
| Ha föld vagy, néped meghal szomjan, éhen, |
| ha barlang vagy, benned tigris tanyáz, |
| ha templom vagy, nem mondanak misét benn, |
| ha ház vagy, hát lakatlan az a ház, |
| rozsda hízik a kulcstalan vasajtón, |
| vakablaktól vakulnak a falak. |
| Nem ítéltelek el, csak a tulajdon |
| irgalmatlan szívedre hagytalak. |
|
Múlt
| Nem indulok feléd többé zarándokútra. |
| A felhőt, mit körül holdfényszalag szegett, |
| felhúzták éjjel a kalózok árbocukra, |
| s tavi ősz lázbeteg freskói kéklenek. |
|
| Tétován meg-megáll a szél, ha földereng is. |
| Nem a lég árama, de az idő sodor |
| tájat, várost, szobát, miket oly messze elvisz, |
| s arcot, mely félig arc, félig már ködgomoly. |
|
| Mozdulatlan, tutajravatalra kötözve |
| úszik mindaz, mi volt, s elúszik hidegen, |
| elúszik céltalan, elúszik mindörökre, |
| és nem üzen neked, és nem üzen nekem. |
|
|
Az elveszettek
|
Fonogatja fölöttem a mélyvizi csöndben
csillagkoszorúit az éj.
Radnóti Miklós
|
| Kiket a partfokról tengerbe dobtak, |
| egymás kezét az imbolygó halottak, |
|
| Míg béna arccal befelé figyelnek, |
| szemű spirálok, pikkelyes tekercsek, |
|
| Álmuk ellop egy-egy arcot a partról, |
| hogy meg se hallják, ha jelzőharang szól |
|
| Bár félelmükben egy-nyájba verődnek, |
| nem fogadják be halnyájukba őket, |
|
| a hűs árnyú jégtáblák áthaladnak, |
| Nincs melege a te zöld sugaradnak, |
|
|
A vár
| Híján a védők kénnek, puskapornak, |
| a víz se futja pár napnál tovább. |
| Tán levegő se hatol be maholnap |
| az egyre fojtóbb ostromzáron át. |
|
| Csoda, hogy eddig tartották a várat, |
| mely egy haldokló tartomány szive; |
| kúszó hullámlökésekben beárad |
| a poshadt ároklé pincéibe. |
|
| A védőszent a zászlón, fiatal s agg |
| vitéze a szitává lőtt falaknak |
| az éjszakai nagy rohamra vár, |
|
| s küzd, míg a végső bástya is le nem dől, |
| és vér szárnyal fel az ütőerekből, |
| lángvilágú éjben sötét madár. |
|
|
A kapu
| A földdel egyenlő városfalaknak |
| kapuja még áll, – körül holt romok. |
| Sivatagi szél meddő ajka hagy csak |
| egy napórán szenvedélyes nyomot. |
|
| A múlás malma már üresen őröl, |
| a romlás nem csaphat több dáridót, |
| s mit sem tudhatnak az építkezőről |
| a messziről jött expedíciók. |
|
| Járhatatlan magánya süppedékeny |
| homokjában elakad a kerék, |
| s a számum porszemcsés leheletében |
| emlékét szimatolják a tevék. |
|
| Amit koncul kapott itt az enyészet, |
| félig volt csak város, félig hazug |
| kulisszaálom. De még századévek |
| múltán is megbámulják a kaput. |
|
|
Amit az ember a földön tehet
| Tüzet szítani, hogy kezünkbe marjon |
|
| Szomjazni, hogy az első korty után |
| magába szívja vizét a pohár. |
|
| sikoltásoktól tarka folyosón, |
