Lázas csillagon

(1939–1956)

Férfikor

Boldog költő voltam hajdanta én.

Magától, könnyedén

lejtett a sor, csendült végén a rím,

s futottak verseim,

mint nyájas dombvidéken a patak,

mely fényes halakat

csillogtat, s hátán a szelíd fodor

falevelet sodor.

Betegség, szenvedély lábbal tiport,

hozták a férfikort.

A szárnyaló dallam bizony gyalog,

félénken oldalog.

S a Múzsa? Jaj, a tündérarcú lány

zörgő csontú, sovány.

A haja sárga fű, mely a kihalt

ház küszöbén kihajt.

Emlékeim közt régi verssorok,

mint elrejtett borok;

ha kóstolom, nem éri ajkamat

a jól ismert zamat.

Gonosz mocsárláz környez és ragály.

Elönt a borzadály!

Éjjel kigyúlni látom szerteszét

a vad törzsek tüzét.

Festett arcok, kunyhók előtt totem

s megcsonkított tetem,

lándzsák; tányérajkakról hangzanak

az indulatszavak.

Előttem áll az őserdő, bizarr,

gyilkos lakóival.

Vannak békés országok és üde

tájak! Mi hajt ide,

hol expedíciómat szervezem?

Túlél-e majd nevem?

Vagy mélyre száll, mint csőben a higany

a fagy óráiban?

Miféle torz ábrándot kergetek

e szörnyű rengeteg

mélyén? Hányan pusztultak el, akik

előttem jártak itt?

Nyílvessző zúg, súrolja vállamat.

Rajokban szállanak

a dögre gyűlő zöldarany legyek,

mégis továbbmegyek.

Karom lendül, a sűrűségbe tág

utat baltája vág,

hol az erőtlent és a habozót

felfalja a bozót.

Éjszaka

Felijed s menekülne az alvó,

keze kapkod: ó, hol a villany?

Rém jött a semmi kanyargó

ösvényén, most tovaillan.

Kívánja a csendet, a fényt, hogy agyát

újból tisztára söpörjék;

arcát legyezi, csitítja magát.

Bambán hunyorognak a körték.

Hideg fut a hátán, neszre figyel,

reccsenve ijeszti a bútor;

nem tudja, hogy így hány perc telik el,

fázós körmére huhúkol;

beteg szive gyorsan préseli szét

az erekbe elsiető vért,

acélkoszorú szorítja fejét,

ablakhoz fut levegőért.

A város a végtelen éjbe vesz el.

Lámpák pislognak a hídnál,

és fent a sötétkék ég sokezer

jégfényű csillaga vibrál.

E fényben a fák múlt századi nők,

leng fátyluk alatt laza kontyuk,

szél fújja, mely éjjel a házak előtt

szárnyas szellemfogaton fut.

Zümmög a homály, és mormol a kert.

Egyedül áll őrt a virrasztó

a többi fölött, akiket letepert

álmuk, mint barmot a lasszó.

Bűn és buja vágy fürkész, tapogat

titokban a béna mocsáron;

az undok, nyálkás állatokat

felszínre bocsátja az álom.

Háztömbök-e ott a sötét vonalak?

Mit rejthet az éj birodalma?

Hány csapda lapul takarója alatt:

börtön, kórház, gumicella,

hol lángol a szem, a száj vicsorog,

túlcsordul a kínok edénye,

s az ablakon át eszelős sikolyok

szilánkjai hullnak a mélybe!

A hold különös, vöröses ködön át

süt, mint a gyilkosok álma;

fázik s komoran burkolja magát

vulkánjai rőt hamujába;

alatta sötét szénrajz a vidék,

dúlt vázlat, ahol szomorú, nagy

tájrészletek egymás szürke szinét

nem tükrözik, árnyba borulnak.

Nagy, tintavizű folyó ez az éj,

utasát feledéssel itatja;

elzsongul a test, s nem érzi, ha mély

örvényeken át fut a sajka.

Megcsillan a víz, rémülten inal

el a hab, mit a hold bevilágít.

S ő látja az alvók ágyaival

vágtatni az ár paripáit.

Megfordul, visszafeküdne, s ahogy

ablakát csukni akarja,

hintázik a föld, lélegzete fogy,

feje szédül, zsibbad a karja.

Először a görcs a szivére rohan,

keze még odakap lehanyatlón,

azután torkáig ér a roham,

s holtan zuhan arcra a padlón.

A hajnal üvegfáján meginog

árnyéka a holt leveleknek;

távol zene szól, s hosszú futamok

ütemére a földre peregnek.

Alvó házakba bekúszna a fény,

próbálkozik újra meg újra

a tetőkön, mint dobozok fedelén

motoz a kutató vakok ujja.

Kék füst gomolyog s lebeg át a szobán.

A tetemre világit az új nap;

hálóingéből sárga, sovány

lábszárai messze kinyúlnak.

A csendben az óra ketyegni se mer;

széthullik az éj dideregve,

foszlányaiból felszáll sokezer

szomorú, halaványlila lepke.

Kövérek a fürdőben

A nap saját tüzét nem állva ődöng,

s a föld alatt fölgyújtja a szenet.

Hűsre vágyunk. De mint megannyi kőtömb,

oly súlyosak, oly lomhán fekszenek

a víz partján a fürdőző kövérek;

hanyatt hevernek, míg a rekkenő

nyárban, mint nagy gyümölcsök, lassan érnek,

és állukon sötétlő serte nő.

Mellszőrzetük sűrű, fekete bokra

dzsungel, melyben eltévedt hangya jár;

rápingálja hasukra, homlokukra

haragosvörös rózsáit a nyár.

Verejték tölti meg hájuk redőit

s alápereg, mint zsíros, sűrü könny,

de köldökük körül kis tóba gyűlik,

s a guta ül lila nyakszirtjükön.

Bukfencet vet a délibáb, s továbbszáll.

Fejükre százezer fehér acél-

sugár zuhog, mint fémes fényü nádszál.

Zubog a víz, s lángot vet. Itt a dél!

Kilenc angyal fényes réztrombitát fúj;

süket fülük mintha nem hallaná;

savószínű szemük a légbe bámul,

eszméletük mély űrbe hull alá.

Nyugodtan fekszenek, tán arra várnak,

hogy fölszippantja súlyukat a nap,

s ők könnyű fonalán egy szép sugárnak,

mint lomha ballonok, elszállanak.

Emblema poetica

Ez címerem: a nagy, kék óceánnak

vizében úszik egy piros sziget,

kopár szegélyén törpe bokrok állnak,

egy zugban árva, elfonnyadt szivek.

Méregzöld sárkány öleli körül

a pajzsot, éppen jóllakott s pihen,

állkapcsával ezüst pólyákra dűl,

melyekbe nincs pólyálva semmi sem.

Oldalt két harcos angyal karja nyúlt

a pajzs felé, a nagy villámcsapásig,

akkor levált az egyik, s mélybe hullt.

Holt társa után bámul most a másik.

Véres kezében tört sisakja lóg,

s a rajta tátongó gonosz lyukak

mélyéből apró, csintalan manók

nyelvöltve csúfolják gazdájukat.

Egy költőhöz

Nem kiáltasz hiú panaszt

az égre. Ó, nem áltatod

ily olcsó konccal bánatod,

e vérebet! Mi tudjuk azt,

hogy úgysem hallják odafent

a porba fúló szenvedély

keserveit. Erről beszél

finom soraid közt a csend.

Minket a nap tűzárja bánt.

Illőbb, ha sárga gyertyaláng

lobog, míg ablakunk alatt,

mint lomha víz, hömpölyg a bú,

s viszi a hullamosolyú,

meredt szemű királyokat.

Ajánlás

(Az árnyak kertje egyik példányához)

Téged nem érdekel a vers,

untat a költő s költeménye,

félrefordulsz, és nem figyelsz

távol zenére, kósza fényre.

Még messze van, és rejti arcát,

de ha ködsátrából kijő,

s mint férgek a szép, fiatal fát,

falja szépséged az idő,

dalom, e kis tündércseléd,

ezüstös tükröt tart eléd,

könnyű lesz lépte, mint az őznek.

Lámpád fellobog, majd kiég,

s a csendben egy idegen ég

kék csillagai kergetőznek.

Pillanatkép egy haldoklóról

Olyan volt ő az utolsó hetekben,

mint akit oldalán angyal kisér

hervadt koszorúval, s mindenki fél

tudtára adni ezt. (Közölhetetlen

és kínos is, hogy csak a többiek

látják a jelenést.) Bordái rácsa,

rései közt a napfényt átbocsátva,

kirajzolódott, s mi ablaküveg

mögött láthattuk a szétdúlt szoba

berendezését. Nem tudta, mi lelte

a tárgyakat, melyek ide-oda

imbolyogtak, siklottak körülötte,

míg testéből hajszálnyi repedések

hálózatán szivárgott el az élet.

Nyárutó

A fák között forró szél fut keresztül,

lila felhők úsznak, borong az ég.

Sajgó testtel, mint nő, ha gyermeket szül,

vad görcsökben vonaglik a vidék.

Aléltan hullik hátra betegágyán

a nyár, s vörös köpenyben haldokol,

és oldalán, mint vértanúk a máglyán,

lángolva ég két elszáradt bokor.

Körülveszik ágyát az udvaroncok,

akik konyhájában lesték a koncot:

vadmacska, róka, nyúl, sok léha vendég.

A mókus ugrál, markában dió van,

s egy finom őzbak áll tartózkodóan,

mint barnakámzsás szerzetesnövendék.

Október

Lehajtja rőtarany fejét az erdő.

A levegő friss újbor-íze csíp.

A párás dombhajlat felől kesergő

melódiát fütyül az őszi síp.

Szőlőt hoznak kosárban, prést csavarnak.

Sárgul a hegy – itt-ott kopár darab –

és mélyvörös foltjával a fagyalnak,

elcammog a szálló felhők alatt.

Bár lennék őszi felhő, melynek alját

a szélkutyák nyers-hús-színűre nyalják,

vagy szilvafőző üst fölött a gőz!

Legyek hozzád hasonló, barna, bölcs rög,

s ti megbékélten fonnyadó gyümölcsök.

Te légy koporsóm, diadalmas ősz!

Találka

1

Megvacsoráztam, feketéztem,

lassan szívtam a cigarettám.

Kint a körúti estbe kék, zöld

s vörös betűket írt a reklám.

Az újságokat félredobtam,

számítgattam, hogy még jöhetsz-e?

Az üvegen át egy csavargó

vágyódó szemmel nézni kezdte,

a fürge pincérek kezében

hogy vándorol a pecsenyéstál.

De félt szegény, hogy jön a rendőr,

így hát csoszogva tovasétált.

Gépiesen mondtam magamban

el egy verssort; jazz-zenekar szólt.

A szomszéd asztalnál kövér úr

emésztett, szájában szivar volt.

A kávéházi grafológus

megpróbált pár pengőt szerezni,

és egy sertéskereskedő

jellemét kezdte elemezni.

Egy hölgy kivette tükörét, hogy

száján megigazítsa rúzsát.

Négy nőszobor oszlopot tartott.

Talán pályatévesztett múzsák?

Fizettem, s indulni akartam,

mivel tizenegy óra múlt már;

ekkor érkeztél, s elmesélted,

milyen nehezen szabadultál.

Arcod piros volt a hidegtől,

a szemeid izzó acéltűk,

és tudtam, hogy enyém leszel

az éjjel, ahogy megbeszéltük.

2

Összemart s itthagyott a vágy,

mint szélben elzúgó darázsraj;

a sötétben két cigaretta

világított halvány parázzsal.

Feküdtünk, s az jutott eszembe,

hogy mászkáltak körötted holmi

fajankók, s csak nézték a szádat,

de sose merték megcsókolni.

Tudtam, most gyöngédnek kell lenni,

s az volna a dolgoknak rendje,

hogy mondjak már valami szépet,

ami, sajnos, nem jut eszembe.

És irigyeltem azt a férfit,

aki a nőktől gyorsan elmegy,

mikor a szerelem után

már nem kívánja a szerelmet.

Féltem fölgyújtani a villanyt,

mely garniszállókban fakó, bús;

arra gondoltam, most megy el

a legutolsó autóbusz,

s lassan elvásik minden íz,

amibe a száj belekóstol,

s arra, hogy holnap délelőtt

ötven pengőt kérek Lajostól,

s hogy bárcsak egyedül lehetnék

– nógatni kellene a percet –,

s hogy a héten lesz rá időm,

lefordítok egy Verlaine-verset.

Kissé fáztam, és úgy feküdtünk,

a semmit nézve, szótlan, ébren,

mint két fogoly az éjszaka

fekete bársonybörtönében.

Epilógus

Huszonhét évig szállt felettem

a nap, s forgott a föld alattam.

Tulajdonképpen férfi lettem,

és mégis kisfiú maradtam,

ki vendégségben, vacsoránál,

kis szobában külön kap asztalt,

bár érettebb életkoránál,

s az vonzza, amit nem tapasztalt.

Lehetnék egyszer én a vendég,

kezem, szám nem maradna veszteg:

mindent egyszerre követelnék,

miből az élet kirekesztett!

Jelmezbe bújok, hátha használ,

ha szűrben járok, mint parasztok,

vagy – májbajos vidéki kasznár –

dohánybarna szakállt ragasztok.

Hurkot készít, és rám vadászni

piros csizmában jár az ördög,

s mint disznóvá bűvölt királyfi

gonosz tündérhez, így könyörgök:

„Kérlek, szép börtönőr, eressz el!

Az évek jönnek, s elköszönnek.

Borzasztó rágondolni: egyszer

meghalok, és sosem tudom meg,

kínai nő hogyan becézget,

s háremekben hogy megy a játék?

Nem ettem soha fecskefészket,

se medvetalpból kocsonyát még.

