Szakításkor

Ez is megtörtént. Odavan   a legvégső remény. Vádolhatok mást, mint magam,   hogy nem vagy már enyém? Fülemben egyre ott zsibongott kislányos éjszakai hangod.   Más hallja most, nem én. Leküzdhető e gyötrelem?   S ha élni kényszerít agyam, mért hívja szüntelen   foszló emlékeit, melyek kecsesen kergetőznek, és elszaladnak, mint az őzek,   ha vadász közelít? Még elviselhetetlenül   gyötör, hogy más ölel, de a seb tüze egyre hűl,   s végül heg födi el. Bár vágyam makacsul marasztal, minden elmúló pillanattal   kevésbé vagy közel. Egyszer megállapítom azt,   eljött az alkalom, hogy sutba vágjak bút, panaszt,   s nem érzem ajkamon a lealázó, dőre szomjat, mikor egy elromlott viszonynak   hulláját boncolom. Töprenghetek majd józanul:   mily furcsa az, ha két szerelmes védi oly vadul   tulajdon érdekét, s teszik, mint megvadult motollák, szinte üzemszerű pokollá   az egymás életét. A férfit útjain tovább   kíséri ész, erő. Gyámoltalanabb, ostobább,   ha megvénül, a nő. És föltámad bennem a kétség, hogy a barátság vagy a részvét   meg lesz-e menthető? S ha végül szánalmam se véd,   lehetsz vén vagy beteg, elzüllhetsz, koldulhatsz, feléd   pillantást sem vetek. A szív bolond, az ész kegyetlen, vadállat éhezik a testben…   Az ember szörnyeteg!