|
| Hurkot vető fények közt elterülni, |
| s várni, hogy a fegyver lesújtson, |
| vagy haladékot adjon valami |
| arcunkat félreértő könyörület. |
|
| a más irányba forduló közönyt. |
|
| Tengődve a megszokható veszély |
| s az ötszáz évvel ezutáni város |
| elmosódott képét megsejteni. |
|
| Betömött füllel is figyelni |
| elfojtott, ismeretlen hangokat, |
| s fölpeckelt szájjal is felelni rájuk. |
|
|
Tanulmányfej
|
Kassák Lajos emlékének
| A boltozatos, napsütötte koponya |
| magába gyűjtötte a fényt, |
| mely most ott foszforeszkál |
| a mozdulatlan szemgolyók felületén. |
|
| az orrcimpáktól a szájszögletig, |
| a mutatók érzékeny csápjai. |
|
| Az arc befelé hallgatózik, |
| hullámai áradnak és apadnak, |
| s már-már kicsapnak a homlok mögül, |
| hol láthatatlanul vérző nyomot hagyott |
| a kalap szoros töviskoronája. |
|
|
Nyári kert
| Lángszínű arc lobog a virágágyak fölött, |
| elfonnyasztja lehelete a sápadt rezedákat, |
| szája vért fröcsköl szét a bokrokon, |
| tüzének tűrhetetlen tébolyától |
| vöröslenek tehetetlenül a kőfalak, |
| és kemencévé fűlnek a szobák. |
|
| Kivégzett ingek lógnak a szárítókötélen. |
| A fakózöld gyepen halott jár láthatatlanul. |
| Mintha a kora délután a pusztulásba tartana. |
| Tetőcserepekben megbújt vigyor |
| kísér mindent, ami még eleven. |
|
| Puskaporos hordón ijedt szobor |
| a robbanás előtti pillanatban. |
|
|
Zarándokút
| Fölfelé megyek vánszorogva |
| belső hegyomlásom görgetegén, |
| méregzöld fenyvesek között, |
| ezüstté őszült alkonyatban. |
| A sűrűben félénk füst nem bolyong, |
| nem próbálnak szárnyra kapni a sziklák, |
| madár nem rikolt figyelmeztetőn, |
| Tekintetem elvész a szürke égben. |
|
| amelyet még sötét bozót takar, |
| megpillantom talán a jelenést, |
| a csontszikár, páncélos alakot, |
| hol legféltettebb titkaim olvashatók, |
| aki ismeretlen nyelven kiált |
| álomban hallott, régi átkokat, |
| s szavára hamuvá kell omlanom. |
|
|
Levegőért kapkodva
| Mintha tágas termeken keresztül |
| levegőért kapkodva futnánk, |
| hogy még egyszer hallhassuk hőskorunk |
| iszap-csendbe süllyedő zaját. |
|
Zsákutca
| nyúltornyából néha előmerészkedsz, |
| botorkálsz, hogy megtapogasd |
| a zsákutca végében a falat. |
|
Önismeret
| Agyrémek – foszforos szárnyú legyek |
| koponyám gyufásdobozában. |
|
Munkamódszerül
| Oly vigyázva illeszd szóhoz a szót, |
| távolléte bátoríthat beszédre, |
| s oly aprólékos-pontosan, |
| ahogyan a halál fiatal arcok |
| évtizedek múlva megjelenő |
| ráncainak tervrajzán dolgozik. |
|
| mint ahogy a be nem kötött szemű fogoly |
| egy pillanattal a sortűz előtt. |
|
|
Olyan világban éltem
| hol bárgyú kések szeleteltek |
| búzacipó-mosolyú arcokat – |