És azt is hallani szeretném,

hogy mit beszélek, mikor alszom.

Kártyában sose volt szerencsém,

s csak tükörben láttam az arcom.

A tüntetők közt, lelkesülten

nagy eszmékért, nem kiabáltam.

Még repülőgépen sem ültem,

és még Paraguayban se jártam.

Hisz úgyis mindent eldobálok;

értéktelen lesz, ócska holmi

az, amit oly szörnyen kivánok,

hogy nem is tudom felsorolni.

Lelket áldoznék érte, s vért is;

számon nem szólna ily kopott dal.

Nagy költő lehetnék! Miért is

áltatsz kétszínű mosolyoddal?!”

Két pávián megáll az asztal

mellett; soványak, mint a macskák,

és választékos mozdulattal

ülőgumójukat mutatják.

E jelbeszéd értelme ennyi:

„Sietünk, mert még sok a dolgunk.

Ne legyen eszed, csak amennyit

mi a hátsófelünkben hordunk.

Mások tőkéje nő a bankban,

pénzük mások teszik rulettre.

E verssel babrálgatsz magadban,

s a szép nők mással fekszenek le.

Fejed lopótökre cseréld át,

levetsz majd minden sutaságot.

Boldogság kell? Kövesd a példát,

a szabadító butaságot!

Könnyű leszel, felhőkre ülhetsz,

kamasz szelek kapnak derékon,

s üdvözült törpékkel repülhetsz

egy színes szappanbuborékon.”

Reménytelenül

Emlékedtől ha szabadulni bírnék,

mily boldog lennék, mily elégedett.

Nem kell a pénz, nem érdekel a hírnév,

csak gyógyítsa be végre sebemet

csoda, sebészkés! Hol lehet a műtő,

a megváltás? Ó, bánjatok velem

irgalmasan, ti nők! Forró s lehűtő

lángok marnak, nyaldosnak szüntelen.

Erőm csüggedt. Reménytelen a harcom,

mert arcod átvilágít minden arcon,

tilt a csóktól, nem enged el az ágyig,

s mint madárral, csak félig elevennel,

sötét kezek labdáznak a szivemmel,

mely elrepülni, menekülni vágyik.

Harag

1

Szívedben máglyát raksz, magasra lángol,

s hogy ki ne hunyjon a tűz, egyre szítod.

Úgy gyűlölsz, hogy gyümölcs helyett a fákról

bombákat tépsz le, és felém hajítod.

Mintha az égből furcsa, egyenetlen

hangok pattogó zápora omolna,

idegszaggatóan kísért füledben

agyrémeid kromatikus unalma.

Süvölt késélesen, kétségbeejtőn,

mint színpadi rágalmak áriája,

amíg vörös ködben leérsz a lejtőn.

Betömött füllel is mindegyre hallod.

Csüggedten ülsz, fejed térdedre hajtod,

haragod szűk völgykatlanába zárva.

2

Úgy tűz a nap, hogy forró fénye fájjon,

tüskés ág nyúl ki, hogy sebet szakasszon,

és száz évig bolyongasz majd e tájon,

mint egy elátkozott királykisasszony.

Nem látod arcod; félsz, hogy már öreg;

tóba néznél, eltűnik a tükörkép,

s nem találnak rád szavaim, hű törpék,

hogy kis fehér házba vezessenek.

Födetlen fővel állsz az ég alatt,

kemény szelek zilálják szét hajad.

Viharfelhők jönnek, lilák, gomolygók,

mint vén, szakállas kéjencek, s reád

mutatnak a kerítő napraforgók,

e sárgarokolyás, részeg banyák.

Nagy téli éj

Nagy téli éj. A csillagok remegnek,

amíg körmömre fújva ballagok.

A Sarkot választom lakóhelyemnek,

vagy egy bolygót, egy messzi csillagot;

oly tájat, hol fülembe sose téved

nyáresti zaj s a lombok lágy nesze;

magányosan gubbasztom át az évet,

lekötve tart a pólus mágnese.

Egy eszkimókunyhó talán tanyát ád,

s majd fókazsírral töltöm meg a lámpát,

és bámulom a gyenge, sárga fényt,

mint sarkutas, kiben fagyott a lélek,

s halakkal és jegesmedvékkel élek,

tiltó parancsod száműzöttjeként.

Kórház

A hosszú, sárga kórház foglya voltam.

Tolókocsik görögtek, szólt a csengő.

Elhagyatva kínlódtam, s nyomoromban

még sírtam is. Az ember oly esendő!

Hogy vártalak, s milyen hiába vártam,

arcképedet képzelve a kopár

falakra, s úgy vacogtatott a lázam,

hogy fogaimhoz koccant a pohár.

Milyen tündéri zaj, micsoda vonzó

zene volt akkor minden telefonszó,

s mindig idegen hang futott a dróton.

Emlékedet reményem-vesztve hordom,

mint egy lányét, ki távol él a holdon,

s akit nem láthatok meg semmi módon.

Bordaműtét

Gonosz fogókkal hét bordám kitörték,

hallottam megreccsenni csontomat.

Holtsárga fényt szitáltak szét a körték,

a műtőasztal szállt, mint a vonat.

A morfium elringatott, hideg

mámorba, jégfalú mélységbe estem,

és olykor egy-egy átvágott ideg,

mint villanyáram, rázkódtatta testem.

Ha akkor láttad volna azt a tálat,

melybe vérem folyt! Micsoda utálat:

csupa húscafat, genny és csontdarabka.

Ha láttad volna azt, mit én se láttam,

válltól lapockán túl feltárva hátam,

megszántál volna tán egy pillanatra.

Utolsó napom

Ha eljön az a nap, mikor a betegágyban

feküdni sem tudok, felültetnek, s miként

egykor barátaim, kiket meghalni láttam,

palackból szürcsölöm az édes oxigént,

el bírom-e vajon panasz nélkül viselni

a szenvedést? Miből meríthetek erőt,

felülmaradni e legutolsó türelmi

játékban a sötét bizonytalan előtt?

Mint aki hídon áll és vízbe ejti csokrát,

s ijedten nézi, hogy ragadja el az ár,

míg végképp eltünik, akkor úgy gondolok rád,

vagy mint a tengerész, ki elveszti az éjben

szerelmesét, s aztán csak össze-vissza jár

az ópiumpipás keleti ünnepélyen.

A gyógyulás hegyén

Nézd őket, nézd, ahogy sorban feküsznek,

halálraszánt s gyógyulni akaró!

Tél van. Párája száll leheletüknek,

állukig ér a szürke takaró.

Láztól emésztve, csontvázzá aszottan

még küzd a test, hőmérőt tart a száj,

pedig jövőre nem feküsznek ottan,

mások csodálják, mily fehér a táj.

Engem az emlék mindig bűntudatra

indít, beomló arcukat mutatja,

s úgy érzem, őket nem szabad felednünk,

s a könyörület szent izsópja hint meg.

Szeressük és szánjuk testvéreinket,

kik ott maradtak s meghalnak helyettünk!

Július

A perzselő és buja nyár

kemencéjében a kopár

fennsík kigyúl, lentebb a málna-

bokrok nyújtják gyümölcsüket,

s a szunnyadó erdők felett

úszik a tölgyek barna álma.

Lombok között bujkál a fény,

zöld láng lobog a fák hegyén.

Szerszámládájukat kinyitják

a kis, hegyes fülű manók,

kezükben gyújtó és kanóc,

hogy felrobbanthassák a sziklát.

Kilencszáznegyvenegy nyarán

együtt jártunk itt, kicsi lány.

Elnézem a patak szökellő

vizét, sok hófehér kavics.

Úgy illant el mosolyod is,

mint a patakvíz, mint a szellő.

Látom fejünk fölött az ég

s az elúszó felhők szinét.

Lassan haladsz a fák alatt, s én,

ahol a lomb már kevesebb,

árnyékos helyet keresek,

mert ellenséged volt a napfény.

Télen meg órákig hanyatt

feküdtél nagy ponyvák alatt;

védett a pokróc és a lábzsák.

Üvegharangba zárt a csend.

Sötétedett, és odafent

kigyulladtak az égi ábrák.

Mint a tudós, mint a vegyész,

kinek a tört rész is egész,

mikroszkóppal járnám a tájat.

Micsoda drága gyűjtemény

volna, ha összegyűjteném

azt, ami ittmaradt utánad!

Üres doboz, papír, szalag,

szőke hajszál, mind új adat!

Eltűnődnék minden darabkán,

melyet megkímélt az idő,

s mint mozaik szemcséiből,

arcképed újra összeraknám.

Hanyatt dőlök. Zizeg a fű.

A szenvedés mily egyszerű!

Véletlenül szemelt ki engem

kísérletéhez anyagul,

s mellékesen és hanyagul

forgatja meg tőrét szivemben.

Láthatlak-e még? Alakod

a romboló kedvű napok

sora lassan foszlatja köddé.

Mintha helyettem néma fák,

sötét tanúk kiáltanák

a jajszót: „Nem jössz vissza többé!”

Szanatóriumi elégia

1

Az éjjel, hogy szivem zakatolt szakadatlan,

s dobolt, aludni nem hagyott,

és ablakom mögött ragyogtak dús csapatban

a tiszta téli csillagok,

forró párnáimon forogtam jobbra-balra,

s ekkor történt velem, hogy ráeszméltem arra,

mily borzasztó, hogy itt vagyok.

Körül az utakat a hófúvás belepte.

Hóban szunnyadtak a faluk.

Az éj, mint óriás szárnyú, fekete lepke,

rászállt a tájra, s elaludt.

Bár hagyna engem is a fájó nyugtalanság,

mint fürge hírvivő, ki átvevé parancsát,

s indul, reggelre messze fut.

Vagy futhatnék magam, s lehetnék messze innen,

csatolhatnék lábamra sít,

és meg se kérdeném, teherként kell-e vinnem

e táj sötét emlékeit,

hol minden gondolat vergődés, visszahullás

és cél nélküli harc. Nem várja szabadúlás

azt, akiből kihalt a hit.

Mintha csak egyedül élnék az épületben,

sehol sincs egy parányi nesz.

Várom, hogy a szelíd álomtündér belebben,

sötétkék léghajóra vesz.

A csend, mint fekete bálvány, néz a sarokból,

de reggel köhögés kél háromszáz torokból.

A lassú lázak háza ez.

Milyen lehangolók a fáradt ébredések!

A hó esik, vagy épp elállt.

Lassan felöltöm a szokásos öltözéket:

mackóruhát, nyakamba sált.

Ha hőmérsékletem nem száll magasra, holnap

felöltözöm, három pokrócba csomagolnak,

és úgy gyakorlom a halált.

Az álom elkerült. Mennyire irigyeltem,

ki öntudatlanul pihen:

az alvók ágyukon, az almafák a kertben,

a gőzhajók sötét vizen.

De párnáimra én fejem hiába hajtom,

mert mint kemény ököl egy súlyos tölgyfaajtón,

dörömböl nyugtalan szivem.

Hallgattam a szivem. Valami nyomta mellem,

nehéz, alattomos veszély.

Harag öntött el az ostoba végzet ellen,

sűrű, fekete szenvedély.

Vasfalnak ronthat így az őrült, s visszapattan.

És vérem folyt, amint az ajkamat haraptam.

Így múlott lassacskán az éj.

2

Oly hosszú volt a tél, szinte kibírhatatlan;

milyen nagyon vártuk pedig

a tavaszt, mely a föld alatt szervezte lassan

játékos forradalmait,

hogy kéklő ég alatt nyilazzanak a fecskék,

s a fák, mint párttagok, kitűzzék a rügyecskék

élénk színű jelvényeit.

Néha oly vágyódón néztem a szürke égre,

mint börtöncellából a rab,

akinek egyetlen vigasza, menedéke

az a kis, négyszögű darab,

s így néztek mások is, csüggedten vagy kitartón

viselve végzetük. Meglátszott minden arcon:

fél, hogy örökre itt marad.

Ó, hányszor néztem el az ődöngő csoportot

a kúracsarnokok előtt!

Sötét tekintetek, pergamensárga arcok,

micsoda gondterhelte fők!

Akadtak párok is; sétáltak kéz a kézben,

de távolról nézve egyforma volt a két nem.

Nadrágban jártak itt a nők.

A legtöbb lány olyan fiatal volt s törékeny,

hogy összeszorult a szivem.

Félénk virágok a halál forgószelében.

Összebújtak nyolcan-tizen.

Könnyű lépéseik, ha csend van, szinte hallom!

A kettős lift felé siettek át a hallon,

kopogva, kis cipőiken.

E különös helyen sokan a szerelemben

kerestek feledést, vigaszt.

Mit elvesztettek, egy kék vagy fekete szemben

próbálták megtalálni azt.

Szívük sütkérezett a bágyadt téli napban,

s az irgalmas sugár leolvasztotta lassan

a reá kérgesült viaszt.

Az aggodalmasak, elég nagy volt a számuk,

a kórt, mely birkózott velük,

figyelték; pontosan tudták a gaffky-számuk,

vagy westergren-felvételük,

és röntgenképüket maguknál hordva, foszlott

légzőszervük gyakran elnézték. Higanyoszlop

irányította életük.

Fél éve éltem itt, s a hely ezer szokása

így lett lassan tulajdonom.

Mintha egész nyakig volnék a földbe ásva,

nem kért tudás mázsája nyom.

S mint kóbor remete valami sziklazugban,

úgy éltem a hegyen, melyről magam se tudtam,

hogy börtönöm vagy otthonom?

3

Hol elfordul az út, jobbról egy sziklakatlan,

baloldalt bokrok és fenyők,

hogy eltűnt már a hó, gyakran meglátogattam

a hegyvidéki temetőt.

Kakukk szólt, nyúl futott, a természet zsibongott,

de csöndben álltak a fejfák; alul a dombok

hátán haragoszöld fű nőtt.

