Intermezzo

Nézd az eget s a csüggedt, méla tájat, a kerteket, a tornyokat, a várat. A felhőkből, a szélből és a fákból egy esős nyári nap borúja árad. Tegnap minden forró volt és sugáros, de ma alélt és tetszhalott a város, a mozdulatlan, bűvölt csend szigetje, mit az idő, az ólmos, sárga ár mos. Rágyújtok a présház mellett a dombon. Papírcsomagból ebédem kibontom. Ringatnak a felhők, s én lassan úszom, mint szomorú vándorlegény a kompon. Diófánk máskor lombjával beárnyal, de itt most eggyé vált a fény az árnnyal. Levert vagyok. Lehet-e, hogy a versem, a földön kúszó, egykor égbe szárnyal? Itt örök hazát védett az örök hős. Családi címerem kardos, törökfős. Miért, hogy éppen bennem hallgatott el, s szunnyad a sok, vérembe költözött ős? Elindulnék, ha tudnám, merre menjek, hogy a földet figyeljem vagy a mennyet. Feledhetem-e azt, hogy körülöttem az árva ország üszkös teste gennyed? Kinek a harci kürt vad és üvöltő, változhat-e a csendes, furcsa költő, s kihűlt tüzemtől lobbanhat-e lángra, olvasva versem, egy más emberöltő? A fűben zöldruhás kabóca pattog. Egy elfutó vonat zenéje kattog. Észrevétlen kihullasz az időből. Talán maholnap meghalsz, s nem panaszkodsz.