| hol főzelékszagú homályban |
| fortyogva pangtak el az eszmék – |
|
Elfelejtett szavak
| Nyers szél csapkodja őket, |
|
|
Álmatlan éj
| Te naponta táruló anyaméh! |
| akol kéklőn ketyegő csillagok |
| mérik hozzávetőleg az időt, |
| s lassan mozgó fekete ingák |
| szabályozzák vonagló éveinket. |
|
| Verítékálarc takarta arcok |
| úsznak benned mozdulatlanul, |
| szótlanul, bár minden pórusukból |
| lucskos fájdalom szivárog. |
| Hömpölygeted jelképeidet: |
| mák virágából font koszorút, |
| lanthúros teknősbéka-páncélt, |
| szelek hangján szóló csengettyűt. |
| Messziről halványzöld part dereng. |
|
| Kagylózúgásodban hallatod |
| a be nem váltott ígéretet, |
| gyertyalánggal festesz falra vért, |
| haldokló száján kibuggyanót, |
| csontvázunkat formálod ki őszi |
| tar gallyakból, túl az ablakon. |
|
| Ó, szoktass hát a meg nem szokhatóhoz |
| engem, ki ébren hányódom a baljós |
| lószőrmatrácokon! Mérgezz igéző, |
| kecsegtető káprázatokkal is, |
| másképp nappal elhanyatlanék, |
| ha túl is éllek, örökkévaló, |
| téged naponta, s új erőre kapva |
| ébredek, mikor hatalmadat |
| megtöri az első halvány sugár. |
|
|
Az ősz
| Szégyenkező leányként áll a nyári tájék |
| a gyertyafényben úszó ég alatt; |
| ledobja testéről a tarka rongyokat, |
| s hideglelős ölelkezésre készül. |
|
| sikoltását utánozza a szél, |
| majd lenyomja az aggastyántanyák |
| füstjét a fuldokló mezőkre. |
| Az erdő sűrűjében láthatatlan |
| csőrök szemelgetik a haragosvörös bogyót. |
|
| Kockakövekből épült tömzsi bástyák |
| és négyszögű, vasrácsos ablakok. |
| Mint hogyha a toronyszobából |
| egy főkötős hajdani aggszűz |
| a hegygerinc felé, honnan az alabárdos őrök, |
| petyhüdt fitymaszerű sapkával fejükön, |
|
| Kigyomlált fejtető a messzi fennsík. |
| Mogorva arc a távoli sziklatömb. |
| Szemöldöke a kúszva el nem érhető |
| tövisbozót. Bajsza elfajzott bujtovány. |
| Vörös szakálltüskéin régi szégyen |
|
| S elkezdenek a hallgatag növények |
| fonnyadt indáikkal tapogatódzni, |
| mint szánalomra méltó koldusok |
| s bizonytalanba száll szomorú panaszuk: |
|
| És mintha csak halálukat siratná, |
| Lüktető, személytelen zokogás |
| Erdők sóhajtozását hallani. |
| Nyálkás növényi vértől latyakos |
| Folyókák sodrában virágmaszat |
| s üres bogárpáncél hajózik. |
|
| mintha a láthatatlan csillagok |
| hullatnák könnyüket a földre. |
|
| Ilyenkor pókhálósodik meg |
| Ilyenkor tapintjuk ki az erek |
| félhomályában bolyongó halált, |
| s tápláljuk öntudatlan sejtjeinkben |
| Ilyenkor merülnek alá a szörnyek, |
| s alusszák tél előtti álmukat |
| szerelmeink barlangtavában. |
| az álom és a tetszhalál határán, |
| és lát sosem-volt képeket, |