Halott nevek. Sokan még húsz évig sem éltek.

Mit vétettek vajon, s kinek?

Kaptak-e örömöt az élettől szegények?

Halálukat ki érti meg?

Egy rosszkedvű öreg motoszkált olykor itten;

kimérten dolgozott, sírgödröt ásva Isten

mostoha gyermekeinek.

Pár percet tölt el itt az élő, mint a vendég,

s sötétlő arccal megy tovább.

Félelmes tanterem e hely, hol a növendék

elveszti fénylő mosolyát.

Akiknek nincs tavasz, akiknek nincs vasárnap,

sötétben alszanak, már semmire se várnak

lenn a türelmes koponyák.

Fölöttük csendben nő a fű, közötte dudva

és sárga kutyatej virít.

Ó, ha a számtalan csontszáj beszélni tudna,

mily hangzavar támadna itt!

De emberéletet Isten csak egyszer adhat,

s nem fogja kedvükért megtörni az anyagnak

örök létű törvényeit.

Hogy a sebész kivett hét bordarészt belőlem,

a természetben mit jelent,

s éppúgy, ha a halál majd elrabolja tőlem

az örökkévaló jelent?

A félelem felém hiába is lopódzna,

nem fogom görbülő gerinccel, szolga módra

kérlelni a könyörtelent.

Járok-kelek a lét zavart forgatagában,

és nyugtot nem lelek sehol.

Egy rosszkedvű napon utolsót lép a lábam.

Eltemetnek. Ki tudja, hol?

Ha majd egy sírgödör a testem befogadja,

ott sem leszek egész: csontvázam hét darabja

messze kallódik valahol.

Az életet ha túl kegyetlennek találom,

eldobni azt enyém a jog,

és megrendelhetem naptár szerint halálom;

ha tetszik, mindent itthagyok.

Tapintom mellkasom falát, a szív ahol ver,

de mégsem dörren el kezemben a revolver.

Mily gyáva lázadó vagyok!

Csak állok s bámulom az égen gyors iramban

tovarepülő fecskerajt.

Elillant éveim számlálgatom magamban.

A menekülés vágya hajt.

Hadd mondják a buták és boldogok: „Be jó itt!”

feledve, hogy a sors apró egérfogóit

nem tudják kikerülni majd.

A lét reménytelen. Sötét a szív magánya,

bár mélyén olvadt érc hevül,

de sziklarétegek zárják el, s mint a bánya,

nem mutatja, mit rejt belül.

Titkom sem él tovább, ha megszűnik személyem.

A tárna összedől, és kincsei a mélyben

maradnak menthetetlenül.

Hány szürke alkonyat lepett meg észrevétlen,

testvéreim, tinálatok!

Sok évig jámborul és együgyűen éltem,

akár a boldog állatok.

A fürge gondolat, ha itt járt, már szaladt is.

Rémképek voltatok. Kinőtt a föld alatt is

a körmötök, szakállatok.

De úgy esett, hogy egy hozzátok közel álló

közösség fogadott tagul.

Létem két út között csupán rövid megálló.

Mi sem sújthat váratlanul.

Lassan elhagynak az eszmék; hiába hittem.

A szép szavak silány gyűjteményével itten

csődöt mond Settembrini úr.

Láttam, ki vérömlés után mozdulni sem mer.

Láttam mellkast, melyben szelep

módján gumicső volt. Láttam, mint lesz az ember

élő baktériumtelep.

Láttam, mit ellenünk szeszélyből, unalomból

egy ellenséges ész a földön túl kigondol.

Új változat már meg se lep.

A semmi dölyfe tölt. Mért vigasztalna minket

bűvészet, betanult fogás?

Figyeljük, befelé fordítva szemeinket,

a férget, mely bensőnkben ás.

Eltűnünk nyomtalan, mint réteken a hófolt.

Nevünk sem él tovább: vérünktől az utókort

megvédi a törvényhozás.

De a sötét erők, szüntelen szertejárván,

a halál magvait vetik;

az ártalmas csírák, az éhség és a járvány

szolgálnak eszközül nekik.

A láthatatlanul kicsik hadteste hódít

e földön, és talán kiirtja majd lakóit

a legutolsó emberig.

A csillagász csövén csak éjt láthat, gomolygó

ködfoltokat; kevés a fény.

A mindenség hideg, a föld parányi bolygó,

az ember megtűrt jövevény,

ki a mulandóság keserű kenyerén él,

s a napkorong tüzes kályhája melegénél

tengeti napjait szegény.

És vándorolnak a csillagképek felettünk,

megfejthetetlen rend szerint.

Lelkünk anyagtalan, és színes sár a testünk,

amelyben életnedv kering.

Nem értjük végzetünk. Bolyongunk körbe-körbe.

Csak porszemek vagyunk. Mindegy, hogy mely gödörbe

kerülnek egykor csontjaink.

Egy modern zsarnokhoz

A messzi harcmoraj,

a szén, vas és olaj,

az újság és a könyv

hatalmad hirdetik.

A föld mély gyomra döng,

ha mint hógörgeteg,

fenn eldübörgenek

a súlyos harckocsik.

Éjfélkor városok

fölött az ég lobog;

gyorsan futó, falánk

tűz terjed s szörnyű hő,

sárkánytaréj a láng,

rekedt vészkürt vonít,

megolvadt érc folyik,

átforrósul a kő.

Amíg száj szólni bír,

szélvészként száll a hír,

sötét lovon, az éj

hátán vágtat, s vadul

üvölt, mert a veszély

rabló ölyvként lebeg

a háztetők felett,

s lecsap váratlanul.

Ki fél, imába kap,

más gázmaszkot ragad,

sötét pincéken át

botolva lépeget.

Az asszonyok jaját

elnyelte már a csend,

s hallják berregni fent

az éji gépeket.

Népednek új utat

baljós horgod mutat.

Jog, emberszeretet,

mindezt fölfalta, jaj,

undok falansztered,

a szervezett pokol!

Az ember haldokol,

és bálvány lett a faj.

Álmodban őrzenek

hű testőrezredek.

Tőrével el nem ér

a bujdosó bitang.

Úgy rejt a sűrü éj,

mint lomha harci mű,

mint egy sötét szinű

és óriási tank.

Egy véres árnyalak

mégis meglátogat;

tőle fegyver se véd.

S megbénít az iszony,

mert érzed csontkezét,

s kibuggyanó bele

mint hóhér kötele

feszül meg torkodon.

Analízis

Vakít a fény. Elbújnék szédelegve,

mint vézna gyertyaszentelői medve,

mély barlangjában a tudattalannak,

de érzi a vihar jöttét keletről

nyughatatlan parancsolóm, a szellem,

és arra kényszerít, hogy kedvem ellen

a kor kifordult gyomrában kutassak,

undorodva a rossz szagú belektől.

Természetellenessé így alázza

a kényes ízlést hentesmunka láza.

A kéjes borzadás a hamuszürke

agysejteken pókhálóként huzódik.

Töpreng, mereng a hullaboncoló, bús,

lankadt fejű költő-krizeológus;

tapasztalását jól-rosszul leszűrve,

gyanús vegyképletek közé gubózik.

Reggeltől estelig számolna egyre,

de beleszédül az egyenletekbe.

Gubancba fonva az okozat és ok;

szétpattan a lombik; hiába bízik.

Vérző arccal, sóváran néz a gyatra

műszerből illanó nemes anyagra;

helyén csupasz salak, s a maradékot

megőröli a pontos analízis.

Hírek az éterben

Berlin szól: „Kiürítik Londont,

ép ház nincsen már benne egy sem!”

London szól: „Hetvenezer ember

volt az Arsenal-Grimsby meccsen!”

Hírek, miket a propaganda

bűzös vegykonyháin kifőznek,

rövidhullámok szárnyain

bújócskáznak és kergetőznek.

Herr Mayer pilsenit iszik.

John Bull pipára gyújt s pöfékel.

A levegőben pernye száll;

beszennyezve a tiszta éter.

Mister Brown tőzsdelapba bújt,

mert szerfölött kíváncsi arra,

az inváziós front milyen

hatással lesz az árfolyamra.

Reflektor villan, zúg a gép,

a városokra hull a bomba.

Szalmacséplés, üres beszéd

folyik bele a mikrofonba.

Borzong a hallgató, kifáradt

aggyal fülelve a neszekre;

az embertelen gép helyett

valami emberit szeretne,

emberi szót, nem híreket,

amelyek fürgén, mint az őzek,

futkosnak az ég mezején,

bújócskáznak és kergetőznek.

A nyári délhez

Ó, nyári dél, tündöklő nyári dél,

tedd homlokodra gyémántkoronádat,

s vágd testemet, mint a nyárvégi nádat

a nádvágók hosszúkás kései.

Minden faág a föld felé alél,

s bíbor alkonyra vágyik, kései

órákra, míg a gőzfürdői hő

aszalja levelét; szennyes szivárvány,

olajcsík az úttesten, és a járdán

aszfaltozók kátrányos üstje fő.

Bogár fut a gyepágy perzselt füvén át,

odébb egy rozzant villamos szalad.

Piros csíkozású ponyvák alatt,

a kávéház műkertes teraszán

kakukkfüvet szagolnék, sárga szénát;

régmúlt idillt, falusi perceket

villant a képzettársítás szeszélye.

Kedves bolond mulattat herceget

ily furcsa módon, s bár a földben rothad,

így idézzük a szeretett halottat,

ki néha még úgy tetszik, mintha élne.

Ez a terasz, e fák: egy perc a béke

szigetén, mint mikor a moziban

rövidszoknyás táncosnő lejt vigan

a fénysugárban, és már itt a vége,

mivel a reklámkép elérte célját.

Zsilettpengét vagy fogpasztát ajánl

ez a lenge, tündéri szőke lány,

de megtanít, hogy minden percet élj át,

mereszd szemed, mert eltűnnek sudár

lábszárai, s bombázott körutat,

páncéltörő ágyút, tankot mutat

az illanó, az áruló sugár.

Ó, nyári dél, tündöklő nyári dél,

mutasd, míg itt ülök tűnődve, gazdag

kincstáradat, az elszédült kamasznak

buja formáidat. E szív előtt

vetkőzz most meztelenre. Meggyötörték

pufók angyalkezükkel bár a nők,

de mégis bízik, és derűre vágyik.

Telt melleid mint hamvas bőrű körték

virulnak. Lassan és ringatva vidd

a csípő és a combok titkait

az alkonyig, a dús királyi ágyig,

a lángszín párnákon kibontva ében

hajsátradat, hagyd el kőbörtönében

sínylődő rabszolgád, ki a sikert

kívánja s unja is, hagyd e kivert

kutyát egy korsó sör mellett henyélve.

Esze zavart, jó, hogy ritkán beszél,

s már régi rímeit is elfeledte,

fél a tolltól, papírtól, és helyette

láthatatlan plajbásszal ír a szél

verseket a vadszőlő levelére.

Intermezzo

Nézd az eget s a csüggedt, méla tájat,

a kerteket, a tornyokat, a várat.

A felhőkből, a szélből és a fákból

egy esős nyári nap borúja árad.

Tegnap minden forró volt és sugáros,

de ma alélt és tetszhalott a város,

a mozdulatlan, bűvölt csend szigetje,

mit az idő, az ólmos, sárga ár mos.

Rágyújtok a présház mellett a dombon.

Papírcsomagból ebédem kibontom.

Ringatnak a felhők, s én lassan úszom,

mint szomorú vándorlegény a kompon.

Diófánk máskor lombjával beárnyal,

de itt most eggyé vált a fény az árnnyal.

Levert vagyok. Lehet-e, hogy a versem,

a földön kúszó, egykor égbe szárnyal?

Itt örök hazát védett az örök hős.

Családi címerem kardos, törökfős.

Miért, hogy éppen bennem hallgatott el,

s szunnyad a sok, vérembe költözött ős?

Elindulnék, ha tudnám, merre menjek,

hogy a földet figyeljem vagy a mennyet.

Feledhetem-e azt, hogy körülöttem

az árva ország üszkös teste gennyed?

Kinek a harci kürt vad és üvöltő,

változhat-e a csendes, furcsa költő,

s kihűlt tüzemtől lobbanhat-e lángra,

olvasva versem, egy más emberöltő?

A fűben zöldruhás kabóca pattog.

Egy elfutó vonat zenéje kattog.

Észrevétlen kihullasz az időből.

Talán maholnap meghalsz, s nem panaszkodsz.

Ezerkilencszáznegyvennégy, szeptember

Latyakos az út, csupa kátyú.

Recseg az ócska fakerék.

Sánta ökör sovány gebével

húzza az ország szekerét.

Baka utca

Vas Istvánnak

Megborzongva október szelétől,

az üres háztelken fonnyadó

gaznövényeket nézem, s az égből

esőszínű felhők rongya lóg.

Ólomszürke mélabú lepett el.

Ó, ki tudná bűvölő ecsettel

átszínezni a kopár valót?

Sárga ház. Baloldalt áll a gázgyár,

nagy kéménye füstjét ontja ránk;

udvarunkon vézna macska mászkál,

zsémbes albérlők lármája bánt.

Elfuthatnál, s itt ragadsz a sárba.

Gyűlöld, mint én, gyűlöld ezt a sárga

házat, melyben fölvertük tanyánk!

Ha megyünk, kíváncsi szem tapad ránk.

Visszatérünk, szomjas fül figyel.

Kopasz aggastyán a házigazdánk,

ki a lábtörlőre rávizel.

Csengő szólal, reszket tőle térded:

már nyomodban vannak, jönnek érted!

Napunk tétován így múlik el.

Ablakunkból minden este látjuk,

hogy gomolygó, kámzsás alakok

megragadják trónfosztott királyuk,

a vérpadra induló napot,

s az, fehérből rézvörösre hűlve,

mint levágott fej zuhan az űrbe,

ahol nem teremnek csillagok.

