Bűn

Bűnről, aljasságról ki tudna többet beszélni nálam? Én voltam a kert gazdája, s buzgón öntöztem a földet, melyben a mag csirázott és kikelt. Gonosz beléndeket s bürköt vetettem. Meddő facsonkok tárták fel csupasz, megcsúfolt törzsüket. Elégedetten jártam a gaztól ellepett utat. Majd a lépések sűrűségbe vesztek. Nyüzsgött a fülledt zsúfoltság, habár forrása nem volt látható e nesznek. (Kertem kerülte állat és madár.) Itt éltünk. Reszkettél, ha a szakállas sziklák haragvó arca rád hajolt. A poshadó vizű és békanyálas tó arcod undorító tükre volt. Hogy olvasztott ércként lényembe forrjál, azt hittem, ehhez lesz erőm nekem, s mint Isten sárgolyót képére formál, világomat magam teremthetem. S mint a király, ki harcol az idővel, és esztelen építkezésbe fog, mulandó hírét menteni a kővel, gőgtől vakult szemem nem látta, hogy vad szélvihar csapott a kártyavárra, hogy a bokrok között kígyó sziszeg, s hogy Ámor elhagyott talapzatára rátelepedtek az Erinnysek. Sápadtan mentél, hangtalan haraggal. Utánad néztem, míg csattant a zár, furcsa Ádám, kit elhagyott az angyal, és elpusztított Édenébe zár. Közeledtén álmatlan éjszakámnak, amely naponta mély gyomrába nyel, rám ront emléked, és elönt a bánat. Ma már tudom, hogy bűnt követtem el. Sötéten zúg a kert. Eléri párás ablakomat a kora őszi fagy; fantasztikus virágokat cirádáz. S ha valaki kopogtat, nem te vagy.