| szivárvány ívén hintázó halat, |
| kemencetűzben alvó csecsemőt, |
| faodúban országos dáridót, |
| hol hímoroszlán szőke lányt ölel, |
| s hóemberek gőzölgő puncsot isznak. |
|
| És már semmit se lát, csupán az őszi |
| Mint a fának, szél rázza lombját, |
| gyökerei a sáros földbe nyúlnak. |
| Hallja a nem szájból jövő panaszt, |
| érzi a nem szemből hullt könnyeket. |
| Az álom és a tetszhalál határán |
| didereg, s már-már öröknek hiszi |
| az éjszakát. Úgy véli, hogy a hold |
| sírban talált, penészes pénzdarab, |
| s derengés láttán szürke hóesésről |
| képzelődik, pedig virradni kezd. |
|
|
Önéletrajz helyett
| Fogyó világosság köröskörül. |
| Az olvasatlan könyvsorokból |
| alkonyati szemrehányás szivárog. |
|
| a tükörre rászáradt légyköpések. |
|
| krikszkrakszait jóvátehesse? |
|
| parókát tenni kőszobrok fejére, |
| vagy holtak szájába bort tölteni, |
|
| Ügyet se vet mások tálkáira, |
| súlyaira, aki megmérte önmagát, |
| hogy omló falú kastélyhoz hasonlít, |
| de a zászlót bevonni elfeledték. |
|
|
Születésnapomra
| Mésztől szűkül az ér, a szív, az agy, |
| de egyre tágul az önismeret, |
| rákok, csigák között magamra hagy |
| a tél elől hátráló tengerár. |
|
| Az öregedő arc rongyfüggönye |
| Ha nincs miért, a lélek küzdjön-e, |
| ha nincs, csak az árnyékok lakta part, |
| csak a növényt nem tápláló föveny? |
|
| Időfoszlányokat szór szét a szél, |
| hol egyre fő a friss velő s a vér, |
| míg kiherélnek szigorú ezüst |
| arccal a nem nélküli angyalok. |
|
| Tegyek úgy, mint az öngyilkosjelölt, |
| mint a gyáva szemfényvesztő, aki |
| s amíg pohárban tablettákat old, |
| tudja, hogy úgysem issza ki? |
|
|
De profundis
| Nem ráz meg többé tornyokat sóhajtásom szele, |
| vérem piros folyója nem zúg át a földeken. |
| Képmásomat sziklába nem faragják |
| A szerelem karácsonyfája, |
| ahol a vágy színes gyertyái égtek, |
| valami messzi gyermekkorba csúszott, |
| s a könny, mit értem ejtenek, |
| nem friss halottra, múmiára hull. |
|
| Hová lettek a fiatal nők, |
| kik szívem rózsaszín lazacszeleteit |
| tartósították illatos olajban, |
| érzelmeimet tűdobozba zárták? |
| akik örökké félhomályos egemen |
| csillagpályájukat ragyogva rótták? |
|
| a fényreklámok zöld levében áztatom, |
| búvár gyanánt bukdácsolok |
| a múlt mélytengerében, érzem, |
| hogy árnyékom alattomban leválik |
| két sarkamról, s ellenkező irányban |
| nyihogva, fölkantározottan. |
|
| Már egyre tűrhetetlenebbek |
| a képernyőn úszó lepényhal-arcok |
| a koponyán belüli omladékok. |
| Egyre többször állok meg, és tünődöm |
| egyre gyakrabban hallatom |
| a megcsonkított cédrus jajszavát. |
|
|
Lángok árnyékában
|
Tüzek törnek elő, mint sárkányfogak
a világegyetem tíz pontján.
