A műfordító halála

Egyre gyakrabban látom képzeletben, milyen leszek húsz évvel öregebben: ütött-kopott, őszes-kopasz, sovány; egy eszpresszó a dolgozószobám, ott körmölök, a koffein eufóriáját zabálva, s meszesedő érfalaim figyelmeztetnek a halálra. Mégsem agyszélhűdés, embólia leselkedik rám. Furcsább lesz a végem: szilánkra kell annak hasadnia, aki fordított teljes életében. Ha meghalok, fakadjatok kacajra, szíveteket a részvét meg ne csalja. Mondjatok rám kemény ítéletet: „Végre megkapta, amit keresett ez a bolond, ki buzgón töltögette saját vérét idegen szellemekbe, s ha rendelésre új munkába kezdett, lefarigcsált szívéből egy gerezdet. Talán kincset kapott, de nem kimélte, s mint a krumplicukrot, olcsón kimérte. Belül így lett mindegyre üresebb, már nem tartotta semmi… szétesett. S most mi? Szemétdombra való salak.” Ne legyetek hozzám irgalmasak!