Kamaszkor

Mint búvár, kit vonz a tengerfenék, ahol egy elmerült világ dereng föl, kamaszkorom, úgy süllyedek beléd, ha néha megcsömörlöm már a rendtől. Jöjj, zűrzavar! Tégy boldoggá, homály! Hátat fordítok a szabályozottnak. Az alkonyat nagy körhintája száll, rajta elmosódott arcok forognak. Hadd élvezzelek újra szabadon, kamaszkor túlfűlt, zsúfolt nyári éje, te buktató indákkal telt vadon, kamaszkor kíméletlen ünnepélye! Habzó sör, pörköltszaft- és hagymaszag… Vörös-zöld lampion a holdja, napja az éjnek. Egy-egy gömbölyű pocak imbolyog, s pattog el, mint lomha labda. Akik neveltek ifjúkoromig, s kikre most egy lebujban rátalálok, reverendájukat fölemelik, és kánkánt járnak a jámbor tanárok. Meglódult az idő visszafelé, s huszonkét évvel siklik el alattam. Szívem dobog, futok a fák közé. Kamasz vagyok, szerelmes és tudatlan. Süldő-lánykák várnak a lomb alatt, viháncolók vagy mélán szomorúak; felváltva szívják hosszan ajkamat, és mellbimbójukkal szívembe szúrnak. Hazarohanok szédült-boldogan, a kisvárosi utcán, tántorogva, s boldogságomban felkötöm magam, pettyes nyakkendőmből hurkot bogozva. Két sarkam pajzán indulót dobol, míg himbálódzom az ablakkilincsen, s azt kívánom, bár jönne egy komoly, józan felnőtt, hogy mérsékletre intsen.