A kísérők
Szobában, utcán, mint szakasznyi testőr, |
kísérnek sárga és füstszürke fők, |
s én nem mondom meg nékik kíméletből, |
amit tudok, hogy rég halottak ők. |
|
Szájukkal, melyben nincs már nyelv, se fogsor, |
fontoskodóan tátognak felém, |
s én úgy teszek közömbös szánalomból, |
mintha hallanám őket, s érteném. |
|
Vagy én is egy vagyok e rétjevesztett |
nyájból, melyet a szélfúvás terel? |
Céltalan járnom élő emberekhez, |
s időmet jobb, ha köztük töltöm el? |
|
|
|