Nhat Hanh
|
| nem készül annak szemfedél, |
|
| égboltján alvadt vérsugár. |
|
| a széthullt csillagok helyén. |
|
| parázsló mocska hömpölyög. |
|
| Sújtják a dél néma villámai. |
|
| könyörtelen vércseppjeik. |
|
|
Hérosztratosz
| A félmagon fogant vénarcú csecsszopó, |
| a majdnem elcsinált kilencedik fiú, |
| szülők keserve, taknyos, ótvaros pulya, |
| a falszhakapsz, a napratátsdaszád kamasz, |
| a mazna kásapusztító, a nyálfolyós |
| kétbalkezes, a mindigútban lökdodább, |
| az árnyékszéki szégyentettén rajtkapott, |
| az asszonynak, leánynak ittnelássalak |
| túléli híretek, ti délceg kérkedők, |
| nevét el nem felejtik, míg csak ember él, |
| s az alvilágban is külön hely illeti. |
|
| Diót, fügét, olajbogyót, mit évszakok |
| érlelnek, kéz letép és bendő eltemet |
| egy perc alatt. Házat, mely álló éven át |
| épült, szétzúz ostromgép dobta kőkolonc. |
| Húsz év növeszt harcossá apró gyermeket, |
| de dárda s nyílvessző legott végez vele. |
| Anészidóra és Khlóé lassan teremt, |
| de Árész kardja gyors, az ollós Moira is |
| sietve metsz. S ki tudja, tán lehullanak |
| aiónok óta álló csillagképek is |
| egy égi szélviharba fúló végnapon. |
|
| Fehérségtekre büszke márványoszlopok, |
| leomlotok. A törmelék, mi megmarad, |
| mészégetők kemencéjébe vándorol, |
| s bódé vagy istálló falához jó lehet. |
| A csóva lángja lobban, mit rátok dobok… |
| Ítéljétek halálra a szentségtörőt, |
| a templomrombolót nyúzzátok kínpadon, |
| holtradöbbent, hibbanterényű jámborok! |
| A máglya kóválygó füstjében feltörök, |
| s kométafarkként rémít nemzedékeket |
| harchirdető, tűzcsóvaszínű üstököm! |
|
|
Hamlet elkallódott monológja
| Éjbe merültek öblök és mezők. |
| Magam ődöngök, álmatlan királyfi, |
| ama holdfény-sütötte grádicson, |
| hol egykor a szellem léptét követtem. |
| Visszatérjek-e hát a palotába? |
| Hallgassam-e a gyilkos mámorittas |
| hortyogását pántolt ajtók mögül? |
| Vagy várjak künn, a szabad ég alatt, |
| s a ködös légbe írt ábrákra lessek, |
| miket rónak láthatatlan kezek, |
| s emberésznek fölfoghatatlanok? |
|
| Várjak ama rémlátásokra tán, |
| mik éji órán ütnek rajt halandón, |
| midőn akadozik légvételünk, |
| midőn szívünk szilaj verésbe fog, |
| s lüktetése a vaskos rétegekben |
| rárakódott nyugtalanságot tördeli? |
| Idézzem arcát az ártatlanoknak, |
| kiknek porait irigyen takarják |
| a sziklakatlanok hamvvedrei, |
| kiket megmenteni volt hivatásom, |
| s tán labdajátszmát folytattam hiún, |
| míg remélve kiáltozták nevem, |
| s végsóhajtásuk vádja szállt fejemre? |
| Nem! Hisz rettegnék újra látni őket, |
| kiknek ősz esői, tél karmai |
| szétbomlasztották csontjaik körül |
| a hús túl romlandó sövényét. |
|
| Mint hogyha hánykódó bárkában ülnék, |
| s körém a fuldoklók sereglenének, |
| a csónakszélért kapkodó kezek, |
| és nem tudnák, hogy én, a csónakos, |
| immár közéjük számítom magam… |
| akik mulatságul formáltatok |
| fénylő csillagot fénytelen agyagból, |
| mit bánjátok, hogy hibbant tervező elv |
