A létezés rémségei

Gyászos végű kaland

Távoli zúgás. A halott

égbolt kárpitja lebben.

Nagy madarak vagy angyalok

szállnak ékes seregben?

Diadalmas felfedezőknek

flottája lel aranymezőket?

Ím, újra s újra megfogan

az ős-tenger vagy ős-ég,

termékenyíti boldogan

a nemző lehetőség,

s varázsütésre büszke tábor

rajzik ki szürke kocsonyából.

Az egyre sűrűbb légen át

zihálva erre törnek,

szabad prédájuk a világ,

átformálják a földet!

Csak higgyék röptüket szabadnak;

mint légypapíron, ittragadnak.

Sírnak, vergődnek, s egy sem él,

mire leszáll az alkony.

Ki nem elégült szenvedély

ül a vércsíkos ajkon,

halálveríték-mosta, vékony

ősz haj leng sárga koponyákon.

Ó, lelkek ős bölcsője, űr,

szeledben mennyi pálya

sodródik menthetetlenül

a gömbnek áramába,

ahol egy kannibáli étvágy

csalja csapdába martalékát!

Szférák zenéje

Meg-megrezdülök, mint hangvilla-ág,

ha olykor álmélkodva fedezem fel,

hogy mossa sziklabörtönöm falát

az egyetemes, örök zenetenger,

s derűje a boldog harmóniának,

ha foszlányokban is, cellámig árad.

Fejem fölött zenéje hömpölyög

az égre írt hangjegykolosszusoknak;

óriás tűzgömbök, csillagködök

ütemre mért, zárt összhangban forognak,

s akkordjaik oly világról beszélnek,

melytől elszakadtam, s melyet nem értek.

E szebb világból hangzó zengzetek

hulláma ringatott valaha engem,

ki az örök tudás lángja helyett

a tudat halvány mécséért esengtem,

s végül kikönyörögtem a kegyelmet,

mely kínzó rögeszmém és mindenem lett.

Boldog hangok, tudom, a nagy hazát

örökre elvesztettem, hol ti laktok.

A földbe gyökereztem, mint a fák,

s itt halok meg, hol bűzös emberaklok

közül kígyózva csap magasba néha

a szenvedés, mint sistergő rakéta.

A sorsa ellen lázadó parányt

így nyomja el a végtelen szeszélye.

Egyéniségem terhe visszaránt,

ha hívogat a mindenség zenéje,

melyből pár alamizsna-porszemecskét

hullat a gúnyos könyörületesség.

A dicsőség törmelékei

Az alkonyégen szétömlik a fény,

nyárvégi naplementék tűzvarázsa,

üres vigasz, komédiás remény…

A mennyei kemence parazsába

láthatatlan bűvész keze csepegtet

narancssárga, smaragdzöld s lila pettyet.

Ormótlan, szürke felhőbérc alatt

érces csörömpöléssel elvonulnak

az égi, szemkápráztató hadak,

s amíg a nap saját vérébe fullad,

szétágazó fényküllőktől övezve

ragyog az öncélú jelképek ezre.

A zűrzavar a rendet mímeli,

sötét mélyéből áraszt ily pazar fényt;

a semmit lengeti e légköri

szemfényvesztés átszellemült anyagként,

de rajta mégis öncsalón mereng el,

s beléálmodja vágyait az ember.

Elámulunk az égi csarnokoknak

színpompáján, szemünk mohón nyeli

e látványt, bár talpunk alatt ropognak

öndicsőségünk törmelékei,

vagy zajt se csapnak: némán, elfeledten

feküsznek a mélyebb földrétegekben.

Mert többen vannak föld alatt a holtak,

mint fent az élők milliárdjai;

köveit az elsüllyedt városoknak

a napfényre ásó fordítja ki,

s velük a múlt sárga lárvája jön föl,

kísértetté torzítva az időtől.

Mint tengerből, vetődnek egyre fel

molytól szitává rágott könyvlapok,

istenasszonyok márványteste fej

s kar nélkül, rozsdás fegyverek, kopott

aranypénzek… Hogy ránk miféle sors vár,

példázza ez a történelmi lomtár.

Bármerre is megyünk, ott kong alattunk

az egyetemes, roppant sírüreg;

szentek s hősök koponyáiba botlunk

utunkon, amely lefelé vezet,

s közben fejünk fölött feltündökölnek

káprázatai a derűs közönynek.

