Emberszabású panasz

Azt hittem: életünk nem vész a semmibe,
 
és hitem sokáig szilárd volt.
Azt hittem: kiszemelt minket valamire
 
a szellem, ki e földre láncolt.
Hallani véltem egy emberfölötti szót,
 
s elhittem, míg fülembe dörgött,
hogy egy test s vér velünk a négy dimenziót
 
magához fűző égi köldök,
hogy nem céltalan a hit, kétség, vágy s a kín,
 
hisz őhozzá vagyunk hasonlók,
és túl az értelem szűkös határain,
 
földerengnek a messzi ormok.
Azt hittem, csúcsukat fajunk elérheti,
 
s birtokunk lesz az új, csodás hon…
Kijózanult eszem ma már csak neveti
 
ifjúkori fontoskodásom.
Egy tükör kell, egyéb fölösleges, ha tán
 
feledni akarnám a múltat,
s szemembe vigyorog az ősi pávián;
 
ma némileg kifinomultabb.
Mit néki a patak ezüstös éneke!
 
Mit néki a zengő madárdal!
Hisz van saját magasrendű művészete,
 
mely majmon túli égbe szárnyal!
Ág hegyén a maki-Nizsinszkij ott libeg,
 
a költők nagyobbnál nagyobbak.
A cerkóf-Shelley-k, a csimpánz-Hölderlinek,
 
ó, mily csodaszépen makognak!
A nagy színpad fölött pazar díszlet az ég,
 
melyet bevilágít az estpír;
Hamlet királyfinak gyászos történetét
 
megírja egy gorilla-Shakespeare.
Sarah Bernhardt diót ropogtat s felsivít,
 
odébb egy hosszú farkú Talma
feszegeti a lét legmélyebb titkait,
 
a nagy monológot szavalva.
Gibbon-Kant megleli a magábanvaló
 
kókuszt, s a nép ünnepli Goyát
a tárlaton, ahol mutatja ragyogó,
 
püspöklila ülőgumóját.
Isten elhagyta az embert? Mindegy talán,
 
ha verset írok, vagy ha bőgök?
„Állat vagy!” – így kiált mellkasom, koponyám,
 
karomon s lábamon a szőrök.
És túl a majmokon… Félelmes sorozat!
 
Rút rémek, melyek visszajárnak:
emlősök, madarak, őshüllők és halak,
 
szülöttei gőzlő mocsárnak.
Undok mocsár a lét! Szennylé a gondolat,
 
mely agyvelőmön átszivárog!
A nyálkás éjszaka takarója alatt
 
osztódások, párosodások!
Egy perverz akarat diktálta, szörnyü kéj
 
nemzi önmagát önmagából.
Megvillan a titok s a kétértelmü éj
 
útvesztőjébe visszatáncol.
Pislákoló parázs az önhitt értelem.
 
A szentek s hősök glóriáján
felcsillanó aranysugár csak végtelen
 
pocsolyán tündöklő szivárvány.
Ugorj a mélybe! Verd sziklába a fejed!
 
Vagy élj tompultan, mint a barmok!
Ilyen kegyetlenül még nem kötözte meg
 
a népét semmiféle zsarnok.
Az áldozatra szánt jámbor állat a kés
 
vagy tagló ellen sose lázad.
Nekünk szemünk elé tárulkozik egész
 
nyíltan a ránk váró gyalázat.
Nem tud vagy nem akar rajtunk segíteni
 
ő, a mindenség alkotója;
rejtelmes üzeme melléktermékei
 
vagyunk, erjedünk félredobva.
Bizonnyal szívtelen, s ha mégis van szive,
 
miattunk nem zaklatja gyász s bú,
hiszen nem emberi formájú nagy műve,
 
s ő maga sem emberszabású.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]