| munkál túl gyarló alkotásotokban! |
| Én, az úgyis hamar veszendő, |
| szégyenetek szemetekbe kiáltom! |
|
| Tanúim az elhullott milliók, |
| őspáfrányok nyomai a palában, |
| gigászi hüllők, szárny nélküli madarak |
| földből kifordult csontdarabjai, |
| s a fájdalmak közt nyíló anyaméh, |
| honnan, miként föld gyomrából a csont, |
| kifordul a máris halálra szánt, |
| Tanúim a természet oly csalékony |
| csodái, ama szemkápráztató |
| szikrák, a tűzszeplők a hajnal arcán, |
| tanúim az esti kertek lakói |
| s a bíbor kelyheken fel-felsötétlő |
| virágharag, mikor a nap kötésig |
| Tanúim a folyók kikoptatott |
| torkolatának fövenyén a kagylók |
| s csigák üres héjai. És tanúim |
| a legszentebb eszmék, miket kigondolt |
| a bölcsesség, s mik szétpukkanni fognak |
| a légben, mint naggyá fújt hólyagok, |
| ha nem lesz lény, ki magvukig hatol. |
|
| Nem, ily kezektől én a büntetést |
| nem tűröm el, hulljon lábam elé bár |
| intő jelül csőr-tépte májdarab! |
| Midőn a tengert kémlelem, tudom, |
| hogy vétkes nem vagyok, csupán a ti |
| csalétkeitek hajórakománya |
| fut be a révbe, a portéka, mely közt |
| mohó kézzel turkál a póri nép, |
| főrangú hölgy s pöffeszkedő tanácsúr. |
|
| Én megvetem e szennyes kacatot, |
| mellyel rosszra bírjátok rá az embert. |
| Üzletelésetekben semmi részem. |
| Szabadon fogok meghalni, s ha már |
| ellenfél nem lehettem, el nem állok |
|
|
No nézd csak
| No nézd csak ezt a tűzrőlpattant, gömbölyű kis nőszemélyt, |
| amint a sötétben kurta lábacskáin elpörög! |
| Rongyokban lógnak róla tarka ruhái, az évszakok, |
| szétpattannak feszes fűzője pántjai, a délkörök. |
| Az égi szálában tivornya folyt, és hajnalig állt a bál, |
| a szálában, hol állt a bál, s patakokban folyt a bor, |
| a nagyfényű vendégsereg közül ez a nőszemély |
| kipenderült az ajtón tánc közben, valamikor, |
| s nem tud megállni azóta, évmilliókon át. |
| A fényes, jól fűtött teremtől lassan messze kerül, |
| és nem veszi észre, hogy maga van már, egymaga! |
| Talpára jégkéreg tapad, fejére fehér hósapka gyűl. |
| Mézsárga, langy tócsák helyett fekete lyukakba lép. |
| És nem veszi észre, míg eszelősen járja szegény, |
| hogy útja egyre fagyasztóbb, egyre sötétebb, úttalan út, |
| mit nem kísér többé soha távolban aranyló fáklyafény. |
|
Egy moralista intelmei
| kik tisztes summát örököltek, |
| s a bölcs ingatlanügynökök, |
| kik felvásárolják a földet |
| szent hírű remeték körött. |
|
| Jobb egy aranyból vert hatos |
| ólomból öntött lázsiásnál, |
| s aki lopott szőlőt tapos, |
| kártyát cinkel s orrába vájkál, |
| alig érzi, hogy ragacsos. |
|
| A mérlegnyelv kedvezve ing, |
| ha megpöccentjük észrevétlen, |
|
| Zárt ajtó mögött böjtös étel |
|
| hattyút nyúzni, herélni zebrát, |
| s vaddisznótorban holmi zsebrák |
|
| Gyümölcsünk más fáján terem, |
| más földjén érik a vetésünk, |
| ha előbb szűzlányt csöcsörészünk. |
| De ne szólj szám, nem fáj fejem. |
|
|
Egy rossz költő halálára
| sohase költött, noha kotlott. |
| Hol járt, göröngyös volt az út, |