A sötétbe nézünk. Néha távol

hangokat hallunk: szitkot, sikolyt.

Fülhasító lárma kél a gyárból.

Füttyszó. Durva férfihang rikolt.

Robajával egy egész vonatnak,

síneken teherkocsit tolatnak.

Ébren alszunk. Nyeljük az iszonyt.

Rendőrspicli leskel bűnötökre,

s mit kiszaglász, nem csekély dolog.

Fenyeget a törvény bamba ökle.

Álmotokban csendőrtoll lobog.

„Ékszert rejtegettek! Fajt gyaláztak!”

Rátok bélyeget sütött a látszat.

Víz le nem moshatja foltotok.

Én a kort nyitott szemmel szeretném

nézni, bátran és személytelen.

A salak közt csillog-e nemesfém,

meghatározná az értelem.

De az őrült század zavarában

barbár indulóra lép a lábam,

s szenvedélyek labdáznak velem.

S egyre őröl, működik az elme,

mint a megvadult malomkerék.

Nem segít a bor, se nő szerelme,

nem kell zsíros hússal telt fazék.

Nem csábít a kétes üdvű mennybolt:

ki a földön mindig idegen volt,

nem vigasztalhatja azt az ég.

Bár vihetne egy szigetre vágyam,

hol a béke és a csend örök,

melynek árnyadó oázisában

megnyugodhatnék az üldözött.

Régi estéink derűje hol van?

Hárman fuldoklunk e bús pokolban,

kénszagú, maró lángok között.

Utóhang

Elhallgatok, mert vallomás, de póz is

a költemény. Lecsillapult a vad láz.

Didergek, és a régi neurózis

új táplálék után kutatva szaglász.

Áramkört lel ideghálózatomban,

s mint vészjelző villanycsengő, csörömpöl:

a csőcselék üvöltsön, te azonban

ne szólj, feküdj le, halj meg a csömörtől!

Mint terhes lány a szégyent, úgy viselném

eszményeim. De hát az eszme fontos?

Hisz meghajlik a zsarnok tény előtt.

S görcsös vajúdás közt megszüli elmém

a mindenben-kételkedést, e csontos,

idétlen, hosszú körmű csecsemőt.

November

Az elnyűtt proletáranya,

november síró szeleket szül.

Lakás ez vagy nyomortanya?

A papírablakon keresztül

jéghideg száj nyirkot fuvall;

az eresz szürke könnye csorran.

A vontatott és lassu dal

vacogva hagyja el a tollam.

A szív is lassan ver. Szegény

ugyan miért sietne jobban?

Mi sejlik, ha a fürge fény,

az öntudat zöld lángja lobban?

Dúlt álmok törmeléke, vagy

emlékek romja, kúsza halmaz?

Fölötte őr csupán az agy,

amely még ítél és fogalmaz.

Hogy villamos helyett gyalog

járok, megszokta rég a lábam.

Gyakran didergek, koplalok,

és nem reménykedem csodában.

Szemem elringott tétován

a múzsák libbenő szalagján,

s most a művészet oly sovány,

akár egy számtani haladvány.

Nincsenek könyvek és viták;

rajtuk ínyenckedett az elme.

Mindig unatkozom, de hát

nem is tudom, mi érdekelne.

Csatangoljak, ha jő az est,

s egymást futó kalandok érjék?

Már nem kíván gyönyört a test,

csak szőlőcukrot és fehérjét.

A másé nem kell. Süljenek

finom pecsenyék és kalácsok

másnak. Érvényesüljenek

a törtetők, a spekulánsok.

Nem érdekel, hogy mit locsog

a bamba száj, mely gúnnyal illet;

nem lelkemnek fáj a mocsok,

csupán az érzékszerveimnek.

Nem vagyok arra sem irígy,

ki könnyen a magasba lendül.

Tengődtek nálam jobbak így,

mért járnék éppen én különbül?

Szemét közt is van drágakő,

de hogy én kegyéért loholjak,

mely oly könnyen elnyerhető,

megérdemli-e ez a korszak?

Tél jön, már terjed a sötét.

Sárga fénnyel virraszt a villany.

Szörnyű idők emléke ég,

nyújtózkodik a csontjaimban.

Perc percre hullik hallhatón,

mint csapból a csepp cseppre buggyan.

Töprengjek-e a holnapon,

avagy örökre elaludjam?

Időszerűtlen vallomás

(Őszi városban, háború után)

Bágyadt a nap. Az év már őszbe hajló.

Megejtenek a délután aranyló

reflexei. A pasztellkék eget

szárnyak hasítják, s mint megannyi őrszem,

védi cukrát a barnán töppedő szem,

melyet tolvaj madárhad csipeget.

Gunnyasztva rejti titkait a város,

mint sűrű, túl édes óbort homályos

pincemélyben a pókhálós palack.

Egyazon háttérből válnak ki boldog

összhangban a szőlőhegyek s a tornyok:

boros pogányság s főpapi malaszt.

Szelíd dombhajlatok kis nyárilakkal,

bevonva mintegy tompa fényü lakkal,

csillognak. Elmosódott kék orom

töri át távolabb a párafátyolt,

s fény ömlik el a zömök és rovátkolt

falú óbarokk palotasoron.

Szelíd vidék, de nemrég még a harctér.

Emlékét őrzi néhány csorba arcél

a szobrokon. A vakolat lehullt

a házakról. Tört ablakok. Szenes folt

a háztetőkön. Mars elég kegyes volt:

határáról gyorsan továbbvonult.

Szegényesek vagy zárva még a boltok.

Az élet itten csendes, visszafojtott,

s a szó inkább suttogás, mint beszéd.

Figyel a föld, hallgatja, hogy a fű nő,

s mélyében érzi még a messze tűnő

ágyútalpak, tankok görgő neszét.

A fecskeraj most készül messzi délre.

Jó volna, ha százötven, kétszáz évre

fordulna vélem vissza a világ.

Arcom balzsamfuvalmú nyári szellet

simítja, odvas bükkfa törzse mellett

ébredek, mint szegény vándordiák,

ki útnak indul, míg felszáll a harmat.

Régimódi zöngéje van a dalnak

ajakán, meghat és elandalít.

Vadrózsabokrok rózsaszín virággal.

Nyájas múzsákkal, félénk gráciákkal

népes búvóhely zöld berek s csalit.

S városba ér, ahol kvártélyt keresgél

éjjelre; megszáll egy vén esperesnél;

ott enni kap, néhány korty bort iszik.

S mert a testnél nagyobb étű a lélek,

lámpánál, elköltvén az estebédet,

Horatiust olvassák egy kicsit.

Lehetne tél, a szél is mint borotva.

Talpam alatt hó porlik csikorogva.

Vonít az eb, ha odakint szorul.

Cudar hideg, de lépteim az ocsmány

sötétben sem tévednek túl a kocsmán,

ahol a tálon sült malac pirul.

A vendégek, kivált a termetesse,

kiknek arcát jó bor festé rezesre,

nyakalják és dicsérik e nedűt:

nyáron hűsít, télen belül melenget!

Pipáznak, ritkán szólnak egyet-egyet,

mert a fecsegés nem természetük.

A házasember búcsúzik a torból.

Éjfél elmúlt. Morogva hazafordul,

bár a mulatság még javában áll.

Cigány helyett a pulykamérgű némber

várja új nótával; taktust fején ver

a hurkatöltő vagy főzőkanál.

Fordul a kép: lakodalomban állok,

ahol a frisset aprózzák a párok,

hogy kedvük majd szétrúgja a falat.

Reng a szála, rezeg a hártyaablak,

s döngölt cserhéjport füstölög a padlat

a sárga kordoványcsizmák alatt.

Képzeletem a múltat mért idézi?

Mért tűnik oly magyarnak, ami régi?

Tűz és zamat! Rubinköves kehely

kéklángú szesszel, vad párlat, maró íz;

máskor sziklák közül kibuggyanó víz,

vagy langyos tőgyből fejt, hótiszta tej.

Tisztás gyepén pihen meg így a vándor,

ki talpán még sarat hoz a mocsárból.

De szebb a múlt valóban, vagy pedig

varázsszava az együgyű „azóta”?

Szebbnek látja a földet a pilóta

azáltal, hogy fölé emelkedik?

A vár fegyvertermében nagy halomba

rakva a koponyák: dúlt hekatomba,

de hajdan emberek, akár magam.

Halálos kardcsapás ma már fakó sáv.

Jelképpé egyszerűsödő valóság

példájából okul gyarló agyam.

Mongol szemek, zömök test, barna homlok,

legtöbben életükben is hasonlók;

s amit egyéni jegynek tarthatott

a kortárs, a lényegtelen lefoszlott,

s mezítlenül fedik föl most a csontok

titkukat, az időtlen alkatot.

Nemzedékek során céljára törvén,

hány ellenállást gyűrt le már a törvény,

hogy ím, a káoszból kihallani

szavát, s egy ősi kérdésnek felelvén,

bár akadozva szól, a fajta nyelvén

mindig ugyanazt készül mondani!

Világosul, amit régóta sejtek:

ahogy bonyolult testemben a sejtek

születnek, halnak, névtelen tömeg,

s tűhegyhez képest ezredrésznyi szörnyek

egyek velem, bár életemre törnek,

mások meg a haláltól védenek,

úgy old magába engem is a népem,

a vére lüktet versem ütemében,

és nyelvével szólhat csupán a szám.

Sodrába vett a véghetetlen áram.

Egy hang vagyok a nagy harmóniában,

mely megtagadhat, akkor is hazám!

Már nem bánhatna vélem mostohábban,

s vonzóköréből nem léphet ki lábam;

testem földjéből vétetett: övé.

Ha ezt tudom, nem lesz nehéz a búcsú:

bölcsen térek meg borfoltos bajúszú,

hordóderekú őseim közé.

Bűn

Bűnről, aljasságról ki tudna többet

beszélni nálam? Én voltam a kert

gazdája, s buzgón öntöztem a földet,

melyben a mag csirázott és kikelt.

Gonosz beléndeket s bürköt vetettem.

Meddő facsonkok tárták fel csupasz,

megcsúfolt törzsüket. Elégedetten

jártam a gaztól ellepett utat.

Majd a lépések sűrűségbe vesztek.

Nyüzsgött a fülledt zsúfoltság, habár

forrása nem volt látható e nesznek.

(Kertem kerülte állat és madár.)

Itt éltünk. Reszkettél, ha a szakállas

sziklák haragvó arca rád hajolt.

A poshadó vizű és békanyálas

tó arcod undorító tükre volt.

Hogy olvasztott ércként lényembe forrjál,

azt hittem, ehhez lesz erőm nekem,

s mint Isten sárgolyót képére formál,

világomat magam teremthetem.

S mint a király, ki harcol az idővel,

és esztelen építkezésbe fog,

mulandó hírét menteni a kővel,

gőgtől vakult szemem nem látta, hogy

vad szélvihar csapott a kártyavárra,

hogy a bokrok között kígyó sziszeg,

s hogy Ámor elhagyott talapzatára

rátelepedtek az Erinnysek.

Sápadtan mentél, hangtalan haraggal.

Utánad néztem, míg csattant a zár,

furcsa Ádám, kit elhagyott az angyal,

és elpusztított Édenébe zár.

Közeledtén álmatlan éjszakámnak,

amely naponta mély gyomrába nyel,

rám ront emléked, és elönt a bánat.

Ma már tudom, hogy bűnt követtem el.

Sötéten zúg a kert. Eléri párás

ablakomat a kora őszi fagy;

fantasztikus virágokat cirádáz.

S ha valaki kopogtat, nem te vagy.

Szakításkor

Ez is megtörtént. Odavan

a legvégső remény.

Vádolhatok mást, mint magam,

hogy nem vagy már enyém?

Fülemben egyre ott zsibongott

kislányos éjszakai hangod.

Más hallja most, nem én.

Leküzdhető e gyötrelem?

S ha élni kényszerít

agyam, mért hívja szüntelen

foszló emlékeit,

melyek kecsesen kergetőznek,

és elszaladnak, mint az őzek,

ha vadász közelít?

Még elviselhetetlenül

gyötör, hogy más ölel,

de a seb tüze egyre hűl,

s végül heg födi el.

Bár vágyam makacsul marasztal,

minden elmúló pillanattal

kevésbé vagy közel.

Egyszer megállapítom azt,

eljött az alkalom,

hogy sutba vágjak bút, panaszt,

s nem érzem ajkamon

a lealázó, dőre szomjat,

mikor egy elromlott viszonynak

hulláját boncolom.

Töprenghetek majd józanul:

mily furcsa az, ha két

szerelmes védi oly vadul

tulajdon érdekét,

s teszik, mint megvadult motollák,

szinte üzemszerű pokollá

az egymás életét.

A férfit útjain tovább

kíséri ész, erő.

Gyámoltalanabb, ostobább,

ha megvénül, a nő.

És föltámad bennem a kétség,

hogy a barátság vagy a részvét

meg lesz-e menthető?

S ha végül szánalmam se véd,

lehetsz vén vagy beteg,

elzüllhetsz, koldulhatsz, feléd

pillantást sem vetek.

A szív bolond, az ész kegyetlen,

vadállat éhezik a testben…

Az ember szörnyeteg!

Jegyzetek a pokolban

Három éve múlt, hogy pihen a tollam,

kötelesség volt ez a hallgatás,

de kényszerít valami, hogy kimondjam,

amit helyettem nem mondhatna más.

Egy régi hang szólít, egy kéz felém int,

és ujjam jól ismert sebeket érint,

bár kétkedőn, mint egykor szent Tamás.

Csak befelé fordulhatok, magamba,

fény és homály ott ismerős nekem.

