Vezeklés káromlásért
| Akár a tetszhalott, akit a síri éjben, |
| ahol ébredezik, a légszomj fojtogat, |
| úgy eszmélek reád, mivel hiányod érzem, |
| bár élsz bennem, nehéz, formátlan gondolat. |
| Olvasni nem tudom titokzatos nevednek |
| egy betűjét sem, így hát Istennek nevezlek |
| jobb híján. Jól tudom, hogy káromoltalak. |
|
| Tudom, hogy létezel, mindegy, hogy mily alakban. |
| E tudat vonz feléd, de vissza is taszít: |
| ily terhet nem bír el, aki nem halhatatlan. |
| Homályos szakadék a vallás szabta hit, |
| amelynek peremén szédelgek tántorogva. |
| És az elrendelés, mely pórázod, húsomba |
| vágja szüntelenül félelmes karmait. |
|
| Másféle kínok is tépdesnek napról napra, |
| s belém sajog a más szívekbe szúrt tövis. |
| A félelem sötét diadalát aratja… |
| De mért szorongok úgy? Árthatnak-e hamis |
| szavak, görögtüzek, trónból sújtó hatalmak? |
| Én különb zsarnokot választottam magamnak, |
| aki, ha eltipor, királyom akkor is. |
|
| Ő gyújtott életet bennem, s ha a szövétnek |
| egyszer tövéig ég, mert így rendeltetett, |
| és akarata mint külön személyiséget |
| megsemmisít, tüzes pokolra mégse vet. |
| Nem gondol bosszúra, bár százszor megtagadtam, |
| s bűneim serege oly végeláthatatlan, |
| mint gót templom falán burjánzó kőfejek. |
|
| A világok felett ül, de nem földi trónon, |
| e király; tér s idő trónjának két ive; |
| áramló deleje körbeforgatja folyton |
| a nagy galaktikát, s az űr mélyeibe |
| hajtja, mind távolabb, csillagködei nyáját, |
| melyek parancsait halvány szemmel vigyázzák, |
| s ha egyet int, megáll a mindenség szive. |
|
| Ő gyújtotta a szent koponyákban a lángot, |
| melyeket esztelen dühöm sárral dobált. |
| Nagy műveiken át az ő tüze sugárzott, |
| s a barlangunk körül ólálkodó halált, |
| az éhes dúvadat elűzte. Ily csodáknak |
| lehetett tanúja a gyarló emberállat. |
| Őserdőnk éjjelét beragyogta e láng. |
|
| Hányszor rohantam a hideg, szeles szabadba, |
| és őgyelegtem ott a nagy máglyák között! |
| Belém kapott a láng, és most lélekszakadva |
| kiáltom: „Nézzetek reám! Szemem fölött |
| nincsen szemöldököm, a koponyám s a tarkóm |
| letarolva, korom s pörkök lepik az arcom, |
| égett rongy a ruhám, mert nagy tűzből jövök!” |
|
| Ők vállalkoztak az iszonyú küzdelemre, |
| ahol kard nem segít, és meg nem véd a vért, |
| ahol önnönmagát emészti el az elme, |
| ahol tengernyi vér omlik ki semmiért, |
| és égi szózatot hallván, a sziklaszálak |
| sasfészkéből közénk, a rút lapályra szálltak, |
| reménytelen csatát vívni az emberért. |
|
|
|