Fantázia

Nagy ablakszárnyak nyílnak fenn az égen, s kinéznek rózsaszín hajasbabák, míg lenn, az összekuszált táj szelében rőt lombsörényüket rázzák a fák. Látványán a riasztó idegennek, hol minden fölkavart és másnemű, kerekre nyílt angyalszemek pihennek: a réteken kókadt, perzselt a fű, mozgó foltot vet szárnya egy madárnak; s ők odafenn az alkonyatra várnak, mikor égbe nyúlik a szikla árnya, a tömzsi bucka hétölesre nő, és a homályba búvó törpenyárfa meredezik, mint meredek fenyő; fülük pipacspiros, foguk vacog, mert arc nélküli árnyéklovasok csörtetnek a láthatatlan bozótban. Így várnak megbűvölten, egy se moccan, míg a tagbaszakadt, elszánt himek nekivágnak a menny lépcsőinek, s a lebegő erkélyekig hatolnak, hol árnyak, felhők egybegomolyodnak; a kastély rózsás hercegnő-babáit ablakukból durván kiráncigálják, s a nyafka szűzek ott érzik hazáig derekukon karjuk vasizmú pántját; szúrón csiklandja kényes orrukat már az alvadt vér s a verejték szaga, vágtat feléjük a mező, a barbár sátortábor s a ködös éjszaka; lágy testüket gubancos medvebőrre szegzi a vad, kőkemény szenvedély, s tiltakozó sikolyukat legyőzve hasít húsukba a nyers, földi kéj.