Útvesztős bolyban járhat így a hangya;

s lent lángírással vár egy nagy terem,

de több értelmű ez a furcsa mondat,

amelyet pontok s vesszők nem tagolnak,

és ellentétes minden értelem.

Beteg vagyok, de szenvedéshez edzett.

Élek, s tudom: nem lenni volna jobb.

Hajszol és gátol a beteg idegzet.

Tenni vágyom és tétlen maradok.

Ős bűnökért engem sújt most az átok,

s gyötörnek undorító látomások,

kétségbeesve bárhová futok.

Mint ha kévéjében a napsugárnak

ezer szemcsét gomolyogtat a por,

e látomások szemcséi kiválnak

agyam szürkésfehér páráiból,

s mint anyaméhben alakul a magzat,

úgy fejlődik ki egy-egy új alakzat,

és hangok is: nyögés, sóhaj, sikoly.

Arc nélküli szempár néz rám merően,

éles sugara agyvelőmbe vág;

aranybogár dönög a levegőben,

s kelyhét tárja a húsfaló virág;

máskor meg mintha holt apám beszélne

hűdéses szájjal: „Eltemettek élve!”

Kiásták. Sorvadt arcán ott a vád.

Miért kell, hogy ily kínzó egyvelegben

keveredjék az élő és a holt?

Ki rendeli, hogy egyre itt lebegjen,

ami még van, s ami rég szétomolt?

Legszörnyűbb, hogy naponta újraalkot

egy kéjtől eltorzuló angyalarcot,

mely egykor tiszta s nékem drága volt.

Sosem mutatja meg igazi arcát

a valóság, ezernyi maszkja van,

kineveti önhitt eszünk kudarcát,

érzékeinket csalja untalan.

A végső titkokat rejtő szelencét

nem nyitja gyatra kulcsa, a jelenség,

s hogy létezem, az is bizonytalan.

De ha vagyok, s valódi ég borul rám,

s valódi föld van a talpam alatt,

és túl egy régi nemzés háborúján,

egyetlen vagyok, aki megmaradt,

míg millió elpusztult lehetőség

ünnepelte némán a csata hősét,

mint megannyi ártatlan áldozat,

miért kellett elpusztítani annyit,

hogy létrejöjjön egy parányi lény,

ember, bogár, rügyecske, mely vakon nyit,

ha gyenge kis bőrére hull a fény?

Annyi halál egy létnek túl nagy ára,

ha ilyen eredmény jön a világra:

beteg test és lélek, mint az enyém.

Odakötve a föld felületéhez,

a mindenség e porszemén nyüzsög

a milliárdnyi lény; mind szenved, érez,

és majdnem annyira rab, mint a rög;

öntudatlan örülnek a világnak,

s egyéniségüket kiélni vágynak

a kedvező véletlenek között.

Szerencse, hogy magasba sose néznek,

és ritka az, kire váratlanul

a soha föl nem fogható egésznek

halálosan nyomasztó súlya hull.

Szerencse, hogy elméjükön homály ül,

s a táguló, szétrobbanó világűr

eszméik szűk körébe nem nyomul.

Tudatuk ment a nagy magánvalótól,

koponyájukba csak a földi fér,

nem ismerik azt a dimenziót, hol

egymásba olvad az idő s a tér,

s bár folyton azt kísérli, hogy a görbe

tér börtönéből valahogy kitörne,

a fény is önmagába visszatér.

Engem a bűntől visszatart, ha látom

a reménytelen emberi jövőt,

de kevesen torpannak meg e gáton,

s vígan bűnöznek, mert nem hisznek ők

sem a pokolban, sem pedig az égben;

fölényesen nevetnek e meséken,

bár sokan hittek bennük azelőtt.

Meglepné őket, hogyha a halálnak

perce után ama kinevetett,

naív tüzes pokolra szállanának,

hol ördögök kavarnak üstöket.

Ha meglelnék a poklot, a valódit,

a gyilkosok, buják, az lenne jó vicc!

S a végtelenben még ez is lehet…

De én a földön éltem át a poklot,

minden gyalázat megtörtént velem:

betegség, vad kínok, a szív kifosztott

üressége, rossz múlt, sötét jelen.

Ha valamit szépnek hittem s csodásnak,

a keserű csömör követte másnap,

de legtöbb kínt hozott a szerelem.

A boldogság engem került, csak árát

fizettem meg busásan, amikor

végignéztem az érzelem halálát,

mint ha egy kedves gyermek haldokol.

Mikor már megcsalatva és leverten

egy gyöngyházfényű test mellett hevertem,

az volt, az volt a legmélyebb pokol!

A fáradt sejt kihull a szervezetből,

veszendő ember, állat és növény,

kis és nagy zsarnokok hatalma megdől,

gyom nő a márványcsarnokok helyén.

Pusztításvágyból vagy csak unalomból,

születni, nőni, élni hagy s lerombol

mindent valami kozmikus fölény.

Míg sokszínű virágait kihajtja,

csupán saját halálát érleli

gyümölccsé az egyén, s éppúgy a fajta,

hisz vágyakkal, reményekkel teli

nyüzsgésüket az örök semmi várja.

Az minden létező tragédiája,

hogy percnyi éltét túlértékeli.

Nem is tudom, mi késztet élni minket,

miért becses e rendszerekbe tört

rendszertelenség? Élni, halni mindegy!

Mindegy, hogy meddig rójuk még a kört,

s a nap forrón fellángol vagy kiég-e!

Hisz így is, úgy is pusztulás a vége,

s útján kihaltan fut tovább a föld.

Hátán egykor fajunk folytatta harcát,

de most, akár a puszta űr, hideg;

kihamvadt kráterektől foltos arcát

kölcsönzött fény sem aranyozza meg,

ha az elliptikus pályán továbbszáll,

amíg felé tárul egy óriás száj,

s elfújja végleg, mint egy porszemet.

Szavak

Miféle cél sarkallhat engem?

Hihetek-e az értelemben,

ha minden utamat lezárja,

mint drótsövény, a MINDHIÁBA?

Tiszteljem, mit az ég parancsol?

Remegjek-e a kárhozattól,

ha éjszaka ágyam felett áll,

mint néma rém, a NEM LESZEK MÁR?

Vagy jobb, ha vélük nem törődöm?

Akad még boldogság a földön!

Csak ne fújná a szerelemre

fagyos szelét a NEM LESZEL TE!

Akinek az egész világ fáj,

segítségért sosem kiált már,

mert túltesz minden szenvedésen,

és zsarnokabb a NINCS REMÉNY SEM.

Van-e szükségem szívre, észre,

ha oly törékeny, mint a csésze,

s ezer darabra hull a porban?

Söpörje el a SEMMI VOLTAM!

Önhittség

Engem köszönt a porcelántorony

kilencezer csengője reggel óta.

Hajam álhaj, szemöldököm korom,

piros falábon járok, mint a gólya.

Kegyeskedtem versem elmondani,

s enyém lett az opálszemű királylány.

Homlokomat szent macskák talpai

illették az Áhítat Délutánján.

És este, bár a vásár még zsivajgott,

a tarkasapkás főpapok s a majmok

rézcsörgőt rázva tódultak körém.

Mézsört kínáltak s gyömbéres befőttet…

Láttam, hogy szinte leigázta őket

a lényemből kiáradó fölény.

Öngúny

Bár elméd nagy gonddal színezte ki,

nem volt soha hiteles a bizarr táj.

Gyönyörködött-e benne valaki,

ha virágról vagy holdfényről szavaltál?

Mondhattad aszúbornak a vizet,

kéjnek a kínt és rózsának a retket,

több gúnyolód akadt, mint irigyed,

s valld be, a nők sem oly nagyon szerettek.

Karod izmai nem arra valók,

hogy erejük az érckaput bezúzza,

s a levegőbe siklott az a csók,

amelyet homlokodnak szánt a múzsa.

Nem vagy gazdag, se szép, se fiatal.

Ha lantod peng, nem hangzik fel a nagy dal.

Pástétomodban túl sok a pacal,

melyet az utókor ízekre vagdal.

Szűkmarkú kegyelem

Nem dalolhattam, mint a csalogány,

és nem röpülhettem versenyt a sassal.

Sáfárkodhatnék jobban is talán

a talentum helyett kapott garassal!

Nem, mert a szent lázat nem ismerem,

higgadt fővel hozom létre a rendet,

s ez a korlátolt, langyvizű elem

szomjat nem olt, nem hűsít, nem melenget.

Nem lubickolok benne boldogan.

Nem kárpótol ezer hiányomért,

és nem elégít ki a magtalan,

suta gyönyör, a nem kedvem-szerinti

szellemi önfertőzés, mely a kéjt

mindig saját ágyékából meríti.

A teremtés kudarca

Csáp, olló, hártyaszárny és halfarok

egymás hegyén-hátán, rút vagy hibátlan

emberi törzsek, fők, lábak, karok

vonaglanak egy óriási kádban.

A kád zavaros vizét hirtelen

föl-fölkavarja egy otromba pózna,

és vadul lüktetnek a meztelen

szívek, a kín görcsében rángatózva.

A kotyvalék kezd lassanként kihűlni.

A kísérletező nem tud vele

mit kezdeni, elsötétül az arca,

s a teremtés be nem vallott kudarca

elől igyekezik görbült tere

kancsal útvesztőjébe menekülni.

Emberszabású panasz

Azt hittem: életünk nem vész a semmibe,

és hitem sokáig szilárd volt.

Azt hittem: kiszemelt minket valamire

a szellem, ki e földre láncolt.

Hallani véltem egy emberfölötti szót,

s elhittem, míg fülembe dörgött,

hogy egy test s vér velünk a négy dimenziót

magához fűző égi köldök,

hogy nem céltalan a hit, kétség, vágy s a kín,

hisz őhozzá vagyunk hasonlók,

és túl az értelem szűkös határain,

földerengnek a messzi ormok.

Azt hittem, csúcsukat fajunk elérheti,

s birtokunk lesz az új, csodás hon…

Kijózanult eszem ma már csak neveti

ifjúkori fontoskodásom.

Egy tükör kell, egyéb fölösleges, ha tán

feledni akarnám a múltat,

s szemembe vigyorog az ősi pávián;

ma némileg kifinomultabb.

Mit néki a patak ezüstös éneke!

Mit néki a zengő madárdal!

Hisz van saját magasrendű művészete,

mely majmon túli égbe szárnyal!

Ág hegyén a maki-Nizsinszkij ott libeg,

a költők nagyobbnál nagyobbak.

A cerkóf-Shelley-k, a csimpánz-Hölderlinek,

ó, mily csodaszépen makognak!

A nagy színpad fölött pazar díszlet az ég,

melyet bevilágít az estpír;

Hamlet királyfinak gyászos történetét

megírja egy gorilla-Shakespeare.

Sarah Bernhardt diót ropogtat s felsivít,

odébb egy hosszú farkú Talma

feszegeti a lét legmélyebb titkait,

a nagy monológot szavalva.

Gibbon-Kant megleli a magábanvaló

kókuszt, s a nép ünnepli Goyát

a tárlaton, ahol mutatja ragyogó,

püspöklila ülőgumóját.

Isten elhagyta az embert? Mindegy talán,

ha verset írok, vagy ha bőgök?

„Állat vagy!” – így kiált mellkasom, koponyám,

karomon s lábamon a szőrök.

És túl a majmokon… Félelmes sorozat!

Rút rémek, melyek visszajárnak:

emlősök, madarak, őshüllők és halak,

szülöttei gőzlő mocsárnak.

Undok mocsár a lét! Szennylé a gondolat,

mely agyvelőmön átszivárog!

A nyálkás éjszaka takarója alatt

osztódások, párosodások!

Egy perverz akarat diktálta, szörnyü kéj

nemzi önmagát önmagából.

Megvillan a titok s a kétértelmü éj

útvesztőjébe visszatáncol.

Pislákoló parázs az önhitt értelem.

A szentek s hősök glóriáján

felcsillanó aranysugár csak végtelen

pocsolyán tündöklő szivárvány.

Ugorj a mélybe! Verd sziklába a fejed!

Vagy élj tompultan, mint a barmok!

Ilyen kegyetlenül még nem kötözte meg

a népét semmiféle zsarnok.

Az áldozatra szánt jámbor állat a kés

vagy tagló ellen sose lázad.

Nekünk szemünk elé tárulkozik egész

nyíltan a ránk váró gyalázat.

Nem tud vagy nem akar rajtunk segíteni

ő, a mindenség alkotója;

rejtelmes üzeme melléktermékei

vagyunk, erjedünk félredobva.

Bizonnyal szívtelen, s ha mégis van szive,

miattunk nem zaklatja gyász s bú,

hiszen nem emberi formájú nagy műve,

s ő maga sem emberszabású.

Vezeklés káromlásért

Akár a tetszhalott, akit a síri éjben,

ahol ébredezik, a légszomj fojtogat,

úgy eszmélek reád, mivel hiányod érzem,

bár élsz bennem, nehéz, formátlan gondolat.

Olvasni nem tudom titokzatos nevednek

egy betűjét sem, így hát Istennek nevezlek

jobb híján. Jól tudom, hogy káromoltalak.

Tudom, hogy létezel, mindegy, hogy mily alakban.

E tudat vonz feléd, de vissza is taszít:

ily terhet nem bír el, aki nem halhatatlan.

Homályos szakadék a vallás szabta hit,

amelynek peremén szédelgek tántorogva.

És az elrendelés, mely pórázod, húsomba

vágja szüntelenül félelmes karmait.

Másféle kínok is tépdesnek napról napra,

s belém sajog a más szívekbe szúrt tövis.

A félelem sötét diadalát aratja…

De mért szorongok úgy? Árthatnak-e hamis

szavak, görögtüzek, trónból sújtó hatalmak?

Én különb zsarnokot választottam magamnak,

aki, ha eltipor, királyom akkor is.