Ó, hány hasonló szürke csillagot

hömpölygethet végtelene a térnek,

hol égre néznek nyomorult rabok,

születnek és kihunynak a remények,

s követi csalfa vonzások parancsát

az űrben keringő boldogtalanság!

A kárhozottak himnusza

Mohók vagyunk, mindent magunkba falnánk,

s összecsattan csalódottan fogunk;

kínjainkkal űzzük a lét unalmát,

s ha görcsösen meg-megkapaszkodunk

az élet egy törékeny ágbogán,

visszaránt legfőbb rémünk, a magány.

Irigyeljük a szobrokat, e tétlen

ácsorgókat: tompán merengenek,

míg fuldokolnak kígyóölelésben,

hisz kőből vannak! Érzéketlenek,

bármily vadul-vonaglón mímelik

az élőlények szenvedéseit.

Porrá hullva álmodnánk boldogan már

az anyag örök álmát, s nem szabad.

Fölöttünk silbakol az égi zsandár,

kire e sárgolyót bízták, a nap;

elomló tájakkal szeretkezik,

és nemzi a pocsolyák férgeit.

Miatta van szünetlen erjedésben

az élet rothadón s termékenyen,

szeszélyéből született meg a két nem,

kétféle torzlény, s mert elégtelen

külön-külön mindegyik önmagának,

az ős egyformaságba visszavágynak.

Agyrémeink tenyésznek, mint a gombák,

átszellemültek s vaskosan buják;

hímjeink dühödten megostromolják

a földi lét szűk, sötét kapuját,

s a szerelem megriadt angyala

vad vércsevijjogással száll tova.

Álom, való… a tiszta ész, a téboly…

anyag és szellem kísértetei…

A forró katlan mocska bugyborékol…

S mindezt előlről kell majd kezdeni

másoknak, máshol! Vagy már ott jajongnak

a térben az idegen kárhozottak?

Te, akinek nincsen sem emberarcod,

sem emberi formájú szellemed,

ha már erőd csak kárhozókat alkot,

oltsd ki az űrben szétszórt mécseket,

s térj vissza a sötétbe, hol nem ég

másféle láng, egyedül a tiéd!

Óda a reménytelenséghez

Albert Einstein emlékének

Elememből idegen partra vetve,

fuldokolva, rémülten tátogok;

a horog nyeldeklőmet fölsebezte,

s nyoma gyógyíthatatlanul sajog,

míg alig érzékelve, noha látva

bámulok egy értelmetlen világra,

s csak azt tudom, hogy semmit sem tudok.

Bár él a lényeg millió alakban,

kezdetleges elmém nem érti meg,

számomra titka áthatolhatatlan,

mint kerge légynek az ablaküveg;

egy létező valóságból üzennek

a tapintásnak, fülnek és a szemnek,

s nem fejthetem meg üzenetüket.

Kik ők? Mik ők? – kérdem mohón, panasszal.

Hiszem, hogy tudni s látni van jogom,

és mégsem vitt előbbre egy arasszal

négy évtizednyi csecsemőkorom;

érintésüket megborzongva érzem

képben, szoborban, verssorban, zenében,

de eltűnnek, mikor gondolkozom.

Dadognom kell. Azt, ami mondhatatlan,

lehet-e hús-vér szájjal mondanom?

Pedig ha meglelném, amit kutattam,

szó a szóhoz úgy forrna ajkamon,

mint mikor két test egymást tépi, falja,

s a kettős gyönyörben egy pillanatra

fölenged a magányos fájdalom.

Rideg szeszély volt, ami létre hívott?

Hurcolom a tompa, állati bút,

a lét kínját. Fogcsikorgatva vívok

a kozmikus közönnyel háborút,

mert szellemem gyarló burokba zárta.

De jaj, egyetlen birtokom e zárka,

s elveszteni még sokkal szomorúbb!

Ha van is fényesebb, másféle lámpa,

mint értelmem, úgysem vezet vakot.

Szomjam csak a mindentudást kivánja,

s magamba botlom mindenütt: napok

s csillagködök nem tükröznek, csak engem,

és az ember-nem-járta partfövenyben

a saját lábnyomomra bukkanok.

Bár élhetnék tökéletes közönyben,

s égethetném salakká agyamat,

hogy ne vádoljam és ne is köszönjem

egy hatalmas, megvetett akarat

reám erőszakolt, terhes kegyelmét.

Tárd ki sarkig, nemes reménytelenség,

semmibe nyíló ablakaidat!