Epilógus

Huszonhét évig szállt felettem a nap, s forgott a föld alattam. Tulajdonképpen férfi lettem, és mégis kisfiú maradtam, ki vendégségben, vacsoránál, kis szobában külön kap asztalt, bár érettebb életkoránál, s az vonzza, amit nem tapasztalt. Lehetnék egyszer én a vendég, kezem, szám nem maradna veszteg: mindent egyszerre követelnék, miből az élet kirekesztett! Jelmezbe bújok, hátha használ, ha szűrben járok, mint parasztok, vagy – májbajos vidéki kasznár – dohánybarna szakállt ragasztok. Hurkot készít, és rám vadászni piros csizmában jár az ördög, s mint disznóvá bűvölt királyfi gonosz tündérhez, így könyörgök: „Kérlek, szép börtönőr, eressz el! Az évek jönnek, s elköszönnek. Borzasztó rágondolni: egyszer meghalok, és sosem tudom meg, kínai nő hogyan becézget, s háremekben hogy megy a játék? Nem ettem soha fecskefészket, se medvetalpból kocsonyát még. És azt is hallani szeretném, hogy mit beszélek, mikor alszom. Kártyában sose volt szerencsém, s csak tükörben láttam az arcom. A tüntetők közt, lelkesülten nagy eszmékért, nem kiabáltam. Még repülőgépen sem ültem, és még Paraguayban se jártam. Hisz úgyis mindent eldobálok; értéktelen lesz, ócska holmi az, amit oly szörnyen kivánok, hogy nem is tudom felsorolni. Lelket áldoznék érte, s vért is; számon nem szólna ily kopott dal. Nagy költő lehetnék! Miért is áltatsz kétszínű mosolyoddal?!” Két pávián megáll az asztal mellett; soványak, mint a macskák, és választékos mozdulattal ülőgumójukat mutatják. E jelbeszéd értelme ennyi: „Sietünk, mert még sok a dolgunk. Ne legyen eszed, csak amennyit mi a hátsófelünkben hordunk. Mások tőkéje nő a bankban, pénzük mások teszik rulettre. E verssel babrálgatsz magadban, s a szép nők mással fekszenek le. Fejed lopótökre cseréld át, levetsz majd minden sutaságot. Boldogság kell? Kövesd a példát, a szabadító butaságot! Könnyű leszel, felhőkre ülhetsz, kamasz szelek kapnak derékon, s üdvözült törpékkel repülhetsz egy színes szappanbuborékon.”