Ő gyújtott életet bennem, s ha a szövétnek

egyszer tövéig ég, mert így rendeltetett,

és akarata mint külön személyiséget

megsemmisít, tüzes pokolra mégse vet.

Nem gondol bosszúra, bár százszor megtagadtam,

s bűneim serege oly végeláthatatlan,

mint gót templom falán burjánzó kőfejek.

A világok felett ül, de nem földi trónon,

e király; tér s idő trónjának két ive;

áramló deleje körbeforgatja folyton

a nagy galaktikát, s az űr mélyeibe

hajtja, mind távolabb, csillagködei nyáját,

melyek parancsait halvány szemmel vigyázzák,

s ha egyet int, megáll a mindenség szive.

Ő gyújtotta a szent koponyákban a lángot,

melyeket esztelen dühöm sárral dobált.

Nagy műveiken át az ő tüze sugárzott,

s a barlangunk körül ólálkodó halált,

az éhes dúvadat elűzte. Ily csodáknak

lehetett tanúja a gyarló emberállat.

Őserdőnk éjjelét beragyogta e láng.

Hányszor rohantam a hideg, szeles szabadba,

és őgyelegtem ott a nagy máglyák között!

Belém kapott a láng, és most lélekszakadva

kiáltom: „Nézzetek reám! Szemem fölött

nincsen szemöldököm, a koponyám s a tarkóm

letarolva, korom s pörkök lepik az arcom,

égett rongy a ruhám, mert nagy tűzből jövök!”

Ők vállalkoztak az iszonyú küzdelemre,

ahol kard nem segít, és meg nem véd a vért,

ahol önnönmagát emészti el az elme,

ahol tengernyi vér omlik ki semmiért,

és égi szózatot hallván, a sziklaszálak

sasfészkéből közénk, a rút lapályra szálltak,

reménytelen csatát vívni az emberért.

Áprilisi este

Hűs, nyirkos este van. Ma a didergő

kora tavaszi táj oly idegen:

a Dunapart, az ótorony, az erdő,

a sárga lámpasor a szigeten.

És mintha bánatos szemmel csodálnák

fent a változhatatlan égi ábrák

változhatatlan sorsunk idelenn.

Bóbiskoló táj, alvó víz, kihűlt ég…

Teljes sötét száll lassan az egész

folyópartra. A felhők palaszürkék,

s egy helyben állanak. A csönd nehéz.

A mozdulatlanná dermedt vidékre

tűnődve néz le a hold sárga képe,

s a sápadt emberarc rá visszanéz.

Rozmaringszál

Nem vagy lefesthető, leírható.

Hogy mondjalak ki? Nincs reád szavam.

Nálad a más nőkben található

hús-vér szépségnek szellemburka van.

Szeretlek-e? Ne kérdezd! Mit feleljek,

ó, jaj, én csetlő-botló árnyalak?

Nekem sivatagaim a szerelmek,

földjükbe fúrok keserű kutat,

hogy szomjas szám epét igyék belőle.

Hát nem bolondság, nem kacagtató-e,

hogy a remény, e nyeszlett kis virág

kinyitja szirmát, együgyűn kacsint rám,

és meghat, mint az öngyilkos bakák

sírja fölött kihajtó rozmaringszál?

Számadás

Ha meghalok, majd vallatóra fognak,

hogy s mint éltem, s végül azt kérdezik:

„Volt-e értelme sok búdnak, bajodnak?

Hajad kihullt, megrogytak térdeid;

csak tengődtél, kallódtál voltaképpen,

vagyon s utód utánad nem maradt,

még csontvázad se hoztad vissza épen,

s amire oly büszke voltál, agyad

alkotott-e valami maradandót?

Könnyen s hamar felednek a halandók…

Tudatra vágyakoztál, s földi létre

az öntudatlanság ege helyett.

Megérte?” S én szólok: „Igen, megérte,

hisz egy időben élhettem veled!”

Öt nap

1

A délután derűje leng a tájon.

Arany pókhálót szövöget a nap

az ágak közt. Komoly fakoronákon

akad fenn az imbolygó gondolat,

majd öntudatlan siklik át az elme

valami parttalan, nagy, kék elembe.

Mintha az éj után nyugodt derengés

ragyogna fel az égbolt peremén,

kibontakozik előttem a rend és

szépség, jóval túl életem felén.

Elérhetetlenségek messzi fénye!

Mégis elindulok híven feléje.

Harminckét évig éltem sűrü éjben,

és még hét éven át félig vakon.

Ó, mily kerülő ösvényekre tértem,

rémek nyomát követtem a havon,

s ha nem körben topogtam kerge táncot,

egy inda, egy kar mindig visszarántott.

Kit vádolhatnék? Egyedül a törvényt,

hogy ily kegyetlenül elbánt velem!

Ami történt, mindaz parancsra történt,

gonosz parancsra, mely féltékenyen

rejti a földlakók elől a mennyet,

s helyette tarka poklokat teremtett.

Ó, hány egyéni poklot felkutattam,

jóval sivárabbat, mint az enyém!

Micsoda undok bugyrokba zuhantam,

míg egyre hajszolt a konok remény,

s én lassan a rút, ostoba, kietlen

ismeretek élő tárháza lettem!

Vergődtem torz érzelmek dzsungelében,

éltem magányban érzéketlenül,

mert tompul ott a becsvágy és a szégyen,

szívre, agyra sárga köd települ,

a vér alvadni kezd, s alig szivárog…

Ó, hullaarcú téli délutánok!

Majd értem nyúlt, és újból lecsapott rám

a régi, hamvadó tüzű pokol

legforróbb bugyra, s összefent a posvány…

Hozzád támolyogtam mindannyiszor.

Melletted újra eszméletre tértem

a tiszta szellem ritka légkörében.

Akiben forrón túlbuzog a hála,

annak szét is feszíti ajkait,

bármily tilos… Féltem, hogy most a drága,

a drága kéz is végleg eltaszít.

De nem! Engem egy örökké magasztalt

percben szelíd, testvéri csók vigasztalt.

Hogyan köszönjem meg mindezt e verssel?

Hogyan mondhatnám el, ki vagy nekem?

Én tőled többet kaptam százezerszer,

mint amennyi valódi érdemem.

Ha próbálnám, szárnyát szegné az óda,

és csak dadogva tudnék szólni róla.

2

Szellő leng, lábujjhegyre áll

egy kis virág;

boglyas fejét kidugja két

fűszálon át.

„Ne sajnálj!” így szól. „Tépj le csak!

A helyemen,

mire a nyáron erre jársz,

másik terem.”

Míg könnyű lábbal jársz a zöld

hegyoldalon,

feléd bókol minden virág,

s körültolong.

Kezedben sárga kankalin

s ibolyaszál.

Most megpihensz. Szép vagy s nyugodt,

akár a táj.

Egy vagy vele, oly bonyolult,

oly egyszerű.

Hajad úgy leng vállad körül,

mint szőke fű.

Ha lépsz, lábad nem sérti meg

szúrós kavics,

behúzza éles karmait

a tüske is,

virágos szőnyegként terül

eléd a part,

s én megtanultam kedvedért

a könnyü dalt.

3

Két napja mentél el. Nem is tudod,

micsoda űrt hagytál magad után.

Búsongó fák, üres kerti padok…

A lomha és kóválygó délután

szinte egy helyben áll. Unalmas esték

után sivár és ordító üresség.

Csak két nap, de maga a végtelen

idő, mely ingaként lendül le és föl,

s kénye-kedvére hintázik velem,

akit hozzákötöztek büntetésből.

A társtalan magány is meggyötört,

mégis keményen álltam a sarat,

összeszorított foggal, mert a föld

nem ingott-lengett a talpam alatt.

Reménytelenül magamra hagyottan,

egyensúlyt vesztve sosem imbolyogtam.

De most egy meglódult bolygó ragad

magával, és a semmiségbe ránt,

ha nem szól hozzám szép, komoly szavad,

és nem mutatod a helyes irányt,

s mint nevére virágoknak, füveknek,

nem tanítasz, hogy jobb s különb lehessek.

Tudom, sok ez, és kérni nincs jogom.

De vonz a szakadék… Minden forog…

Ó, fogd meg a kezem! Lezuhanok,

ha valakibe nem kapaszkodom.

4

A lombon átmorajlik

valami mély zene.

A felhők sárga kontyát

tépi a szél keze.

Nagy, kékesszürke hátát

ezer ficánkoló,

fehér hullámtaréjjal

cifrázza a folyó.

Vackába bújt az állat,

fészkén ül a madár,

dalát is abbahagyja,

amíg a szél eláll.

Kihűl a szív, reményét

elfújta rég a szél,

s ő, mint a tücsök ősszel,

haláláig zenél.

5

Ma utoljára jöttem fel a hegyre,

s indulni kell, mert mindjárt este van.

A hamvadó nap füstgyűrű-övezte

korongja lassan mind alább zuhan,

s fellobognak körötte furcsa lángok,

violaszínű és bíbor hasábok.

Alvadt-vér-színű árnyéksáv szivárog

a lomb közt, s cseppenként alápereg,

kialusznak a gesztenyevirágok,

e nappal égő kandeláberek.

Szunnyad a táj, de bennem föl-leszállva

hullámzik az emlékek árapálya.

Reménytelen, de gyönyörű bolondság!

Földre sütött szemmel tovább megyek,

mint kire az ítéletet kimondták.

Hajbókoló árnyakra förmedek.

A sejtjeimbe fészkelt elmulással

bolygok e lázas csillagon… s te mással.

Későn találkoztunk. Csak esti holdam

lehetsz, hideg csillámú égi jel,

míg egyedül bíbelődöm a porban

széthullt planéták cserepeivel,

s agyam talaján próbálok ezernyi

tigriscsíkos virágot fölnevelni.

Égek, s nem csillapíthatod le lázam;

szánsz, s nem lehetsz bajomban vigaszom,

és nem takargathatsz be, hogy ne fázzam,

italt nem adhatsz, hogyha szomjazom.

Kérdlek, s te nem felelsz; nem jössz, ha várlak.

Túl messze vagy! Miért nyúlnék utánad?

A barlang

(Töredék)

......később az árnyak összefolytak

egyetlen óriási szörnyalakká,

s az ezerlábú, százfejű csoda

gomolygását ott láttuk az egen

sok-sok éven keresztül. Lényege

volt a sötétség, azt iparkodott

hatalmával elterjeszteni köztünk.

Eltakarta a holdat, a napot,

alig ragyogott egynéhány didergő

csillag, mely a polipkarok között

itt-ott még tisztán látszó égszelet

lakója volt. A szörnyeteg a fényt

gyűlölte, s úgy irtózott tőle, mint

a nagy ragadozók a távoli,

ember-rakta máglyák lángjaitól.

Ezért, ha lent egy-egy bátortalan

lángocska megpróbálta félszegen

fölütni halovány fejét a porból,

ő bőszülten sűrű ködoszlopot

lövellt felé, és elfojtotta nyomban.

Elhagytuk akkor a föld felszinét,

s a mélyben kerestünk búvóhelyet.

Emlékszem, egy sötét barlangban ültem;

tudtam, hogy emberek vesznek körül;

nyögések, visszafojtott sóhajok

hallatszottak, olykor beszéltek is,

ha a fölöttünk tomboló vihar

mennydörgése egy percre szünetelt.

De többnyire együgyű, idegen,

unalmas panaszok törték meg a

barlangi csendet, s a fojtogató

magány szívemben hajszálnyit sem enyhült.

Háttal a hideg, nyirkos sziklatömbnek

támaszkodva, úgy éreztem, hogy én is

kövülni kezdek, s beleolvadok

lassanként a sivár barlangfalakba.

Ekkor a távolabbi boltozat

alatt először szólalt meg a csendben

egy női hang. Áthallottam szavát

a halálra ijedtek nyögdelésén

s a földön szerte alvók hortyogásán.

Sosem hallottam még ily tiszta, kedves

hangot, melyben szellem, báj és okosság

így egyesül. Éreztem, hogy az arc,

mely hozzá tartozik, csak szép lehet.

Azt mondta, ő is fél, és egyedül van.

Én meg fölálltam, mint az alvajáró,

és tántorogva indultam felé,

de lábam az első lépés után

földön fekvő testekbe ütközött.

Megálltam. Tudtam, hogy nem juthatok

a közelébe, csak a szenvedő,

élő, érző, vonagló törzseken

s arcokon átgázolva, recsegő

fogsorokat s üregükből kifolyt

szemgolyókat hagyva magam után.

És visszarogytam…

Magány

Valami vinnyog… Kint vagy idebenn?

Egy gazdátlan kutya? Vagy a szivem?

Egy hang nyüszít bennem órák során át,

meg-megszakítja együgyű sirámát,

majd újrakezdi… Mért zokog vajon

e táguló s szűkülő fájdalom?

Tartalma nem foglalható szavakba,

mert nem hasonlít emberi panaszra.

Nyirkos pincében zokog így a fény

nélkül tengődő, sápkóros növény.

Vadállatot gyötörhet így a honvágy,

mely ketrecébe hozza zöld vadonját.

Minden árva élőlény így vonít,

ha érzi, hogy elvesztett valamit,

s legfojtogatóbb akkor lesz magánya,

amikor a sosem-voltat kivánja.

Kép a falon. Ember nélküli tájék.

Csak fű, fa, ég, a távolban hegyek.

Az úton az előbb valaki járt még.

Ki lehetett?

Megváltásban kár volna hinned,

húzódj hát barlangodba vissza.

A valóság csak meglegyintett.

Temetkezz gyötrő álmaidba.

Ha kiizzadhatnám a kínt, a lázat,

s építhetnék belőlük csigaházat,

ha száz tüském nem befelé sebezne,

de félelmes sünpáncélként övezne,

ha én lehetnék a dió bele,

s csontnál keményebb héja védene,

mily bátorságot adna a tudat,

hogy senki sem sejti tartalmamat.

