Ars poetica

Tűz hull az égből? Rád szakad a csillag zúgva, sisteregve? Költő vagy, hát ne féltsd magad, vagy tűnj el, s álljon más helyedbe! Panaszkodol, hogy túl kevés a levegőd, s megfojt e század? Jó oxigén a szenvedés, vele izzítsd forróbbra lázad. Jajgatsz, hogy nem bírod tovább? Gyerek szeretnél lenni s boldog? Miért adod az ostobát? Jól tudod, hogy nem ez a dolgod. Csak rajta, törd belé fogad szikláiba a gondolatnak, és rázd a rozzant rácsokat, mik mellkasodból megmaradtak, míg végképp meglazul a zár, s szárnya lendületére döbben szíved, e gunnyasztó madár, s csontkalitkájából kiröppen. Hadd szállja be a végtelent, emelkedjék mind magasabbra, míg madártávlatból dereng felé a földi dolgok arca. Lássa, hogy a lét bokrai ujjongva friss halált teremnek, s hogy dús, penészzöld gyom lepi mezőit a történelemnek. Lássa – bár nem tudhatja meg, hogy kárpótlás-e vagy előleg – a kényszerből nyert életet s kudarcait az agyvelőnek. Lássa, hogy a kevély falak sorra a semmibe omolnak; helyükön halvány vonalak: néhány örök képlet s viszonylat. Költő vagy, hát ne féltsd magad pokoltüzétől a jelennek. Te púpként hordod zsákodat, nem lehet azt a földre tenned. Segítő kéz nem nyúl feléd, s ha összerogynál, vagy kiállnál a sorból, terhednek felét akkor se vállalhatja más váll! Te magad légy a költemény, melyet hatalmával a szónak világra hozol! Légy tömény s elvont párlata a valónak! Erőd pattanásig feszítsd, így lesz tiéd, amit kerestél. Magad kell, hogy benépesítsd a magányt, melyre ítéltettél.