Búcsúztató

Amit szerettél, azt szerettem én, s amit te megtagadtál, megtagadtam. Melletted lettem hű, komoly, szerény: úgy éreztem, hogy vak vagyok s tudatlan. Hallgattalak, s ha végre menni kellett, jártam parázsló csillagok alatt,   vonzalmamat hurcolva, mint kínzó testvérszerelmet. Sokszor hittem: szeretlek, mint a fák a nap fényét, langyos esőt a földek, patak vizét a hal, lombját az ág, zenét a fül, fáradt szem üde zöldet. De képzeletben, hogy magam se vártam, rámtört a vágy, a kerge gyorsvonat,   s nem láttam arcodat, csak combjaid ragyogtak a homályban. Hogy egymás mellett élnünk nem lehet, belétörődtem, hisz te nem kivánod. Elmorzsolódnak így napok, hetek, s mint annyiszor már, fojtogat hiányod. Fejemben érzem a felszökkenő vért, én, dzsungelben tébolygó utazó,   amíg emberfaló indák között kapkodok levegőért. Hová fusson, kit egy kép tölt be csak? Leszállhat jéghideg pokolkörökbe, hol mellig ér a kénszagú iszap; sima cetháton csúszkálhat örökre. Hihetem-e, hogy oltalmazva rejthet lágy sír – idegen ágy, idegen öl –   a két karod elől, melyek nem simogattak, nem öleltek? Fájsz bennem, mint a szív, mely eltaszít valami drágát, mint betűk a fában, mint hitetlenben fölsajog a hit… A visszahúzódó tenger nyomában kísértetfák alá, kígyószigetre vonszolhatom mázsás árnyékomat.   Mert nincs magányosabb, mint aki mellőled van számkivetve.