Önmagamba nézek, s elborzadok:

Jaj, szinte már egész üres vagyok!

Önürességembe nyakig merülve

bámulok a kinti, fekete űrbe.

Hiába is várnám, hogy összebékül,

egymást taszító mágnes ez a két űr.

Pusztaságban haldoklom egyedül,

s belenyugodva érzem, ez a béke,

míg fáradt szemhéjamra nehezül

a lángoló égbolt fénytörmeléke.

Jönnek vigasztaló káprázatok;

jönnek, tudják, hogy utoljára látnak,

s mindazt, amit ajkam elhallgatott,

bevallom egy megértő látomásnak.

Ő szomorú mosollyal megy tovább;

talán maradna kissé, ha lehetne.

A szél képzelt városok hamuját

szórja rám. Alkonyul. Szállong a pernye.

Távozó fényt látok csillámlani,

majd eltakarják előlem a bomlott

szelek eszelős alkotásai,

az óriási, szürke hamuszobrok.

Meztelen szív

Csupasz szívem a tenyeredbe vetted,

és lüktetése szórakoztatott;

majd felmutattad azt a többieknek,

kissé büszke és kissé meghatott

mosollyal, hisz te műveltél csodát

a szerkezettel, melyet félredobtak;

ha akadozva is, ketyeg tovább;

életre keltettél egy tetszhalottat.

De lásd, a szív nem zenélődoboz;

talán csak egy dalt tud, de mégse gép,

melyet akárki működésbe hoz,

csak föl kell nyitnia a fedelét.

A meztelen szív inkább valami

elvadult, beteg állathoz hasonlít,

ha meglepik, hangját sem hallani,

holtnak teszi magát, s vackára omlik;

megkopasztva, nyúzottan didereg,

– ép korában sem volt valami edzett –,

hártyánál véknyabb bőre csupa seb,

s felszakad, alighogy hegedni kezdett;

minden belészúrt pillantás tövis,

és most szabad prédája bárkinek…

Mit várjak másoktól, ha még te is

kiszolgáltatsz egy védtelen szivet?

Búcsúztató

Amit szerettél, azt szerettem én,

s amit te megtagadtál, megtagadtam.

Melletted lettem hű, komoly, szerény:

úgy éreztem, hogy vak vagyok s tudatlan.

Hallgattalak, s ha végre menni kellett,

jártam parázsló csillagok alatt,

vonzalmamat

hurcolva, mint kínzó testvérszerelmet.

Sokszor hittem: szeretlek, mint a fák

a nap fényét, langyos esőt a földek,

patak vizét a hal, lombját az ág,

zenét a fül, fáradt szem üde zöldet.

De képzeletben, hogy magam se vártam,

rámtört a vágy, a kerge gyorsvonat,

s nem láttam arcodat,

csak combjaid ragyogtak a homályban.

Hogy egymás mellett élnünk nem lehet,

belétörődtem, hisz te nem kivánod.

Elmorzsolódnak így napok, hetek,

s mint annyiszor már, fojtogat hiányod.

Fejemben érzem a felszökkenő vért,

én, dzsungelben tébolygó utazó,

amíg emberfaló

indák között kapkodok levegőért.

Hová fusson, kit egy kép tölt be csak?

Leszállhat jéghideg pokolkörökbe,

hol mellig ér a kénszagú iszap;

sima cetháton csúszkálhat örökre.

Hihetem-e, hogy oltalmazva rejthet

lágy sír – idegen ágy, idegen öl –

a két karod elől,

melyek nem simogattak, nem öleltek?

Fájsz bennem, mint a szív, mely eltaszít

valami drágát, mint betűk a fában,

mint hitetlenben fölsajog a hit…

A visszahúzódó tenger nyomában

kísértetfák alá, kígyószigetre

vonszolhatom mázsás árnyékomat.

Mert nincs magányosabb,

mint aki mellőled van számkivetve.

Ars poetica

Tűz hull az égből? Rád szakad

a csillag zúgva, sisteregve?

Költő vagy, hát ne féltsd magad,

vagy tűnj el, s álljon más helyedbe!

Panaszkodol, hogy túl kevés

a levegőd, s megfojt e század?

Jó oxigén a szenvedés,

vele izzítsd forróbbra lázad.

Jajgatsz, hogy nem bírod tovább?

Gyerek szeretnél lenni s boldog?

Miért adod az ostobát?

Jól tudod, hogy nem ez a dolgod.

Csak rajta, törd belé fogad

szikláiba a gondolatnak,

és rázd a rozzant rácsokat,

mik mellkasodból megmaradtak,

míg végképp meglazul a zár,

s szárnya lendületére döbben

szíved, e gunnyasztó madár,

s csontkalitkájából kiröppen.

Hadd szállja be a végtelent,

emelkedjék mind magasabbra,

míg madártávlatból dereng

felé a földi dolgok arca.

Lássa, hogy a lét bokrai

ujjongva friss halált teremnek,

s hogy dús, penészzöld gyom lepi

mezőit a történelemnek.

Lássa – bár nem tudhatja meg,

hogy kárpótlás-e vagy előleg –

a kényszerből nyert életet

s kudarcait az agyvelőnek.

Lássa, hogy a kevély falak

sorra a semmibe omolnak;

helyükön halvány vonalak:

néhány örök képlet s viszonylat.

Költő vagy, hát ne féltsd magad

pokoltüzétől a jelennek.

Te púpként hordod zsákodat,

nem lehet azt a földre tenned.

Segítő kéz nem nyúl feléd,

s ha összerogynál, vagy kiállnál

a sorból, terhednek felét

akkor se vállalhatja más váll!

Te magad légy a költemény,

melyet hatalmával a szónak

világra hozol! Légy tömény

s elvont párlata a valónak!

Erőd pattanásig feszítsd,

így lesz tiéd, amit kerestél.

Magad kell, hogy benépesítsd

a magányt, melyre ítéltettél.

A műfordító halála

Egyre gyakrabban látom képzeletben,

milyen leszek húsz évvel öregebben:

ütött-kopott, őszes-kopasz, sovány;

egy eszpresszó a dolgozószobám,

ott körmölök, a koffein

eufóriáját zabálva,

s meszesedő érfalaim

figyelmeztetnek a halálra.

Mégsem agyszélhűdés, embólia

leselkedik rám. Furcsább lesz a végem:

szilánkra kell annak hasadnia,

aki fordított teljes életében.

Ha meghalok, fakadjatok kacajra,

szíveteket a részvét meg ne csalja.

Mondjatok rám kemény ítéletet:

„Végre megkapta, amit keresett

ez a bolond, ki buzgón töltögette

saját vérét idegen szellemekbe,

s ha rendelésre új munkába kezdett,

lefarigcsált szívéből egy gerezdet.

Talán kincset kapott, de nem kimélte,

s mint a krumplicukrot, olcsón kimérte.

Belül így lett mindegyre üresebb,

már nem tartotta semmi… szétesett.

S most mi? Szemétdombra való salak.”

Ne legyetek hozzám irgalmasak!

Az éjszaka cirkuszában

Amikor ráborul élőre és halottra

az éj, mely a velőt a csontokból kiszopja,

mintha fogatlan és sötét ínyű, öreg

száj szívna csecsemő-vággyal anyatejet,

eljön az én időm: mint ifjú lány, virágos

pártában hívogat a vén és vaksi város;

nappal lehangoló, szennyszürke házai

kezdenek medvetánc-ütemre lejteni;

a nagy bűvész, a csend, az orrlyukán keresztül

fekete nyulakat s bársonypatkányokat szül;

futnak a gyepen át, utánuk agarak

s mustárbödön-fejű törpék száguldanak.

Nyüzsög az éjszaka groteszk cirkuszporondja,

s a mennybolt gömbölyűn feszül rá, mint a ponyva.

Egy hullócsillag ott halálugrásra kész,

vakítón villan az ezüstfényű trapéz,

s behintik az eget púderral s kis cipellők

aranyporával a mennyei műlovarnők.

Fantázia

Nagy ablakszárnyak nyílnak fenn az égen,

s kinéznek rózsaszín hajasbabák,

míg lenn, az összekuszált táj szelében

rőt lombsörényüket rázzák a fák.

Látványán a riasztó idegennek,

hol minden fölkavart és másnemű,

kerekre nyílt angyalszemek pihennek:

a réteken kókadt, perzselt a fű,

mozgó foltot vet szárnya egy madárnak;

s ők odafenn az alkonyatra várnak,

mikor égbe nyúlik a szikla árnya,

a tömzsi bucka hétölesre nő,

és a homályba búvó törpenyárfa

meredezik, mint meredek fenyő;

fülük pipacspiros, foguk vacog,

mert arc nélküli árnyéklovasok

csörtetnek a láthatatlan bozótban.

Így várnak megbűvölten, egy se moccan,

míg a tagbaszakadt, elszánt himek

nekivágnak a menny lépcsőinek,

s a lebegő erkélyekig hatolnak,

hol árnyak, felhők egybegomolyodnak;

a kastély rózsás hercegnő-babáit

ablakukból durván kiráncigálják,

s a nyafka szűzek ott érzik hazáig

derekukon karjuk vasizmú pántját;

szúrón csiklandja kényes orrukat már

az alvadt vér s a verejték szaga,

vágtat feléjük a mező, a barbár

sátortábor s a ködös éjszaka;

lágy testüket gubancos medvebőrre

szegzi a vad, kőkemény szenvedély,

s tiltakozó sikolyukat legyőzve

hasít húsukba a nyers, földi kéj.

Esti árnyak éneke

Rezdül csipkés ágbogunk,

holdvilágnál táncolunk

imbolyogva, szállva mi,

lombos ágak árnyai,

szétágazó ösvényekhez hasonlók,

egybefolyó patakokhoz hasonlók,

marakodó fenevadakhoz hasonlók,

legelésző bárányokhoz hasonlók,

pálmalegyezőkhöz hasonlók,

kardokhoz, lándzsákhoz hasonlók,

gombák ernyőihez hasonlók,

emberi arcokhoz hasonlók,

ijesztő rémalakokhoz hasonlók,

álmok tündéreihez hasonlók,

menyasszonyi fátyolhoz hasonlók,

csipkés szemfedőhöz hasonlók,

mely az ágról földre lebben,

s táncra kél a fák alatt

tétovázva, mint fejedben

álom, vágy és gondolat.

Kamaszkor

Mint búvár, kit vonz a tengerfenék,

ahol egy elmerült világ dereng föl,

kamaszkorom, úgy süllyedek beléd,

ha néha megcsömörlöm már a rendtől.

Jöjj, zűrzavar! Tégy boldoggá, homály!

Hátat fordítok a szabályozottnak.

Az alkonyat nagy körhintája száll,

rajta elmosódott arcok forognak.

Hadd élvezzelek újra szabadon,

kamaszkor túlfűlt, zsúfolt nyári éje,

te buktató indákkal telt vadon,

kamaszkor kíméletlen ünnepélye!

Habzó sör, pörköltszaft- és hagymaszag…

Vörös-zöld lampion a holdja, napja

az éjnek. Egy-egy gömbölyű pocak

imbolyog, s pattog el, mint lomha labda.

Akik neveltek ifjúkoromig,

s kikre most egy lebujban rátalálok,

reverendájukat fölemelik,

és kánkánt járnak a jámbor tanárok.

Meglódult az idő visszafelé,

s huszonkét évvel siklik el alattam.

Szívem dobog, futok a fák közé.

Kamasz vagyok, szerelmes és tudatlan.

Süldő-lánykák várnak a lomb alatt,

viháncolók vagy mélán szomorúak;

felváltva szívják hosszan ajkamat,

és mellbimbójukkal szívembe szúrnak.

Hazarohanok szédült-boldogan,

a kisvárosi utcán, tántorogva,

s boldogságomban felkötöm magam,

pettyes nyakkendőmből hurkot bogozva.

Két sarkam pajzán indulót dobol,

míg himbálódzom az ablakkilincsen,

s azt kívánom, bár jönne egy komoly,

józan felnőtt, hogy mérsékletre intsen.

A kísérők

Szobában, utcán, mint szakasznyi testőr,

kísérnek sárga és füstszürke fők,

s én nem mondom meg nékik kíméletből,

amit tudok, hogy rég halottak ők.

Szájukkal, melyben nincs már nyelv, se fogsor,

fontoskodóan tátognak felém,

s én úgy teszek közömbös szánalomból,

mintha hallanám őket, s érteném.

Vagy én is egy vagyok e rétjevesztett

nyájból, melyet a szélfúvás terel?

Céltalan járnom élő emberekhez,

s időmet jobb, ha köztük töltöm el?

A szomjazók

Aquincum, 1953.

Élők, könyörgünk, nézzetek reánk,

hisz itt tengünk e látszólag lakatlan

termekben, hol rendben, üveg alatt van

kancsónk, sisakunk, vízi orgonánk.

Ne higgyétek, hogy az űrben lebeg

testtől megvált szellemünk… Ó, gyalázat!

Pénzek, ruhák és használati tárgyak

kötnek le minket is, mint titeket.

Örök a forma, szín marad a szín

annak, kit sorsa földi létre átkoz,

s most rég kihűlt szenvedélyeknek áldoz

az anyag együgyű oltárain.

Töltsétek csordultig a poharat,

legyetek mohók, vadak és merészek,

mert iszonyú az, mikor elenyésznek

az érzékszervek, s a vágy megmarad.

Ilyen lomtárba kerül a világ,

ha törmelékké omlik, mint a házunk.

Nem láthattok, de jaj, mi sem hiányzunk,

kiásás közben széthullt múmiák!

Állatkör

Ti jámbor barmok fenn a fényes égben,

csillagszemű, szelíd vadállatok,

bőgjétek el, mikor tárul ki nékem

langymeleg, otthonos karámotok,

hol ismerős lesz ínyemnek az abrak,

és tiszta jászlak várnak mindenütt,

nem sáros vályú, mely fölött a napnak

vörösréz istállólámpása függ.