| s helyette is verslába botlott. |
|
| Mint falkából kimart vadállat, |
| rítt a sorvégről lemaradt rag. |
| Rímei párra nem találtak, |
| s végül is pártában maradtak. |
|
| Mennydörgés volt ajkán a sóhaj, |
| s átkot nyöszörögve kiáltott, |
| mit visszapöcköltek azonnal |
| fejére ügybuzgó szeráfok. |
|
| Nem boldogul a föld alatt se, |
| mert kötött formájú a kripta. |
| Lábvizek nimfája, fogadd be |
| lelkét szürke hullámaidba! |
|
|
Megszívlelésül
| de régi hullájukban felbotoltak. |
|
Tanács halaknak
| Ne kapjátok be, jó halak, |
| Kiderül néhány perc alatt: |
|
A kegyelet oltárán
| Hová lettek a családi ereklyék, |
| a be nem vett orvosságok a polcról, |
| a titokban iddogált hajszeszek, |
| alig használt óvszerek, sérvkötők? |
|
| s az ezüsthangú éjjeliedények? |
| Hol a családhoz hozzáidomult |
| pamlagdíszítő oroszlánfejek? |
|
| Hol van Henrik bácsi műfogsora, |
| mit éjjel loptak el vizespohárból? |
| Hová tűnt el nagymama álszakálla, |
| amit viselt matrózinas korában? |
|
| Hol a gordonka, melyet nagypapa |
| elásott az erdőn, de rajtakapták, |
| s mit a diófa tetején felejtett |
| Máli néni, a szép burnótszelence? |
|
| Hol a bugylibicskával kiszedett |
| vesekövek, a spirituszban eltett |
| vakbelek és prosztaták s a csavarkulcs, |
| mit tortába sütöttek tévedésből? |
|
| Hová lett a hascsikarás miatt |
| el nem mondott névnapi felköszöntő? |
| Hol van a Bösendorfer zongorán |
| örökké megbicsakló Für Elise
|
|
| s a férfiágon örökölt bibircsók, |
| melytől nemegy kasszírnő megvadult? |
| Hol a lényegesebb aranyköpések |
|
| Kallódnak holmi szeméttelepen, |
| vagy az Andromeda-ködben lebegnek, |
| s iparilag föl nem használható |
| szellemképüket az utódok őrzik. |
|
|
Széljegyzet
| Akad, ki megunta a szépet, |
| s nem játssza az álmodozót; |
|
| Ha lába tilosba botorkál, |
| a nyalnok, a tollnok, a polgár – |
| s hajdú, ki harangot önt. |
|
| Látom, amint nekem esnek – |
| mondván: „Anathema sit!” –, |
|
| Szégyen alázna, ha járnám |
| hol annyi az unt tabu s bálvány, |
|
| Szégyen alázna, ha tűrném |
|
|
A kannibál család
| állkapcsával a nagymamának, |
| családi körben, múlt vasárnap. |
| anyácskának, s pirul a jó nagy |
| sült a fogatlan nagyapónak, |
| ki benn csibukozik, s kiált: |
| „Ebédet, mert éhen halok, hej!” |
| S mit kedvetlenül rágicsált, |
| gurul a félig elszopott fej |
| kik egy padon enyelgenek, |
| s a holt szem pilláit kitépve |
| kérdezik: Szeret? Nem szeret? |
|
Ártatlan kedvtelés
| Munka után a hóhér hazamegy. |
| Pohár bor mellett, kenyérgalacsinból |
| emberkéket gyúr, cérnaszállal |
 formán megtört fogpiszkálóra, gyufaszálra. |
| Az asztal körül tömzsi kisfiúk |
| bámulják ügyes apukájukat. |
|
Város- és önarckép 1955
| a járdák szürke tigrisek. |
| e város, hol feszengve élek, |
| mint a rozmár, mely visszatorpan |
| mint a tapír, mely büntetésből |
| dodgemet kénytelen vezetni. |
| Bár lennék boldog pörsenés |
| gyógytornász egyengette háton, |
| zártkörű klubot alapított, |
| s tarkón hajszál, mit maradék |
