Öt nap

1 A délután derűje leng a tájon. Arany pókhálót szövöget a nap az ágak közt. Komoly fakoronákon akad fenn az imbolygó gondolat, majd öntudatlan siklik át az elme valami parttalan, nagy, kék elembe. Mintha az éj után nyugodt derengés ragyogna fel az égbolt peremén, kibontakozik előttem a rend és szépség, jóval túl életem felén. Elérhetetlenségek messzi fénye! Mégis elindulok híven feléje. Harminckét évig éltem sűrü éjben, és még hét éven át félig vakon. Ó, mily kerülő ösvényekre tértem, rémek nyomát követtem a havon, s ha nem körben topogtam kerge táncot, egy inda, egy kar mindig visszarántott. Kit vádolhatnék? Egyedül a törvényt, hogy ily kegyetlenül elbánt velem! Ami történt, mindaz parancsra történt, gonosz parancsra, mely féltékenyen rejti a földlakók elől a mennyet, s helyette tarka poklokat teremtett. Ó, hány egyéni poklot felkutattam, jóval sivárabbat, mint az enyém! Micsoda undok bugyrokba zuhantam, míg egyre hajszolt a konok remény, s én lassan a rút, ostoba, kietlen ismeretek élő tárháza lettem! Vergődtem torz érzelmek dzsungelében, éltem magányban érzéketlenül, mert tompul ott a becsvágy és a szégyen, szívre, agyra sárga köd települ, a vér alvadni kezd, s alig szivárog… Ó, hullaarcú téli délutánok! Majd értem nyúlt, és újból lecsapott rám a régi, hamvadó tüzű pokol legforróbb bugyra, s összefent a posvány… Hozzád támolyogtam mindannyiszor. Melletted újra eszméletre tértem a tiszta szellem ritka légkörében. Akiben forrón túlbuzog a hála, annak szét is feszíti ajkait, bármily tilos… Féltem, hogy most a drága, a drága kéz is végleg eltaszít. De nem! Engem egy örökké magasztalt percben szelíd, testvéri csók vigasztalt. Hogyan köszönjem meg mindezt e verssel? Hogyan mondhatnám el, ki vagy nekem? Én tőled többet kaptam százezerszer, mint amennyi valódi érdemem. Ha próbálnám, szárnyát szegné az óda, és csak dadogva tudnék szólni róla.   2 Szellő leng, lábujjhegyre áll   egy kis virág; boglyas fejét kidugja két   fűszálon át. „Ne sajnálj!” így szól. „Tépj le csak!   A helyemen, mire a nyáron erre jársz,   másik terem.” Míg könnyű lábbal jársz a zöld   hegyoldalon, feléd bókol minden virág,   s körültolong. Kezedben sárga kankalin   s ibolyaszál. Most megpihensz. Szép vagy s nyugodt,   akár a táj. Egy vagy vele, oly bonyolult,   oly egyszerű. Hajad úgy leng vállad körül,   mint szőke fű. Ha lépsz, lábad nem sérti meg   szúrós kavics, behúzza éles karmait   a tüske is, virágos szőnyegként terül   eléd a part, s én megtanultam kedvedért   a könnyü dalt.   3 Két napja mentél el. Nem is tudod, micsoda űrt hagytál magad után. Búsongó fák, üres kerti padok… A lomha és kóválygó délután szinte egy helyben áll. Unalmas esték után sivár és ordító üresség. Csak két nap, de maga a végtelen idő, mely ingaként lendül le és föl, s kénye-kedvére hintázik velem, akit hozzákötöztek büntetésből. A társtalan magány is meggyötört, mégis keményen álltam a sarat, összeszorított foggal, mert a föld nem ingott-lengett a talpam alatt. Reménytelenül magamra hagyottan, egyensúlyt vesztve sosem imbolyogtam. De most egy meglódult bolygó ragad magával, és a semmiségbe ránt, ha nem szól hozzám szép, komoly szavad, és nem mutatod a helyes irányt, s mint nevére virágoknak, füveknek, nem tanítasz, hogy jobb s különb lehessek. Tudom, sok ez, és kérni nincs jogom. De vonz a szakadék… Minden forog… Ó, fogd meg a kezem! Lezuhanok, ha valakibe nem kapaszkodom.   4 A lombon átmorajlik valami mély zene. A felhők sárga kontyát tépi a szél keze. Nagy, kékesszürke hátát ezer ficánkoló, fehér hullámtaréjjal cifrázza a folyó. Vackába bújt az állat, fészkén ül a madár, dalát is abbahagyja, amíg a szél eláll. Kihűl a szív, reményét elfújta rég a szél, s ő, mint a tücsök ősszel, haláláig zenél.   5 Ma utoljára jöttem fel a hegyre, s indulni kell, mert mindjárt este van. A hamvadó nap füstgyűrű-övezte korongja lassan mind alább zuhan, s fellobognak körötte furcsa lángok, violaszínű és bíbor hasábok. Alvadt-vér-színű árnyéksáv szivárog a lomb közt, s cseppenként alápereg, kialusznak a gesztenyevirágok, e nappal égő kandeláberek. Szunnyad a táj, de bennem föl-leszállva hullámzik az emlékek árapálya. Reménytelen, de gyönyörű bolondság! Földre sütött szemmel tovább megyek, mint kire az ítéletet kimondták. Hajbókoló árnyakra förmedek. A sejtjeimbe fészkelt elmulással bolygok e lázas csillagon… s te mással. Későn találkoztunk. Csak esti holdam lehetsz, hideg csillámú égi jel, míg egyedül bíbelődöm a porban széthullt planéták cserepeivel, s agyam talaján próbálok ezernyi tigriscsíkos virágot fölnevelni. Égek, s nem csillapíthatod le lázam; szánsz, s nem lehetsz bajomban vigaszom, és nem takargathatsz be, hogy ne fázzam, italt nem adhatsz, hogyha szomjazom. Kérdlek, s te nem felelsz; nem jössz, ha várlak. Túl messze vagy! Miért nyúlnék utánad?