Hadd kússzam fel iszonyú szarvhegyedre,

Egyszarvú! Zebra, végy föl csupa-sáv

hátadra! Dörmögj a fülembe, Medve!

Hajtsd le hozzám hosszú nyakad, Zsiráf!

Rám ne ijessz, lapulj a fűbe, Hidra!

Cet, el ne csússzam síkos hátadon!

Sárkány, húzódj a barlangodba vissza!

Tüzes Bika, te se tiporj agyon!

Kutyák, fussatok farkcsóválva hozzám,

s nyaljátok meg szelíden arcomat!

Hadd kapaszkodjam mancsodba, Oroszlán!

Kotlós, melengess szárnyaid alatt!

Merengjek, Hattyú, bánatos dalodnál!

S te, Hal, légy közbenjáróm odafenn,

hogy ő, kinek egykor jelképe voltál

a földön, hozzám irgalmas legyen!

Három őszi vers

1

Kábító eső hullong, szürke lőre.

Faaggastyánok zacskós, barna bőre

ráncosodik. A nap gyorsan tünő.

Vacog a szőrehullatott idő.

Egypár öngyilkos makk-kopáncs a fák

ágairól földre veti magát,

s helyeslőn bólogat tömött kötésű

buzogányfejével az őszi vérfű.

A felhők, mint óriáspók-sereglet,

hosszú, nyúlós szálakat eregetnek,

és hálójukban, mint kocsonya-lágy

függőágyban, hintázik a világ.

Nyálkájuk áthatol kabáton, ingen,

nyirkuk lomhán kering vérereimben,

s hajszálvékony csövecskék vezetik

föl az erjesztő nedvet agyamig.

Lábam gyökeret vert. Nem lepne meg,

ha látnám, hogy sarjadni kezdenek

ujjaim, s görcsös derekam körül

moha fonódik bársonyzöld övül.

Lót-fut le-föl, s eltéved az egyén

az ismeretek törmelékhegyén,

de a boldog fa, az ősibb tenyészet,

minden rostjában érzi az egészet.

Ha fa volnék, élhetnék szabadon,

nem kötne vágy, kényszer, társadalom,

s kristálytisztává szűrt, friss nedveket

habzsolnék véres állathús helyett.

Lenéznék bölcs, növényi türelemmel

az emberre, egykor magam is ember,

s gallyaim szánakozva simogatnák

a ballagó kirándulók kalapját.

2

Közelg az ősz. Könyörtelen szelek

hordják szét a város felett

a harsonák szavát.

Fejvesztett sokaság

rohan, egymást taposó emberek.

Lent a mezőn hátrál a vert sereg.

A sárga ködön át

halálra ítélt katonák,

az utóvéd lámpásai derengenek.

Eléri őket sorra

a hódító had és nyomban lekaszabolja.

Oly vérszagú az ősz, oly

fojtón gomolyog a lőpor

füstje! Létrán tolongva

másznak fel a bástyafokra

sisakos, alabárdos

árnyak. Pánikban a város!

Én földre rogyva didergek

egy ház sötét fala mellett.

A reggelt meg nem érem,

sebemből csorog a vérem.

Lantornás ablakokban

gyertyák rőt lángja lobban.

A süvöltő szeleknek

harsány csatakürtjei zengnek.

3

Az égi parton áll az ősz,

ködhálót vet ki ránk;

benne cikázó pikkelyek,

egy-két rőt fényszilánk.

Megfekszi mellem ez a köd,

s eltömi torkomat.

Az évek óta összegyűlt

szorongás fojtogat.

Lennék bár százszor oly okos,

fürgébb, mint a higany,

úgyis eltűnnék nyomtalan

az éj csapdáiban.

Megállnék, s érzem, futni kell.

Futnék, de nem merek.

Figyelnek szemhéj nélküli,

kerek polipszemek.

Elérnek s mélybe rántanak

szívós polipkarok…

A köd hálójában szivem

vonagló halfarok.

A létezés rémségei

Gyászos végű kaland

Távoli zúgás. A halott

égbolt kárpitja lebben.

Nagy madarak vagy angyalok

szállnak ékes seregben?

Diadalmas felfedezőknek

flottája lel aranymezőket?

Ím, újra s újra megfogan

az ős-tenger vagy ős-ég,

termékenyíti boldogan

a nemző lehetőség,

s varázsütésre büszke tábor

rajzik ki szürke kocsonyából.

Az egyre sűrűbb légen át

zihálva erre törnek,

szabad prédájuk a világ,

átformálják a földet!

Csak higgyék röptüket szabadnak;

mint légypapíron, ittragadnak.

Sírnak, vergődnek, s egy sem él,

mire leszáll az alkony.

Ki nem elégült szenvedély

ül a vércsíkos ajkon,

halálveríték-mosta, vékony

ősz haj leng sárga koponyákon.

Ó, lelkek ős bölcsője, űr,

szeledben mennyi pálya

sodródik menthetetlenül

a gömbnek áramába,

ahol egy kannibáli étvágy

csalja csapdába martalékát!

Szférák zenéje

Meg-megrezdülök, mint hangvilla-ág,

ha olykor álmélkodva fedezem fel,

hogy mossa sziklabörtönöm falát

az egyetemes, örök zenetenger,

s derűje a boldog harmóniának,

ha foszlányokban is, cellámig árad.

Fejem fölött zenéje hömpölyög

az égre írt hangjegykolosszusoknak;

óriás tűzgömbök, csillagködök

ütemre mért, zárt összhangban forognak,

s akkordjaik oly világról beszélnek,

melytől elszakadtam, s melyet nem értek.

E szebb világból hangzó zengzetek

hulláma ringatott valaha engem,

ki az örök tudás lángja helyett

a tudat halvány mécséért esengtem,

s végül kikönyörögtem a kegyelmet,

mely kínzó rögeszmém és mindenem lett.

Boldog hangok, tudom, a nagy hazát

örökre elvesztettem, hol ti laktok.

A földbe gyökereztem, mint a fák,

s itt halok meg, hol bűzös emberaklok

közül kígyózva csap magasba néha

a szenvedés, mint sistergő rakéta.

A sorsa ellen lázadó parányt

így nyomja el a végtelen szeszélye.

Egyéniségem terhe visszaránt,

ha hívogat a mindenség zenéje,

melyből pár alamizsna-porszemecskét

hullat a gúnyos könyörületesség.

A dicsőség törmelékei

Az alkonyégen szétömlik a fény,

nyárvégi naplementék tűzvarázsa,

üres vigasz, komédiás remény…

A mennyei kemence parazsába

láthatatlan bűvész keze csepegtet

narancssárga, smaragdzöld s lila pettyet.

Ormótlan, szürke felhőbérc alatt

érces csörömpöléssel elvonulnak

az égi, szemkápráztató hadak,

s amíg a nap saját vérébe fullad,

szétágazó fényküllőktől övezve

ragyog az öncélú jelképek ezre.

A zűrzavar a rendet mímeli,

sötét mélyéből áraszt ily pazar fényt;

a semmit lengeti e légköri

szemfényvesztés átszellemült anyagként,

de rajta mégis öncsalón mereng el,

s beléálmodja vágyait az ember.

Elámulunk az égi csarnokoknak

színpompáján, szemünk mohón nyeli

e látványt, bár talpunk alatt ropognak

öndicsőségünk törmelékei,

vagy zajt se csapnak: némán, elfeledten

feküsznek a mélyebb földrétegekben.

Mert többen vannak föld alatt a holtak,

mint fent az élők milliárdjai;

köveit az elsüllyedt városoknak

a napfényre ásó fordítja ki,

s velük a múlt sárga lárvája jön föl,

kísértetté torzítva az időtől.

Mint tengerből, vetődnek egyre fel

molytól szitává rágott könyvlapok,

istenasszonyok márványteste fej

s kar nélkül, rozsdás fegyverek, kopott

aranypénzek… Hogy ránk miféle sors vár,

példázza ez a történelmi lomtár.

Bármerre is megyünk, ott kong alattunk

az egyetemes, roppant sírüreg;

szentek s hősök koponyáiba botlunk

utunkon, amely lefelé vezet,

s közben fejünk fölött feltündökölnek

káprázatai a derűs közönynek.

Ó, hány hasonló szürke csillagot

hömpölygethet végtelene a térnek,

hol égre néznek nyomorult rabok,

születnek és kihunynak a remények,

s követi csalfa vonzások parancsát

az űrben keringő boldogtalanság!

A kárhozottak himnusza

Mohók vagyunk, mindent magunkba falnánk,

s összecsattan csalódottan fogunk;

kínjainkkal űzzük a lét unalmát,

s ha görcsösen meg-megkapaszkodunk

az élet egy törékeny ágbogán,

visszaránt legfőbb rémünk, a magány.

Irigyeljük a szobrokat, e tétlen

ácsorgókat: tompán merengenek,

míg fuldokolnak kígyóölelésben,

hisz kőből vannak! Érzéketlenek,

bármily vadul-vonaglón mímelik

az élőlények szenvedéseit.

Porrá hullva álmodnánk boldogan már

az anyag örök álmát, s nem szabad.

Fölöttünk silbakol az égi zsandár,

kire e sárgolyót bízták, a nap;

elomló tájakkal szeretkezik,

és nemzi a pocsolyák férgeit.

Miatta van szünetlen erjedésben

az élet rothadón s termékenyen,

szeszélyéből született meg a két nem,

kétféle torzlény, s mert elégtelen

külön-külön mindegyik önmagának,

az ős egyformaságba visszavágynak.

Agyrémeink tenyésznek, mint a gombák,

átszellemültek s vaskosan buják;

hímjeink dühödten megostromolják

a földi lét szűk, sötét kapuját,

s a szerelem megriadt angyala

vad vércsevijjogással száll tova.

Álom, való… a tiszta ész, a téboly…

anyag és szellem kísértetei…

A forró katlan mocska bugyborékol…

S mindezt előlről kell majd kezdeni

másoknak, máshol! Vagy már ott jajongnak

a térben az idegen kárhozottak?

Te, akinek nincsen sem emberarcod,

sem emberi formájú szellemed,

ha már erőd csak kárhozókat alkot,

oltsd ki az űrben szétszórt mécseket,

s térj vissza a sötétbe, hol nem ég

másféle láng, egyedül a tiéd!

Óda a reménytelenséghez

Albert Einstein emlékének

Elememből idegen partra vetve,

fuldokolva, rémülten tátogok;

a horog nyeldeklőmet fölsebezte,

s nyoma gyógyíthatatlanul sajog,

míg alig érzékelve, noha látva

bámulok egy értelmetlen világra,

s csak azt tudom, hogy semmit sem tudok.

Bár él a lényeg millió alakban,

kezdetleges elmém nem érti meg,

számomra titka áthatolhatatlan,

mint kerge légynek az ablaküveg;

egy létező valóságból üzennek

a tapintásnak, fülnek és a szemnek,

s nem fejthetem meg üzenetüket.

Kik ők? Mik ők? – kérdem mohón, panasszal.

Hiszem, hogy tudni s látni van jogom,

és mégsem vitt előbbre egy arasszal

négy évtizednyi csecsemőkorom;

érintésüket megborzongva érzem

képben, szoborban, verssorban, zenében,

de eltűnnek, mikor gondolkozom.

Dadognom kell. Azt, ami mondhatatlan,

lehet-e hús-vér szájjal mondanom?

Pedig ha meglelném, amit kutattam,

szó a szóhoz úgy forrna ajkamon,

mint mikor két test egymást tépi, falja,

s a kettős gyönyörben egy pillanatra

fölenged a magányos fájdalom.

Rideg szeszély volt, ami létre hívott?

Hurcolom a tompa, állati bút,

a lét kínját. Fogcsikorgatva vívok

a kozmikus közönnyel háborút,

mert szellemem gyarló burokba zárta.

De jaj, egyetlen birtokom e zárka,

s elveszteni még sokkal szomorúbb!

Ha van is fényesebb, másféle lámpa,

mint értelmem, úgysem vezet vakot.

Szomjam csak a mindentudást kivánja,

s magamba botlom mindenütt: napok

s csillagködök nem tükröznek, csak engem,

és az ember-nem-járta partfövenyben

a saját lábnyomomra bukkanok.

Bár élhetnék tökéletes közönyben,

s égethetném salakká agyamat,

hogy ne vádoljam és ne is köszönjem

egy hatalmas, megvetett akarat

reám erőszakolt, terhes kegyelmét.

Tárd ki sarkig, nemes reménytelenség,

semmibe nyíló ablakaidat!

Oszlopszent

Zsibbadás terjed szét a csontjaimban,

s arcomra, mint forró tejre a bőr,

kéreg telepszik. Fulladásig ittam

az unalom kongó csöbreiből.

Megszámlálom a kavicsot a parton,

a fürtfelhőkben minden kis redőt,

s izgága mormolással egyre hajtom

a mind lassabban kóválygó időt.

Összevegyül fejemben, ami fontos,

és ami nem. Türelmesen forog

a föld velem, míg vén fám zöldbozontos

karján beteg majomként guggolok.

Emberek, mint ki oszlopszentre bukkan,

szent borzalommal nézzetek reám!

A mellemen ezer csőrvájta lyuk van,

karó, mint lábam, nincsen oly sovány.

Álljatok meg, kis ételmaradékot,

ebnek valót, csupromba vessetek.

Kacagjatok ki, hisz van rá elég ok:

bolondosabban már nem festhetek.

Csontváz-kezem nem szór arra, ki így tesz,

madárganéjt. Ellenség, jó barát,

nekem nem árthatsz, rajtam nem segíthetsz.

Csóváld fejed, vonj vállat, s menj tovább.