| Ehelyett, úszólecke közben |
| a fuldoklót kell játszanom, |
| hogy mélyvízből kihúzzanak |
| és kést fogjanak rám a parton, |
| miközben a porondra lépnek |
| s harakiristákat gyanítva |
| jámbor önborotválkozókban, |
| mit sem sejtő lábakra ejtik |
| a súlyzót. S ha nem az enyémre, |
| gyanúba fog néhány divatfi, |
| az ormányforma-változásról. |
| Sajnáljam-e hát, nem tudom, |
| a vidám-parki rendezőség, |
| s örvendjek-e, ha a jelenkor |
| szerzett érdemeimre eszmél, |
| s még árleszállítás előtt |
| selejtbe tett mentőövet tűz |
|
Walpurgis éj
| A teremben folyt annak rendje-módja |
| szerint a bál. Loknit, vuklit, tupét |
| vagy parókát viselt minden boszorka, |
| s hímes tojásként hordta a fejét. |
| El voltak látva kezdetben ruhával. |
| Majomdzsessz játszott, refrént énekelt |
| egy szolgálatkész orrszarvú. Az álhaj |
| a csillárgyertyákkal versenyre kelt. |
| De megjött a mindentudó kucséber, |
| mire belátták, hogy úgyis hiába, |
| s mivelhogy szombat éj volt ez az éjjel, |
| pőrén szaladtak ki az éjszakába. |
| S míg a pálmák phalloszokká dagadtak, |
| s cirokseprőin szétrebbent a lányhad, |
| s míg szilaj főpincérek elragadtak |
| pisztonkacajtól spicces bálanyákat, |
| tüzet fogott a csillártól a lokni-, |
| tupé-, paróka- s vukligarmada, |
| s az ablakon mint forgószél csapott ki |
| a terem elárvult hónaljszaga. |
|
Shakespeare: XIX. Henrik
(Henrik király, lord Downtar, Anyakirályné, tombárok, pálhahordozók)
DOWNTAR
| |
|
Felség, a franc föld künyső parlatán |
| |
|
elült a hadvasak zadorlata. |
| |
|
Bék ül kevély-csornáló Mars helyén; |
| |
|
s a nép, a tél-túl potnát, csart, sugát, |
| |
|
pohontyot vesztő, nyögsanyarta nép |
| |
|
tallót subál, polyhót vet parlagon, |
| |
|
s ha pönty aszalva, surboly ha beért, |
| |
|
újpénz fejében vesterát lakik, |
| |
|
zengő pakád szavára jár hokornyást, |
| |
|
s dibározik Bonárdus innepén. |
| |
|
A franc király, ki – tudjuk – fő gyimót, |
| |
|
s hétért kitesz, még morcolánkodik, |
| |
|
Richárdot fölcihellve ellened, |
| |
|
ennhorjodat, míg téged elsümérel, |
| |
|
pihál, de csak kurtán s fonátosan. |
| |
|
Mert hosszú nótát a cölöpmadár – |
| |
|
hajósok tartják – ritka nap pityog. |
HENRIK
| |
|
Csitándiságomat csotválja még |
| |
|
e purhonya, ez a pöhös nyagóc! |
| |
|
S Richárd, a nyekre? Hát ő? Mondsza csak! |
DOWNTAR
| |
|
Cáp cselkesiddel sunnyog és butog |
ANYAKIRÁLYNÉ
| |
|
A Vérgonyasztón? Ó, süh! Pém! Piha! |
| |
|
Szotykon vatyorgó, páhás veckelem! |
| |
|
Süly rá, ki vity-váty cselkesek közin |
| |
|
ennhorja ellen ily pórén pocáz! |
| |
|
Csorhózzék szik töpörré jonha, vetyke, |
| |
|
folyánk cihó duzzon rút harpocsán! |
| |
|
Ó, habkaságos, pátyos-szép nyoszolma, |
| |
|
hol monhóm szörnyt csüvöllött, süly reád! |
| |
|
Süly rátok, hónál hóbb, duzos gemellők, |
| |
|
miknek nedén a ded földemhedett! |
| |
|
Mert nincs ponyább, nincs csetvesebb, riháltabb, |
| |
|
még torzs pöhöndiek között se, mint |
| |
|
e csép, ki szétmandangolá a hont! |
(elhónyál)
|
|