November

Az elnyűtt proletáranya, november síró szeleket szül. Lakás ez vagy nyomortanya? A papírablakon keresztül jéghideg száj nyirkot fuvall; az eresz szürke könnye csorran. A vontatott és lassu dal vacogva hagyja el a tollam. A szív is lassan ver. Szegény ugyan miért sietne jobban? Mi sejlik, ha a fürge fény, az öntudat zöld lángja lobban? Dúlt álmok törmeléke, vagy emlékek romja, kúsza halmaz? Fölötte őr csupán az agy, amely még ítél és fogalmaz. Hogy villamos helyett gyalog járok, megszokta rég a lábam. Gyakran didergek, koplalok, és nem reménykedem csodában. Szemem elringott tétován a múzsák libbenő szalagján, s most a művészet oly sovány, akár egy számtani haladvány. Nincsenek könyvek és viták; rajtuk ínyenckedett az elme. Mindig unatkozom, de hát nem is tudom, mi érdekelne. Csatangoljak, ha jő az est, s egymást futó kalandok érjék? Már nem kíván gyönyört a test, csak szőlőcukrot és fehérjét. A másé nem kell. Süljenek finom pecsenyék és kalácsok másnak. Érvényesüljenek a törtetők, a spekulánsok. Nem érdekel, hogy mit locsog a bamba száj, mely gúnnyal illet; nem lelkemnek fáj a mocsok, csupán az érzékszerveimnek. Nem vagyok arra sem irígy, ki könnyen a magasba lendül. Tengődtek nálam jobbak így, mért járnék éppen én különbül? Szemét közt is van drágakő, de hogy én kegyéért loholjak, mely oly könnyen elnyerhető, megérdemli-e ez a korszak? Tél jön, már terjed a sötét. Sárga fénnyel virraszt a villany. Szörnyű idők emléke ég, nyújtózkodik a csontjaimban. Perc percre hullik hallhatón, mint csapból a csepp cseppre buggyan. Töprengjek-e a holnapon, avagy örökre elaludjam?